Tárca

A lakiteleki sátorban




Erdész Ádám
Húsz év után



        Akkor, húsz évvel ezelőtt, különösen szép napokkal köszöntött be az ősz. Az első szeptemberi szombaton már kora reggel ragyogott az ég, kicsit hűvös volt ugyan, de érezni lehetett, hogy nemsokára a könnyű kiskabátot is le kell tenni. Az ilyen szép, verőfényes őszi napok igazi ünnepek, a legjobb a harmat felszáradása után azonnal kimenni a kertbe, megvizsgálni az almákat, az őszi körtét, a szőlősorokat, ahol a tőkék között navigáló darazsak pontosan mutatják, merre vannak a korábban érő, édes fürtök. Ilyenkor már az itt-ott sárguló levelek közül óvatosan kiemelhetjük a szép, viaszos tapintású rozmaring almákat, miközben a szemünk sarkából lessük, a véletlenül arra járó családtagok milyen elismerően pillantanak a gyorsan megtelt ládákra. Egy-egy őszi, kerti délelőttön lehet a legjobban belesimulni a nagy körforgásba, s kétség sem fér hozzá, ezek az órák a legnagyobb ajándékok közé tartoznak. Ezen a szombaton azonban – szeptember 3-ra esett –, nem jutott idő a kertre, Erdmann Gyula kollégám sokra hivatott Dáciájával már jó korán házunk elé gördült, s rövid dudálással jelezte, itt az idő, indulhatunk.
       Pár héttel korábban Kiss Gy. Csaba járt nálunk, református barátai és atyánkfiai útján keresett egy helyet, ahol szűk körben levetíthetné az első lakiteleki találkozón készített videót. Végül a levéltárban kötött ki, ahol egy félig-meddig baráti körnek tekinthető társaság előtt bő kommentárokkal kísérve lejátszotta a kazettákat. S utána rögtön meg is hívott két személyt a szeptember 3-i újabb összejövetelre, érzékeltetve, hogy alighanem olyan meghatározó fordulat következik, ami még az ország sorsát is befolyásolhatja, de legalábbis felülírja az eddigi ellenzéki stratégiákat. Forrongó időszak volt ez, amikor nagyon sokan érezték úgy, hogy itt a pillanat, nem szabad tovább várni.
       Reggel, az indulás pillanatában barátnőm – réges-régen a feleségem – az utolsó búcsúintésnél még félig ironikusan – lehet, hogy abszolút ironikusan? – utánunk szólt: „Aztán alakítsátok a történelmet!” (Lám, milyen sokat tudott a világról s a férfi lélekről, pedig akkor még valamicskével a húszon innen járó egyetemi hallgató volt.) Mi persze nem ezen a mondaton töprengtünk odafelé; beszélgetés közben a Dácia magabiztosan gyűrte le a kilométereket, az őszi napsütésben fürdő homoki szőlőtáblákat magunk mögött hagyva hamar megérkeztünk. S abban a pillanatban, ahogy kiszálltunk az autóból, történt valami csoda: részei lettünk egy bizalomból és reményből épült körnek. Ezt már akkor lehetett érezni, amikor odajött hozzánk egy számunkra idegen férfi, aki a Lezsák-portával szomszédos gyepen irányította parkolást. A közeli rokonokat fogadjuk úgy, ahogy ő kezet fogott velünk. Benn, az ismerős arcokat látva a jó érzés fokozódott, kivált amikor egy-egy régi ismerős bukkant elő, akiről nem is sejtettük, hogy ugyanerre vezeti a sors. A bizalomnak erről a fajtájáról sokszor olvastam – bizonyára ugyanez óvta ’56 októberében az őrizetlenül hagyott pénzgyűjtő ládákat –, de magam csak egyszer éreztem, amikor 1981-ben a Szolidaritás győzelmének első évfordulóján Lengyelolrszágban jártam. Krakkótól a gdanski hajógyárig mindig akadt valaki, aki barátságból segített az úton, csupán azért, mert lám, itt egy magyar, aki eleven cáfolata a magyarországi érdektelenségnek és a rokonszenv hiányának. (A kortársak közül ki ne emlékezne az akkori sajtó egyik sikeres „projektjére”: a lengyelek nem szeretnek dolgozni, csak sztrájkolnak és csencselnek a lengyel piacon.)
       Nem sok olyan helyet lehetne találni, ahol annyi szakmai és erkölcsi tőke esett egy négyzetméterre, mint abban a sátorban. Ha csak a közvetlen szomszédainkra gondolok, először Szabad György arca villan elém. Ő ilyen helyen számomra szokatlan jelenség volt, hiszen mindig a katedrán láttam, amint népes hallgatóságának beszél a 19. század történetéről, úgy, hogy a hallgatók figyelmét megragadó, kimondottan színes előadások világossá tették a történelem nagy összefüggéseit is. S persze azt is, hogy nemzet és modernizáció elválaszthatatlan fogalompáros – utóbb mintha erről néhányan megfeledkeztek volna. Ott ült Gergely András, aki – mint nem túl régen végzett történész hallgatónak – ugyancsak az egyetemet idézte, de mögötte is ott volt egy sokak által számon tartott vállalkozás, hiszen a Kulin-féle Mozgó Világ társadalomtudományi rovatát ő szerkesztette. A közelben ült Benda Kálmán, aki kezdés előtt a Beszélőt lapozgatta. Szemben Albert Gábor barátságos arcát láttam, az 1944 utáni át- és kitelepítésekről szóló „Emelt fővel” című könyve akkor még sokaknak friss élménye volt. Pár hellyel odébb 56-osok ülhettek, az ebédnél az egyik megjegyezte, a barátja épp úgy meghagyta az utolsó falatot, mint a börtönben. Ebéd után a közelben ült le Sinkovits Imre, s miközben az Illyés Gyulával folytatott beszélgetéseiből idézett, akarva akaratlanul odacsempészte az októberi Bem téri versmondás pillanatát, az Ádvent a Hargitán és más nevezetes előadások egy-egy emlékezetes mondatát.
