Alulírott,

mint az egylet tagja, azzal a jogos kérdéssel fordulok, hogy érdemes-e nekem tovább, a társaság között most már, hogy szabad-e betörnöm végre a Kárpátok alföldi bérceinél, mert évek  óta méltánytalan, hogy engem több vidéki városban elismernek költőként, csak Önök nem, hiába döngetek kaput, nem hívnak, mármint felolvasni, irodalmi rendezés keretében, pedig az én költészetemben „a lélekharangok apró rezdülései búgnak”, ahogy ezt nagyon helyesen megmondta Vargháné Gyári Jolán, az Ezüst Penna-díjas poétafejedelem, aki  engem már rég a keblére ölelt, költőileg,  is... mi ketten együtt teljesen átjártuk a poézis hímes mezejét, mint a villám — csak annál azért kicsit hosszabban, mert úgy voltunk egyek, közös lélek az alkotásban, mint Verlaine meg a buzibarátja, az a Rambó, csak mi nem buzultunk,  és a Jolán mellett, akit én mindig Jolinak hívok a költeményekben, hát olyan babérokat értem el, hogy bevittek a Máris antológiába, ahol megjelent egy versem, de maguknak ez semmi, fitymálnak csak, hogy a Máris antológia az nem olyan, mint a Szép versek című, pedig olyan, de sőt, jobb, például sokkal vastagabb, és a vastagság, hát az minőség jelzése, attributuma, hogy ilyen költőien mondjam, és ez teljesen nyilvánvaló, mert ott van a legminőségibb minőség, a Biblia, és lám, az is rohadt vastag.

       Úgyhogy ne mondják nekem, amit a múltkor is, a levélben, hogy én milyen vagyok, mert azt írta az Önök egyik elnöksége, hogy én diletáció... hogy nem értek hozzá, így mocskoskodnak a tiszta magyar művészetemen, pedig a lelkem velejében olthatatlan láng lobog, feszít, itt belül, a gondolat, ha Julika eszembe jut, vagy a múzsa csókja megfáradt homlokomra, az is jó, csak olyan kis gümős piercing legyen a nyelvében a múzsának, az a lényeg, és elárulom, bár ez  művészi titok, de most itt szűk körben megosztozom Önökkel a költői csodát, én úgy… folyik belőlem a hexameter, meg az a másik pláne, árad szinte, nem lehet visszatartani, hát mint egy kiadós diaré, ha szabad ilyen profánul mondanom, vagy ahogyan más a vizet issza, így már szebb, szóval ez nekem csak úgy jön, ki, elő, mert eztet hívják tehetségnek, tolúl fölfelé, de annyira mindig,  hogy én a piacon is, nálunk, Zsadányban, ha kérek, azt rímben kérem, ilyen az elhivatottság, a múltkor is úgy mondtam a Bözsinek, a zöldséges kofánknak, hogyaszongya „szép tavasz van, fagyit nyalom /adjál vagy két répát angyalom”, és adott, kettőt, hiszen a éteri költészetnek, annak ereje van, kapukat képes kidönteni, meg ezt a költeményemet is, ezt fel akarták írni a piacfelügyelőség épületére, a tűzfalra aranyló betűkkel, ahogy azt meg is érdemli, csak azért nem lett belőle semmi mégse, mert a polgármester megtiltotta, biztos áthallásokat kapott a verstől, legalábbis azt üzente, hogy így szó se lehet róla, hogy önkormányzatilag a nyalás meg a répa együtt, de valamelyiket írjam át, és akkor mehet, mert a polgármester nem ért költészethez, ahogy önök se, pedig az nem váltható aprópénzre, úgyhogy ellenálltam, megtagadtam, úgy értem, az átírást, háromszor tagadtam meg, mint Péter a magáét, kakasügyileg, és most az van a költeményem helyére írva, a tűzfalra, hogy  „a nyilvános wc ára 50 forint” − mert a művészetet ma így tiporják el.

       De jön még kutyára tavasz, úgyhogy betörve mondom, mármint tiszta szívvel, én, aki már 40 éve írom mélyről felbuzgó soraimat, hogy vagy beinvitálnak az egylet estjére, felolvasni, irodalmi rendezés keretében, és megyek, alázattal, szerényen adva elő a művészetemet, vagy ha nem, akkor kilépek az egyletből – oszt elmehetnek a büdös francba.

Asztalos János
költő