Ütőér


Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 Kontra_Ferenc_portr___B__rka.jpg

 

Kontra Ferenc

 

A visszatérés vándorai

 

Apám akkor adott a kezembe egy régi, kopottas könyvet, mielőtt az utazást terveztük. Érdemes felkészülni rá, hogy hova megyünk, mit fogunk látni, mondta komolyan. Nem útikönyvet adott, hanem egy regényt. Nem volt könnyű olvasmány, akkor fejeztem be az ötödik osztályt. Aztán évek múltán újra meg újra elővettem, valahányszor visszatértem ide. Mert ez a könyv előretekint, és a vándorok kikötőjéről szól.

Jókai Mór Három márványfej című regényében pazar leírásokkal kápráztatja el olvasóját, már akkor úgy gondoltam, hogy ezért érdemes lesz Dubrovnikba utazni, mi már csak ezen a nevén emlegettük a várost. „Az, amit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedűlt óriás töredékeinek maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög Epidaurus fölött épült az Ó-Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötőváros. Még maradványaiban is fölséges.

Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, akit a világ hatalmasai üldöztek; s akit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be nem tudott törni a bástya falain.

Azok hatalmas bástyák voltak; amint a város népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy, gömbölyű bástyán ott, Gravoza felé, mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világítótorony, öntött rézoszlopával, legfelül az aranyozott földteke.

A mostani, egymás fölé emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes családnak volt saját temploma, amelybe a palotájából át lehetett járni. Ez volt a fényűzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényűzését, mert a külső viseletük egyszerű volt. És valamennyi templom közül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű katedrále, melyet Oroszlánszívű Richárd emeltetett Raguzában.”

Ahogy végigszáguldott a fecskeraj oda és vissza az óváros főutcája, a Stradun felett, az olyan volt, mintha a költözés hosszú útjára edzettek volna jellegzetes „tszvit-tszvit-tszvit” kiáltásukkal. Dubrovnik madarai mintha évszázadok óta ezt gyakorolnák, erre emlékszem én is, ahányszor itt jártam, mindig csapatostul és nagy ricsajjal cikáztak a sikátorok között.

Minden író meg akarta valamilyen módon fogalmazni, milyen hatással volt rá a bástyafal, tériszonnyal küzdve felkapaszkodni a lépcsőfokok ezrein, és nézni a virágzó narancsfák között a hullámok végtelenbe sodródó, türkizkék ragyogását. Valamit hozzá akart tenni mindenki ehhez a látványhoz, érzéshez, ami már annyi művészt inspirált. Akár egy új történetet vagy egy újabb verset. Mintha mágikus erejük lenne a köveknek, amivel csak a világ kivételes helyei rendelkeznek. Itt állni, ezen a helyen, bármelyik római kockakövön, olyan érzés, mint a művészet kegyelmi állapotának közelébe érni.

A sikátorok felé pillantva Pilinszky János a következőket jegyezte le: „Dubrovnik lakóházai olyan fehér kőből épültek, ami édestestvére lehetne a legfehérebb márványnak. Eső, szél, idő e fehér követ lassan viaszsimára koptatta, s oly olvadékony felületeket varázsolt a falakra, mint csak az emberi bőr egy-egy tündöklő gyermekarcra, csodálatos aggastyánkézre. Sikátorok fehér márványból. Bennük, a meredek, szűk házak közt, föl az égig: mosott fehérneműk zászlóerdeje, egy valódi város hétköznapjainak örökös ünnepélyességével. De ami a legszebb: a város padlója (kövezete) is fehér kőből van, mit az idő a házak falánál is fényesebbre koptatott. S e fehér padló az udvarokba, a küszöbön át a boltokba, a vendéglők apró szobáiba is benyomul, azokat is gondosan kirakja nagy fehér tábláival.”

Márai Sándor Sziget című kisregényének története abból a szállodából indul, ahova Déry Tibor is betér, amikor a Befejezetlen mondatot írja. Nagy László pedig a költészet kultikus helyének tartotta a várost: „Az úgynevezett magas költészet vagy műköltészet kezdetét jelzi a középkori legendák versbe fogása és a zsoltárköltés. Ugyanakkor a trubadúrok is példaképek. A hattyúnyakú kalmár-gályák a petrarcai mintát is hozzák az Adria habján, főleg az olyan cserebere-helyre, mint Raguza.” A kortárs angol írók közül többek között Angus Kennedy, Ben Cambell és Whitfield Cook választotta regénye helyszínéül. Antonio Ostornol Dubrovnik című regényében pedig a délszláv háborúban bonyolódik egy családi dráma. Csak most tűnt fel, hogy az angol nyelvű irodalomban a délszláv háborút szerb–horvát háborúnak nevezik.