       Az egész napos hosszú tanácskozás történetének egy része lassan bekerül a történeti munkákba, más része kirostálódik az emlékezetből. Ennyi év távlatából – noha úgy érzem, frissek az emlékeim – magam is bizonyára csak azt tudom előhívni az emlékekből, ami nagyon megragadott, ami szokatlan vagy különösen hatásosan elmondott volt. Nem is idézgetem az okos vagy már akkor is elhibázottnak látszó gondolatokat, csupán egy szereplőt említek: visszatekintve úgy érzem, az erős érzelmi indíttatású törekvéseket, a pontatlanul elmondott gondolatokat és a szándékosan félig elhallgatott szándékokat kevesen tudták olyan világosan átfordítani a politika koordináta rendszerébe, mint Kiss Gy. Csaba. Milyen különös, hogy ’90 után a meghatározó személyiségek közül elsőként lépett le a politika színpadáról.
       Hogy az emlékek egy része elsüllyed, magától értetődik, annál szomorúbb viszont az, hogy a bizalom és a remény nyolcvanas évek végén kialakult köre oly gyorsan és nyomtalanul eloszlott. S ráadásul ez a kör nem ért véget a sátor bejáratánál. Hasonló kisebb-nagyobb körök jöttek létre országszerte: helyi közösségek példaadó személyiségei léptek rövid időre a közélet színpadára, magukkal hozva mindazt az erkölcsi tőkét, amit orvosként, tanárként vagy bármely más mesterség gyakorlójaként felhalmoztak. „Mindnyájan önmagunk fölé emelkedtünk egy kicsit” – fogalmazták meg azóta többen is. Mindez szerencsés esetben egy ország számára hosszú ideig ható erkölcsi tőke és mérce. Volt alkalmunk már tapasztalni – főként amikor nagyon hiányzott –, hogy a társadalmak számára a transzcendens értékek épp oly fontosak, mint a materiálisak.
       Ki gondolta volna akkor, hogy a változás ilyen felemásra sikerül? Ki számolt azzal, hogy sok kis településen nem lesz erő annak megakadályozására, hogy a valamikor kollektivizált magántulajdont egy szűk csoport kisajátítsa? (Mert a sok-sok idézhető példa nemcsak a kormányzati hibákat, hanem a kis közösségek szétesettségét is mutatja.) Ki gondolta volna, hogy a politika professzionalizálódó világából szép lassan eltűnik mindaz, amit a sátorban ülők többsége alapvetőnek tartott: a morális tartalom, a közösségben való gondolkodás, a társadalom minél teljesebb integrálásának magától értetődő követelménye? Ki gondolta, hogy a nyugat stabilitását hosszú távon garantáló értékvilágból alig valami gyökeresedik meg húsz év alatt, miközben az üres formákat szinte azonnal átvesszük. Ki gondolta volna akkor, hogy húsz év alatt kifejlődik egy politikus típus, amely már nem is akar igazi bizalmat és tiszteletet maga iránt, megelégszik azzal, hogy a PR-eszközökkel minél jobban „eladja” magát, kiváltképp, ha már szerzett magának helyet egy-két közbeszerzési döntő bizottságban. Hányan emlegették Orwellt, hogy a szavaknak vissza kell adni a valódi jelentését? Most vajon jobban állunk-e? Ki gondolta volna, hogy húsz év után esetenként fel kell eleveníteni a Kádár-kor túlélési technikáit, azzal biztatva magunkat, hogy a magunk kis terén legalább megpróbáljuk a lehetőségekhez képest a legjobbat adni. S azt vajon ki gondolta volna, hogy húsz év után 60 meghatározó, a közélet eseményire figyelő magyar értelmiségi – köztük jó néhány egykori „sátorozó”– a maguk felelősségét is erősen hangsúlyozva azon fog töprengeni, hogy vajon az „elárult szabadság” vagy az „elárvult szabadság” kifejezés adja-e vissza pontosabban a történtek lényegét.
       No, azért az a húsz évvel ezelőtti napfényes őszi nap így is nagyon szép emlék. Meg aztán a nyugati demokrácia lényege éppen az, hogy nemzedékek formálták s építették bele azokat a bizonyos „fékeket és ellensúlyokat”. Biztassuk magunkat, mert ha nem tennénk, akkor szembe kell néznünk azzal, hogy nagyot hibáztunk. Autózás és sátorozás helyett valami hasznosabbra kellett volna fordítani azt a nagyon szép napot. Például az őszi kertben gondosan ki kellett volna válogatni a legszebb szőlőfürtöket, aprólékos vizsgálgatás és mérlegelés után az összeillőket rafiával – még véletlenül se valami műanyag vacakkal – össze kellett volna kötni, hogy azután óvatosan a jól szellőző vályogfalu kamra már sajnálatosan kiürült, kissé kormos kolbásztartó rúdjaira akasszuk őket. Azután ezek az egyszerűen konzervált, kissé esetleg megfonnyadó, de annál édesebb fürtök karácsonyig is megőrzik az őszi napok minden ízét, zamatát és illatát – emlékeztetve a nagy körforgásra.






