Ha valaki tanulmányozza a magyarországi éghajlati viszonyokat, az időjárás változékonyságát és szélsőségeit – és hát ugye mért is ne tanulmányozná –, könnyen arra a megállapításra juthat, hogy nemcsak az utóbbi években vagy évtizedekben, de bizony a korábbi évszázadokban is voltak szokatlannak tűnő, már-már csudaszámba menő események, főleg ami a téli hónapokat illeti. A korabeli feljegyzések szerzői az ilyen jelenségek kapcsán nem átallottak a világ végső romlásának közeledtére következtetni, ami, ha most egy kicsit jobban körbenézünk, nem is volt egészen alaptalan, még ha az áldott nevű vagy éppen névtelen krónikások nem is egészen erre a romlásra gondoltak. 1340 karácsonyáról feljegyezték például, hogy nyári meleg volt, 1461 telén az igaz magyarok havat egyáltalán nem láttak, 1597-98 fordulóján viszont rengeteg esett. 1601 decemberében talán még ezen is túltett a vad tél, annyi hó hullott, hogy az embereknek a mellükig ért, s ez akkor sem kis dolog, ha tudjuk, hogy nálunk valamivel alacsonyabbak voltak. A vastag hótakaró miatt a szerencsétlenek nem is tudtak az utakon közlekedni, akiknek mindenképpen menniük kellett, azok a Duna jegén utaztak. 1695-96 telén viszont újra az ellenkezőjére fordult az idő, annyira, hogy egy jó krónikás meg is esküdött: a tél immár örökre belevész a nyárba, ezután már nem is lesz semmi, ami télies: se fagy, se hó, se jég.

      Bár a krónikákat nem ismertük, 1993. november 11-én mi is ez utóbbi érzésekkel szálltunk le Esztergomnál a vonatról. Ketten voltunk, a barátnőm meg én, valamint a szerelem könnyű érzése a szívünkben, érthető tehát, hogy semmi előjelét nem láttuk se az idő, se a világ romlásának. Szép, késő ősz volt, éppen legszebb éveinket éltünk, s mint ilyenek, éppen nem tudtunk róla. Túl voltunk már sok mindenen, első szerelmen, rendszerváltáson; szabadon választottunk társat és kormányt, de hogy egyik se jön be, akkor ezt még nem tudhattuk. El voltunk telve jó érzésekkel, csomagokkal, és magunkkal: nyitott kabátban, hajadonfőtt gyalogoltunk a vasútállomástól egészen a Vízivárosig. Négy napra jöttünk, csütörtöktől vasárnapig, és kevés bolyongás után valahol a Kis-Duna sétány régi házainak egyikében kaptunk szállást, egy kollégiummá vagy olcsó szállodává átalakított, valamikor szebb napokat látott patinás épületben. A bejárat két oldalán oszlopok voltak, felül stukkódíszítés és kovácsoltvas erkély. Megnéztük a szobát, és döntöttünk: kevés pénzért ez a legjobb, amit kaphatunk. Földszinti volt, kicsi és puritán, de otthonos; az ablakból éppen a Kis-Dunára láttunk. Minden megvolt tehát, ami a szerelemhez kell, ami meg nem volt meg, az nem is hiányzott. Másnap reggelig ki se mozdultunk a szobából, mert úgy van az, hogy nincs is nagyobb öröme a léleknek, mint amikor a test végre megkapja azt, amire vágyott. És ha folyamatosan megkapja, a lélek bizony olyan magasra képes szárnyalni, hogy reggelre össze is ér az éggel.

      Csak így történhetett, csak ezzel magyarázható, hogy amikor reggel elhúztuk a sötétítőfüggönyt, már semmi más nem látszott a világból, csak ami tiszta, csak ami fehér. Mindent elborított a friss hó, mindent, amit tegnap még színesben láttunk: az ablakpárkányt, a Kis-Duna alacsony kőkorlátját, az utakat és a fákat. Ráadásul akkor is éppen hatalmas pelyhekben hullott, mintha a nagy éjszakai rázásban Holle anyó véletlenül kiszakította volna a dunyháját. A friss hótól pedig ártatlan lesz az ember, feloldatik egész éves bűnei alól, de bizony még azok alól is, amiket ellene valaha is elkövettek, így hát kíváncsi szemű gyerekként azonnal nekiindul párjával a fehér világnak, hogy olyan felszabadultan játsszon, gyúrja a hógolyót és a hóember hasát, mintha még sose tett volna ilyet. Aztán persze kissé szégyenkezve körbetekint, hogy figyelte-e valaki, s amikor megállapítja magában, hogy fölösleges volt az aggodalom, lesöpri kabátjáról a friss havat, a hógolyók helyét, és mint aki jól végezte dolgát, kulturáltan, felnőtt módjára indul ebédelni.

   Még aznap, vagy csak a következő napon, nem tudom már, de mindenképpen a legnagyobb hóesésben indultunk a Várhegyre. Megnéztünk mindent, amit lehetett, amit Esztergomban megnéz az ember, csak éppen a Bazilikába nem tudtunk bejutni, mert esküvőt tartottak. De milyen esküvőt tartottak, Istenem! Ha valóban köttetnek szövetségek az égben, hát akkor az a frigy bizonyára ott köttetett, mert nemhogy a Várhegy felett volt az ég, hanem a Várhegyen, benne állt az ifjú pár a hófelhőben, és benne álltunk mi is, látni se igen lehetett három-négy méternél messzebb. Mondják, hogy az északi rondelláról szép panoráma nyílik a városra, a Garam meg a Duna völgyére, de aznap azt is csak sejteni lehetett, hogy ott van valahol alattunk a város. Kavargott minden, a szél, a hó, és benne a lélek, nemcsak az ifjú páré és a mienk, de bizony az ősöké is, ott kavargott a hóban a kelta, a római és a hun lélek, a germán, az avar, a frank és a honfoglaló magyar lélek is, a Gézaé és a Vajké, és mind a királyoké, érsekeké, tudósoké, iparosoké és kereskedőké. 

   Jó tíz évvel később, 2004 májusában három magyarországi és egy felvidéki íróbarátommal álltunk a párkányi Duna-parton. Sütött a nap, hétágra, mint a mesében, és nem voltak már illúzióim: tudtam, hogy Holle anyó dunyhája azon a jó tíz év előtti novemberi éjjelen örökre elszakadt, sőt bizonyára azóta már ő maga is jobblétre szenderült. Esztergom felett tiszta volt az ég, a Bazilika ragyogott a napban, és az jutott eszembe, hogy bizony igaza van annak a jó krónikásnak, sose lesz már itt akkora hó, mint régen, a tél immár örökre belevész a nyárba, nem lesz már soha semmi, ami jó, ami hó, ami szerelem.