A Stradun szomorú hely lenne, ha csak egyedül sétálnánk rajta. Tükörfényesre koptatott kövein ma is turisták ezrei nézelődnek, mégsem zavar a tömeg. Minden újabb lépésnél akad egy részlet, akár történelmi, akár művészeti, amiért érdemes megállni, emlékezni, gondolkodni. Fejtő Ferenc ablaka most is kitárva áll. Ebben a szobában írta feljegyzéseit az Érzelmes utazáshoz, ebből idézem azt az utat, amelyet magam is követtem: „A piac a székesegyház és a régi tanácspalota árkádjai között terül el. Bemegyek a székesegyházba, meg akarom nézni a Mária mennybemenetelét Tizianótól…” A székesegyház egy 17. századi román bazilika alapjaira épült, és csaknem teljes egészében megsemmisült az 1667-es fölrengésben, az újjáépítést olasz építészek tervezték újra, római barokk stílusban.

Nincs talán egyetlen szeglete sem a városnak, melyet ne örökítettek volna meg az irodalom visszatérő vándorai.


 

Az emlékezet makacssága

 

Egy gumilabdát dobáltam a falnak. Néha sikerült elkapnom, máskor Rexié lett. Ilyenkor csak mindenféle furfanggal sikerült kiszednem a szájából. Magasra emeltem, hogy ne érje el. A kutyák több generációját később is ugyanígy hívták nálunk.

Lejött az unokatestvérem a lépcsőn.

Nem hallottad a Vespát?

Nem, nem hallottam.

Pedig felismertük a postás robogójának a hangját messziről. Ha lassított előttünk, akkor nekünk hozott valamit. A küldeményeket a postaládába dobta. Magas kapu volt, nem  lehetett felette belátni.

Az unokatestvérem kinyitotta postaládát. A filmújság volt benne. Minden csütörtökön hozta a postás. Nem hajtotta ketté, mert akkor meggyűrődött volna. Márpedig nagyon fontos volt, hogy simák maradjanak a lapok, mert az újság közepéből ki lehetett venni a posztert, színes képen egy filmsztárt ábrázolt. Ott nyitotta ki most is először, aztán a címlapot nézte meg, azon is mindig színes sztárfotó volt.

Hirtelen megváltozott az arca. Felém fordította az újságot.

Ide nézz! Meghalt Marilyn Monroe.

Értetlenül néztem rá, hogy miről van szó. Aranylamé ruhájában állt a címlapon, ez volt a leghíresebb képe.

A legrégibb gyerekkori emlékeim egyike. A legelsők ilyen törékeny szilánkok, mint egy filmből kivágott rövid jelenet.

1962 augusztusában négyéves voltam.

Innentől kezdve egyre több mindenre emlékszem. Az unokatestvérem, aki nálam tizenhat évvel idősebb volt, sportot űzött abból, hogy felismertesse velem a filmújságban megjelenő színészeket. Akkor is, ha újra felbukkannak egy másik filmben. Mivel olvasni még nem tudtam, sokszor elismételte a nevüket. Beborították a falat a szobájában a poszterek. Dicsekedett a barátainak idomításának eredményével. Véletlenszerűen mutattak képekre, és én mondtam a nevüket. Úgy tekintettek rám, mint valami cirkuszi csodagyerekre.

Az unokatestvérem tudományos magyarázatba kezdett:

Sokat kell gyakorolni. Az egyik legősibb képesség. A varjú is felismeri az arcokat. Aki bántotta a fiókáit, annak kivájja a szemét.

Évek múltával természetessé vált, hogy folyton átlapozom a filmújságokat. Már voltam moziban is. Volt, akit láttam is valamelyik filmben. Az unokatestvéremtől hallottam először rendezőkről, és olyan filmekről, amelyekről csak később tudtam meg, miért jelentős alkotások. Két dolgot biztosan neki köszönhetek: az arcfelismerő programot a fejemben, később is, ha valaki a környezetemben nem ismert fel valakit egy régi fotón, akkor engem kérdeztek; a másik: a filmekkel kapcsolatos memória, címek, dátumok.

