A minap egy ismerősömmel beszélgettem, aki nem múzeumban dolgozik, de eddig (csupán kultúrabarátságból) két nagyformátumú kiállítást bonyolított le egy vidéki múzeumban. Az első vállalkozása Salvador Dalí grafikai anyagából egy látványos bemutató szervezésére irányult, míg a második Munkácsy Mihály festményeit és a személyéhez kötődő relikviákat kívánta a közönség elé tárni. A két kiállítás megrendezése között csupán két év telt el. Az általa megvalósított tárlatok nézőszámának alakulása ugyanúgy csökkenő tendenciát mutat, ahogyan más intézmények kiállításai a korábbi évek bemutatóihoz képest. Kiállítás persze számtalan fajta lehet, de vegyünk körülbelül azonos kvalitású és a megjelenés tekintetében látványos elemekkel, eszközökkel (olykor vizuális trükkökkel) gazdagított bemutatókat. A költségek megtérülése azonban sajnos egy múzeum és egy lokálpatrióta műpártoló által szervezett kiállítás esetében is ugyanúgy fontos.
      A látogatószámok általános csökkenéséről gondolkodva (amely csupán az ország néhány, gigantikus költségvetéssel működő, így évente több szuperprodukció lebonyolítását is felvállaló intézményére nem vonatkozik) az a kérdés fogalmazódott meg bennem újra, vajon most, 2008-ban mennyit ér a kultúra. Mennyit áldozunk látogatóként például egy kiállítás megtekintésére (de akár színházra, hangversenyre, könyvre, folyóiratra, esetleg műgyűjtésre stb.), és hogyan lehet kedvet csinálni a közönségnek ahhoz, hogy kedve legyen erre áldozni. Kissé érthetetlen abban a világban, ahol minden reklám arra irányul, hogy kényeztessük magunkat, mennyire nem akarunk azért fizetni, hogy a szellemünket és a lelkünket kényeztessük, azaz a kultúráért fizessünk. (Pedig egyébként mindenért fizetünk, például szennyezett környezetünk használhatatlan vízvezeték hálózata mellett minden korty ivóvizet külön megfizetünk).
       Kérdéses, hogy egyáltalán tudjuk-e, hogy mire jó a kultúra, mire való egy műalkotás, mire jó az, hogy elmegyünk egy kiállításra, egyáltalán mi szükségünk van ilyen típusú élményekre? Lássuk be, legtöbbünknek sajnos semmi. Pedig (a korábbi évszázadokkal ellentétben) ma már szinte minden elérhető, a művészet ebben az értelemben is demokratizálódott, nem egy szűk elit privilégiuma. Vagy mégis? Ugyanúgy egy elit réteg juthat hozzá az ÉLMÉNYhez, mint korábban? Talán igen, de bizonyos, hogy nem az anyagiakkal, az egyén anyagi lehetőségeivel függ elsősorban össze. Az eliten manapság mást kell értenünk. A művészet bizonyos fajta adakozás, amelynek értő fülek, látó szemek elérése a célja. De kér-e belőle a közönség, a befogadó? Akar-e befogadni a befogadó? Akar-e egyáltalán közönséggé, befogadóvá válni az utca embere? Mikes Kelemen szerint: „…mint hogy nintsen senki is aki magának annyira ellensége volna. hogy ne érezné nagy köteleségét az ollyanhoz, aki tudtára adná. hogy meg akarják étetni, lehet tehát remélni, hogy az értelmesek kedvesen veszik. és olvasak…”¹ Igen, ezeket az értelmeseket keressük…
       Mára kétségtelenné vált az is, hogy a „legszéplelkűbb” dolgok is csupán árucikkek, amelyeket a piac szabályai szerint kell az ehhez még nem mindenesetben hozzá szokott művészeknek, szervezőknek, kurátoroknak értékesíteni. Ez azt jelenti, hogy a szolgáltatónak is változtatnia kell az álláspontján, a módszerein és valljuk be, a működését alapvetően meghatározó értékrendjén és hitén. (Viszont ki látott olyan autószalont, amelyik azzal az akcióval hirdetné magát, ha most vásárol tőlünk, /ajándék klíma/ helyett egy éves ingyenes családi belépőt kap X. Y. múzeumba vagy színházba. Én optimista vagyok, talán van olyan vásárló, akinek egy ilyen akció is felkeltené az érdeklődését.)
       A fenti Mikes-idézetre utalva irányítanám a figyelmet újra a jelenleg Székesfehérváron látható Munkácsy-kiállításra és ezzel egyben a Munkácsy-életműre, hisz ez a tárlat is lehet „az idő jól eltöltésének” egyik, nagyon is megfelelő módja. Az e heti penzum a Mosónők II.

Mosónők II. (1890 körül; olaj, vászon; 80 x 118 cm; jelezve balra lent: M. de Munkácsy; v. Pákh Imre gyűjteménye, USA)

        Munkácsy 1887-es, Mosónők az erdőszélen című kompozíciójával rokon ez a lírai hangvételű ábrázolás. Joggal merül fel a kérdés, mi késztette a mosónők témájának újabb és újabb feldolgozására a mestert? Talán, hogy rögzítsen néhány emléket vagy tisztázza a közvetlen látvány nyomán támadt gondolatait? Hogy kiszűrje a látottból a leglényegesebbet, majd e szubsztanciális élményanyagból konstruáljon egy másik valóságot?
A jelenet távolinak tűnik az ezer fordulat/perces mosógépek világában, pedig a szomszédos Kárpátalján még ma is találkozhatunk a falvakon átfutó patakban mosó asszonyokkal. (Láttuk nyomán az ember menthetetlenül melankolikus nosztalgiába zuhan.)
       A kép előteréből induló, a jobb oldali facsoport mögé futó, ott elkanyarodó patak az egykor oly sok fáradsággal és vesződséggel járó mosás műveletéhez biztosít megfelelő környezetet, könnyen megközelíthető, sekély vízfolyást.
Az erdőszél félhomálya beburkolja a szereplőket, a három figurát. A nagy odafigyeléssel mosó alakok felnőttek, a kosárral csoportjuktól távolodó gyermek lehet. A kép előteréből felnövő, a képszélen túlfutó fatörzsek a napi, szorgos munkájukat végző, egyszerű emberek fölé boruló, óvó végtelen érzetét keltik. A fák ágait, az ecsettel könnyedén rajzolt, érzékenyen alakított vonalrendszereket lombbolyhokkal öltözteti a festő. Az ég javarészt átlátszatlan felhőanyaggal borított, amelyen néhol felvillannak a mosott ruha fehérjével párbeszédbe bonyolódó foltok. Ám ezek nem a fénynek engednek utat, ugyanis a nőalakokra a másik oldalról, a kép bal oldaláról, a horizont magasságából vetül a fény. Mindebből arra következtethetünk, hogy ehhez a munkához igen korán kellett hozzáfogniuk.
       Mit gondolnak, célja lehetett Munkácsynak, hogy a természeti neszek atmoszféráját is átérezhetővé tegye?

__________________

1 Mikes Kelemen: Az idő jól eltöltésének módja és más keltezetlen írások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 7. p.