Az elmúlt évben a BárkaOnline.hu olvasói közül nagyon sokan rákattintottak az Ilia Mihály által közölt, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából származó iratokra. A szerző hosszú ideig tartó megfigyelésének egy-egy mozzanatát felvillantó dokumentumok a Kádár-rendszer legviszolyogtatóbb arcát idézték fel. Egyebek közt azt, hogy miként telepítettek lehallgató rendszert a megfigyelt munkahelyére és otthonába, azt, hogy akadt – nem is olyan régen még aktív – rádiós szerkesztő, aki készséggel lerajzolta a lakása alaprajzát a poloskázók számára, s akadt olyan munkahelyi vezető is, aki a hozzátartozók táskájából lopta ki a lakáskulcsot a mikrofontelepítők megbízásából. A három, kommentárokkal kísért forrásközlés után magától értetődően vetődött fel a kérdés, hogy tizenhét évvel a rendszerváltás után miért csak mozaikokból ismerhetjük meg a bukott rendszer politikai rendőrségének működését? S miért nincs elég erős társadalmi akarat a jogi szabályozás megváltoztatására?

       Noha a BárkaOnline.hu publikáció óta újabb, kormány által felkért bizottság készítette el ebben az ügyben a maga tanulmányát, érdemleges előrelépést mégis egy történészpárosnak köszönhetünk. Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián ebben az évben jelentette meg Elhallgatott múlt – A pártállam és a belügy: A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956–1990 című könyvét, amely munka először ad, ha nem is teljes, de mégis egységes és átfogó képet a politikai rendőrségről. Írásomban – nem recenzióként – a könyv néhány fontos részletére szeretném ráirányítani a figyelmet.

                                                         *

      Korábban a politikai rendőrség működéséről leggyakrabban „az ügynökkérdés” hívó szó kapcsán beszéltek, Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián már könyvük bevezetőjében hangsúlyozzák, hogy ez a közelítés óhatatlanul féloldalas és egy sokpólusú játszma egyik csoportját állítja előtérbe. Ezen egyoldalú interpretációval szemben a szerzők bemutatják a politikai rendőrség struktúráját, működési rendjét, a III/III. csoportfőnökség vezetőit s nem utolsó sorban az állambiztonsági szervezet és a párt kapcsolatát, hangsúlyozva, „hogy a pártállam gépezetében az MSZMP-funkcionáriusok és a belügyminisztériumi vezetők felelőssége sokkal nagyobb, mint a hálózati személyeké, hiszen a rendszer működtetői ők voltak”. Az állambiztonság és politikai rendőrség történetét rekonstruáló, mintegy 200 oldalra rúgó részhez valamivel nagyobb terjedelemben esettanulmányok sora kapcsolódik. Az esettanulmányok egy-egy tipikusnak mondható konkrét ügyön keresztül mutatják meg, hogy a gyakorlatban miként működött a belső elhárítás szervezete és hogyan tevékenykedtek a különböző pontokon szolgáló tisztek és hálózati személyek. A 17 esettanulmány között olvashatjuk Kovrig Béla – a két háború közötti időszak kiemelkedő konzervatív közszereplője – megtörésének történetét, egykori vezérkari tiszt beszervezésének históriáját, a politikai rendőrség irányításában kulcsszerepet játszó Harangozó Szilveszter pályarajzát. Nagyon érdekesek a hetvenes években zajlott március 15-i megmozdulások, a repülő egyetem – Hétfői Szabadegyetem – a Dialógus Békemozgalom, azon belül a pécsi Dialógus csoport elleni belügyi akciók részleteit feltáró fejezetek. Az egyik legrészletesebb esettanulmány A katolikus egyházi hierarchia megtörése a Kádár-rendszerben címet viseli. A hierarchia érintettségét terjedelmes táblázatokban is bemutató írás konklúziója az, hogy a politikai rendőrség ezen a területen érte el az egyik legnagyobb sikerét. Tekintve, hogy a szerzők írásukban egy bizonyos pontra koncentrálnak, itt hozzá kell tennünk, hogy a vizsgált kör kiemelkedően fontos, de mégis kicsiny szelete a katolikus egyháznak. A Bárka néhány nap múlva megjelenő friss számában Gyarmati György publikál Megfigyelők és megfigyeltek – társadalomtörténeti nézőpontból címen nagyon érdekes tanulmányt, amelyben egymással feleselő mítoszok bontása végett közli a két póluson érintett katolikus egyházi személyek arányát. Eszerint a katolikus egyházi személyek 86%-a sem hálózati személy, sem meghurcolt nem volt. Hogy azután a hierarchia Ungváry Krisztiánék által feltárt érintettsége és a nagy többség magatartása milyen mértékben formálta e nagy és rétegzett szervezet működését, az egy további kérdés. Már csak azért is, mert a szerzők is konkrét példákon mutatják be, hogy a szorongatott helyzetbe került emberek számára is – emberi tartásuknak, intelligenciájuknak megfelelően – a kényszerpályák között is adódott némi mozgástér.