Mindent láttam, amiben Marilyn Monroe játszott, némelyiket többször is. A róla szóló filmeket is. Később pedig mindent elolvastam, amit írtak róla. Tucatnyi könyvet.

Máig nem tudtam leszokni róla. Még ha vélemények csapnak is össze a jelenség felett, ami őt szimbólummá avatta. Az irodalom is felfedezte magának. Nem csupán halálának összeesküvés-elméletei érdekesek, hanem az is, hogyan bogozzák tetteinek eredőit.

Arthur Miller, amikor Marilyn férje volt, forgatókönyvet írt neki. A The Misfits-et (Kallódó emberek) 1961-ben mutatták be. Ekkorra már elváltak. Marilyn a forgatás közben kétszer is kórházba kényszerült. Egy év múlva pedig már nem is élt. Elég drámai egymás után leírni ezeket a mondatokat. James Goode is így gondolta, mert szemtanúként egy izgalmas naplóban örökítette meg a film elhúzódó, viszontagságos forgatását, amit 1963-ban adott ki. Arthur Millert élete végéig kísérte ennek a filmnek a rémálma, erről írta utolsó drámáját Finishing the Picture (A film befejezése) címmel 2004-ben. Baljós fekete-fehér western a Kallódó emberek. Két fotós végig követte a forgatást a túlvilági helyszíneken, a nevadai sivatagi tájban, és képeiket színesben adták közre egy albumban – ezek a pillanatok mára legendássá váltak. Marilyn Monroe utolsó befejezett filmje lett. Clark Gable, a másik főhős pedig meg sem érte a bemutatóját. 

A színésznő tragikus halála után mindenki azt várta, hogy a volt férj, Arthur Miller mikor szólal meg, hogyan emlékezik vissza a házasságukra. Erre 1964-ig kellett várni, a darabot After the Fall (A bűnbeesés után) címmel Elia Kazan rendezésében mutatták be. A kritika nem állt az író mellé, mindössze 208 előadást ért meg, ami bukásnak, illetve a közönség bojkottjának számított. Miller rideg, sértett, elutasító magatartását irritálónak tartották.

Alátámasztotta ezt a véleményt Norman Mailer is 1973-ban írt, Marilyn című biográfiai regényében. Ez volt az első igazán hiteles szépirodalmi mű, amit írtak róla.

Arthur Miller nem tudott megbékélni az őt ért vádakkal, élete végéig foglalkoztatta, ezért még egyszer megkísérelte alaposan, érvekkel alátámasztva megrajzolni felesége karakterét, házasságuk zsákutcáját Timebends (Kanyargó időben) című önéletrajzi visszaemlékezésében. Mindenki azt várta, válaszol-e Norman Mailernek, de csupán egy helyen említi meg, hogy alig ismerte személyesen Marilynt.

Joyce Carol Oates erős empátiával írta meg 2000-ben Blonde (Szöszi) címmel kilencszáz oldalas regényét. Kellő megszállottsággal formálta árnyalt regényhőssé Marilynt. Felhasznált sok mindent, amit már megírtak róla. Amikor egy új könyv kerül a kezembe, felismerem, mit honnan merítettek.

Minden író azt gondolja, az ő emlékezete a legpontosabb, bármilyen történetet ő alakít a leghitelesebben, bárkinek a személyiséget ő ítéli meg adekvátan, csak ő kanyarít megfelelő szögben minden cselekményt. Minél régebbi az emlék, annál erősebb a meggyőződés, a megszállottság, a vízió, az ihlet és a vélemény. A hiányzó részek pótlására adottak a fikció eszközei, meggyőződéssel lehet írni arról is, hogy valaki mit álmodott.

Évtizedek, évszázadok múltán is élő maradhat, akiről tudnak újat mondani, új művet alkotni, akit újra reflektorfénybe lehet állítani. Az olvasói élmény és megérzés nem csal, felfedezzük, mi az, ami valóban megtörténhetett, és mi az, ami valószínűleg nem. Kiderül, mit felejtünk el, és mi marad meg makacsul az emlékezetünkben.

 


Főoldal

2024. április 15.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png