Mellettem egy metroszexuális fiú, ülőhely nincs, a csuklóban állunk. Magazint olvas, a fülében dugó, nem hallom a zenét, nem bömbölteti. Szemöldök ívesre szedve, hajban melír, a bőrén diszkrét férfialapozó, olyan az arca, mint a Bëlgában a szőkének. Huszonöt lehet. Buszon ritkán látni a fajtáját. Autóval szoktak jönni-menni inkább, kétajtóssal, nem német, de alig használt Alfa vagy Aston Martin – valami különleges. Mert lendületesek, sikeresek, szépek. Ez legalábbis nagyon szép. Kedvem lenne megsimogatni a pofiját, pedig nem sok dolgom vagyon a mássággal. Aztán felnéz, talán érzi, hogy bámulják. Zavartan elkapom a tekintetem.

       A e-mailes fiókom átirányítva mobilra, még nem érünk ki az alföldi kisvárosból, amikor becsilingel egy levél a szerkesztőmtől. A kiadó tulajdonosa nem járult hozzá a borítóhoz, újat kell csinálni. Látványosabbat, populárisabbat. Pislogok, vakarózok, mit lehet erre válaszolni? Nem nagyon érdekel a csomagolás, nem is értem igazából a könyvcsinálási dolgot, hogyan működik, milyen szabályok szerint. Úgyhogy nekem mindegy. Csak Ágit, a grafikust sajnálom, hogy dolgozhat újra, elölről mindent. Meg furcsa így látni a regényt. Közel négy évig évig ültem a szövegben, oszt most vége, már levonatok érkeznek, utolsó javítgatások a betördelt anyagon, és borítóról folyik a szó, hogy milyen legyen, milyen ne. A négy év alatt kétszer váltottam munkahelyet, született egy fiam, voltam boldog családapa, hűtlen férj, szerelmes, idétlen szerető, kevésbé idétlen, elvált férfi, nősülni készülő kislovag. Elmúlt, szétrázódott egytől-egyig, én meg itt csücsülök (állok), mint fák tövén a bolondgomba. A szerkesztő apróbb változtatásokat javasol még, egy-egy elütés, névelők itt-ott, mifenék. Nagyon jó szeme van, mindent észrevesz, és egyébként is öröm vele dolgozni. De ennek a munkafázisnsak is vége lassan, hamarost  nyomdába kerül a cucc.

       A világ bonyolult, de a bonyolulttól nem kell félni — a zavarostól kell félni, mondta egy híres író tegnap este a tévében. A nagy terem katedráján állt, könnyed, mégis pontos nyelven beszélt, viccelve is néha, és azon nagyon nevettek az emberek. Előadást tartott. A világ bonyolult… más szóval: ’bonyi’, ismételte az ősz ember derűsen, és furcsa volt, mert alig korábban olvastam egy internetes kvízjáték üzenőfalán  AshCica93 bejegyzését, 12-13 éves pasik gyertek privát szobába chat-szexelni, dugjunk, KATT RÁM! Széles sávban futottak az üzenetek a képernyőn lentről felfelé óriási tömegben, aki látott már ilyet, tudja, hogy öt perc után szédülni kezd az ember a soha meg nem álló mondatfolyamtól, nem képes követni tovább, merre tart a sok témát mozgató beszélgetés, nem érti a szavak jelentését attól fogva, csak a hömpölygő betűáradat marad, Mátrix, eredeti kód a feje tetejére állítva, olyankor kell kilépni a programból, erre készültem én is éppen, amikor AshCica93 üzenetére valahogy mégis felfigyeltem, KATT RÁM!, dugjunk szóban egy távoli képernyő előtt ülő tizenkét éves pasival — vagy tizenhárom, az is jó, aztán az ősz mester a tévében azt mondta, hogy bonyi, és egyszerre megértettem. Hogy nem igaz, nem bonyi egyáltalán. Végtelenül egyszerű minden. És a világ egyszerűségében nem a lineáris egyenletek nyílt tisztasága jelenik meg, nem úgy egyszerű, mint a Horner-féle elrendezés, ez valami egész más. Egy szimpla, de érthetetlen törvénynek engedelmeskedik AshCica93, amikor számítógépen keresztül akar dugni tizenkétévesekkel. Részletek nélküli, finomság nélküli éjsötét van az ő vágya mögött, a régi kifordult a négy sarkából egészen, új világ van már, egyszerű de zavaros, félni kell tőle — aztán visszaléptem a programba, rákattintottam és dugtunk. Jó volt.

       Miközben engem már egy másik történet érdekel. A busz egy csatorna mellett megy el a város szélén. Néhány éve ott találták meg az elveszett kislány holttestét. Van egy fejfa is a csatornaparton, mindig ég egy-két gyertya előtte. Amennyire tudom, nem került elő a tettes, nem derült ki az se, miért kellett meghalnia a lánynak. Mint Laura Palmer Twin Peaksben. Forgatok magamban egy történetet. Egy öregemberről, egy öreg óvodapszichológusról, aki az alföldi kisvárosba érkezik, eltölt ott néhány hetet, és ezalatt kibomlik a szeme előtt valami szürreális iszonyat.

       Hawking írja, hogy amikor a tízszeres naptömegű csillag fűtőanyaga fogyóban, a gyöngülő termonukleáris reakció már nem képes ellentételezni a gravitációt, a csillag magja megroppan. Elképzelhetetlen sűrűségű-tömegű dolog jön létre a tűzgömb közepében, olyan erős gravitációs tér, hogy semmi sem képes szabadulni tőle. És akkor előáll az utolsó megfigyelhető momentum, a csillag utolsó kapcsolata a világgal, mielőtt végleg eltűnne az univerzum szeme elől, fekete lyukká omolva össze. A zárójelenség az, hogy a fénykúpok befelé dőlnek. Ez érdekes. Jó cím lehet belőle.