Összes munkatársi tárca:

Grecsó Űkrisztián: Érkezési oldal
Kiss Ottó: Az elmerült kert (I.)
Kiss László: Valami a fülnek
Szabó Tibor: azonosító: vendég; jelszó: nyugalom
Elek Tibor: Volt neki egy talapalatnyi földje
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján V.
Grecsó Krisztián: Don Quijote ebédel
Erdész Ádám: Egy elfeledett párbeszédről
Kiss László: A harmadik év
Kiss Ottó: Esztergom felett az ég
Szabó Tibor: Nyilatkozat
Elek Tibor: Szabadság(Ir)ód(i)a
Grecsó Krisztián: Kopogós viharsarki jelleg
Gyarmati Gabriella: Kohán György kiállítása
Erdész Ádám: Egy alföldi polgárház kapuja mögött
Elek Tibor: A békési szonettkirály
Szabó Tibor: Rövidítés
Kiss László: Második síelés
Kiss Ottó: Irgalom
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű (...) 5.
Grecsó Krisztián: Tánciskola
Szabó Tibor: Lesszdenziorou
Elek Tibor: Noé bárkája felé
Kiss László: A temetés
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű (...) 4.
Erdész Ádám: 942 kép
Kiss Ottó: A másik ország
Grecsó Krisztián: Családi csomagolás
Szabó Tibor: Alibi
Kiss László: Megtudja a halálhírt
Elek Tibor: Szavak, a magasban
Gyarmati Gabriella: Képzőművészeti kiállítások (...)
Erdész Ádám: Egy szelet közelmúlt
Grecsó Krisztián: Hungarusz-tudat
Szabó Tibor: Valami a télről
Kiss László: Rókázás
Elek Tibor: Siket irodalom?
Gyarmati Gabriella: Kohán és a "szoc. reál"
Erdész Ádám: Gercsó Krisztián: Nagymama ajándékba
Kiss Ottó: Ati és a holdvilág - Esti mese
Szabó Tibor: Testvérek, barátok
Kiss László: Őfelsége pincére
Gyarmati Gabriella: Csernus Tibor festményei először Békés megyében
Erdész Ádám: Bányászlámpa a templomkertben
Elek Tibor: 110 éve született Sinka István
Kiss Ottó: Feszt Berlin
Grecsó Krisztián: Főnökösdi
Kiss László: Fesztkörkép
Elek Tibor: Magyaróra
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján III.
Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján II.
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián:
Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra

2008. szeptember 22.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png