                                                           *

       A könyvben a politikai rendőrség tisztjei, az ügynökök és mindenki más teljes névvel szerepel. Sőt, a szerzők a politikai rendőrség vezetőiről, beleértve a III/III. csoportfőnökség egyes osztályainak vezetőit is, fényképpel kiegészített életrajzot is közölnek. A névvel való közlés, amelyet Ungváry Krisztián Élet és Irodalom-beli publikációiból már rég megszoktunk, egyértelműen a világos beszédet szolgálja. A képek közlését a szerzők a következőképpen indokolják: „… úgy gondoljuk, a fotók segítenek abban, hogy az olvasó az esendő embert is lássa bennük – a későbbiek fényében erre az attitűdre szükség is lesz. Másrészt anonimitásban hagyásuk egyenlő lenne a pártállam előírásainak betartásával. Cselekedeteikkel emberek ezreinek életét befolyásolták, és közhatalmat gyakoroltak. El kell tehát fogadniuk azt is, hogy most őket nézi az olvasó.” Az 1418 lábjegyzettel kiegészülő kötet, viszonylag új kutatási területről lévén szó, bizonyos mértékig adattári funkciót is betölt. A könyv a közlés módjával – amint azt a Nagy Imre per hangzó anyagának publikálásakor is láthattuk – hozzájárul a közlési szabadság határainak tágításához.

                                                          *

       A kötet egyik legfontosabb, jól alátámasztott megállapítása az, hogy a Kádár-korban a politikai rendőrség nem volt állam az államban. Kádár János, éppen az ötvenes években szerzett tapasztalatai miatt, nagyon vigyázott arra, hogy az állambiztonsági szervek nehogy kicsússzanak a párt kontrollja alól, s magát a pártot is fenyegethessék. Külön fejezet foglalkozik az állambiztonsági szervezetek politikai megrendelőinek különböző szintjeivel és azok igényeivel.

A Rákosi-korszak 1 200 000 megfigyeltjével szemben a ’60-as években mintegy 200 000 körül volt a megfigyeltek köre. (1963 után 182 000 állampolgár adatai maradtak meg a nyilvántartásokban.) Az állambiztonsági szerveknél 1963-ban 4867 személyt foglalkoztattak, ugyanekkor Békés megyében 45-en tevékenykedtek ezen a vonalon. Az ügynöki, informátori hálózathoz 1969-ben 12 715 személy tartozott. A rendszerváltozás előtt egy évvel közel nyolc és fél ezer személy alkotta az ügynökhálózatot.

                                                         *

Jelen írás terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a politikai rendőrség által alkalmazott, emberi életeket kisiklató, ijesztően változatos eszköztárra kitérjünk. Pedig ez az eszköztár páratlanul gazdag volt: katolikus pap elcsábítására gyónási tervet készítettek ügynöknő számára; a legkörmönfontabb módszerekkel igyekeztek az egyes ellenzéki körök tagjaiban bizalmatlanságot kelteni társaik iránt. A Hétfő Szabadegyetem egyik első számú szervezőjét például látványosan nem vegzálták a szervek, azt a benyomást keltve a többiekben, hogy ő a tégla. Az egyes csoportok megosztásán túlmenően is érdekes, hogy a nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmaival szemben miként érvényesült a szembefordítás stratégiája. Egy 1982-es, „ellenzéki-ellenséges elemeket” felsoroló listával kapcsolatban a szerzők idézik Kádár János állásfoglalását: „… az utolsó … mellékletet, ahol 30, vagy 31 név van feltüntetve, azt nem tartom szerencsésnek … még akkor is, ha csak belső okmány lesz. Nekünk ilyen névsorunk ne legyen. Tudni illik ez egy vegyes társaság, és engedelmet kérek, nem viccelni akarok, de hát hogyha az ellenzék még nem tudta magát teljesen megszervezni, mi nem szervezzük itt össze őket egy csapatba.” Jól tudjuk, a megosztás és a szembefordítás azután stratégiai cél lett. E ponton támadt legerősebb hiányérzetem a könyvet olvasva: a szerzők sem a monografikus részben, sem az esettanulmányokban nem szenteltek elégséges figyelmet a különböző ellenzéki csoportok egymás elleni manipulálásának. Pedig példa van bőven: a Mozgó Világhoz hasonló, különféle irányzatokat összekapcsoló fórumok megszüntetése éppen az eltérő tradíciójú, alternatívát kereső vagy már nyíltan ellenzéki útra lépett csoportok megosztását szolgálta.

                                                        *

Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor kutatásainak korszakhatára 1990, azaz a rendszerváltozás időszaka. Jó néhány ponton szó esik az átmenet kérdéseiről is. Horváth József, a BM egykori III/III-as csoportfőnöke például egyházi területen a következő iránymutatást adta munkatársainak: „A mostani gazdasági helyzetben, amikor rendkívül romló gazdasági körülmények között konfliktus-szituációk szövik át a társadalmat, az egyházak rendkívül sokat tudnak tenni a társadalmi nyugalom fenntartásában, abban, hogy szervezetten tudjunk visszavonulni és újrarendezni sorainkat egy reális, józan politika kialakítására, a társadalmi kibontakozás érdekében.” Az átmenetet illetően – nyilván a források elérhetősége miatt – csak fragmentumok villannak fel, ám ezek a töredékek s más tapasztalatok arra utalnak, a szervezett visszavonulás, a sorok újrarendezése nagyon is jól sikerült.

A szerzők maguk hangsúlyozzák, hogy a könyv a több éve folyó kutatás jelenlegi állásának összegzése, azaz távol van a téma teljes feltárásától. Mindenesetre ez a kötet, egyenetlenségeivel együtt is, különleges mennyiségű információt adott egy olyan tematikához, amelynek maradéktalan megismerése és lelki-szellemi feldolgozása a társadalom alapvető érdeke – lenne.