Az utóbbi időben sokfelől, sokféle értelemben bírált rendszerváltoztatásnak egyetlen nagy eredménye biztosan van: a nemzet határokon átívelő egységének gondolatát sikerült érvényre juttatni mind a politikai, mind a szellemi, kulturális életben. Ezt az eredményt egy rövid időre megingathatta az a gyászos emlékezetű december 5-i népszavazás, de felülírni nem tudta. A félrevezetett, megtévesztett emberek voksa, s azoké, akik talán maguk sem tudták, mit cselekszenek, vitathatatlanul okozott sebeket határon túl és innen egyaránt, de ma már látható, hogy a sebek előbb-utóbb behegednek. Sokunkban megfogalmazódhatott akkoriban, hogy „a nemzet” abban az értelemben, ahogy korábban gondoltuk (bár valószínű, hogy korábban sem egyformán gondoltuk), ma már nemigen létezik (sőt az is lehet, hogy korábban sem úgy létezett), többek között éppen az elmúlt ötven év következtében, és hát, bizony, „a haza” is inkább csak a magasban van. De nem is kell arra a kiélezett pillanatban hozott rossz döntésre emlékezni, elég, ha a politikai indulatoktól elvakultan a hétköznapokban is egymásra uszuló különböző oldali (nemzet)polgártársainkra (vagy mik vogymuk) gondolunk, s arra, vajon megfordul-e időnként az ő fejükben az, hogy valahol azért mégis összetartozunk. „Korunknak talán épp ez az egyik nagy kihívása, feladata, hogy erre a helyzetre megfelelő választ találjunk, hogy egyrészt megőrizzük, átmentsük a régi fogalmak, szavak értelméből, ami menthető, és újakat, napjainkban is érvényeseket társítsunk hozzájuk” – írtam egy akkori jegyzetemben a népszavazás sokkja hatására.
S azért jutott most ismét eszembe, mert nagypéntek délutánján a gyulai Kohán Képtárban Zsögödi Nagy Imre kiállításának megnyitóján, hosszú évek után újra, ott állhattam a művész Noé bárkája felé című festménye előtt. A képről Szabó András, a zsögödi Nagy Imre-hagyaték kurátora úgy beszélt, mint „a mentés szándékába majdnem belezavarodottnak ábrázolt tematikus önarcképről”. Igen, a mit is, hogy is, s hányat, s még azt is tegyük a tarisznyánkba zavarodottsága a miénk is. Tudható, hogy Kányádi Sándor a Noé bárkája felé című, „a Nagy Imre-festmény hátára” írott versében már 1973-ban felhívta a figyelmet szavaink, nyelvünk megőrzésére és átmentésére is: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges. // Zuhoghat akár negyvenezer nap / és negyvenezer éjjel, ha egy / buboréknyi lelkiismeret- / furdalás sem követi a bárkát. // Mert leapad majd a víz. / És fölszárad majd a sár. // És akkor majd a megőrzött, / a meglévő szóból újra- / teremthetjük magát az első búzaszemet, / ha már igével élnünk / tovább nem lehet.” A csíkszeredai polgármester, Ráduly Róbert Kálmán most, a kiállítás-megnyitó alkalmából, általában beszélt a közös kulturális örökségeinkről, s azok tudatosításának szükségességéről. Hogy nem véletlenül adott otthont a Csíki Székely Múzeum a „Munkácsy-képek Erdélyben” című kiállításnak tavaly, s annak hatására nem véletlenül határozták el, hogy megpróbálják Zsögödi Nagy Imrét megismertetni Magyarországgal, így került az egyik testvérvárosuk, Kaposvár (ahol mellesleg a politikus Nagy Imre született) után a másik testvérvárosba, Gyulára a kiállítás. De nemrég járt már (a csíkszeredai születésű) Szász Endre kaposvári gyűjteményes kiállítása és a gyulai Kohán György tárlata is Csíkszeredában.
Zsögödi Nagy Imre képei a gyulai Kohán Képtárban különleges élményt nyújtanak, önértékükön túl azért, mert közvetlen szomszédságba kerültek Kohán György képeivel, s az egyik mester képeit szemlélve helyenként ráláthatunk a másikéra is. Nem vagyok én méltó arra, hogy e két festőóriás művészetéről, a köztük lévő párhuzamlehetőségekről értekezzem, a realista művészetüket felismerhetően megtermékenyítő avantgárd, expresszionista, kubista hatásokról, a nagybányai iskola esetleges hatásairól; vagy arról, hogy mindketten a közvetlen környezetük szerelemesének látszanak, a különbség csupán annyi, de azért ennek számtalan következménye van, hogy egyikük a székely emberek, a székely, csíki, zsögödi hegyvidéki táj festője (lásd Az én falum, vagy a Régi temető című képét!), másikuk az alföldi emberek, a magyar síkvidéki (gyulai, hódmezővásárhelyi) táj festője; netán arról, hogy mindketten rendkívüli erőt, energiát sugároznak a képeik befogadója felé, Kohán György leginkább a maga komor monumentalitásával, Nagy Imre pedig a rendkívüli színvilágával. Nem én vagyok hivatott minderről szólni, inkább csak a találkozásuk ténye és az összetartozásuk megtapasztalása fölötti örömömnek szerettem volna hangot adni. Gyulára amúgy is érdemes ellátogatni az év bármely időszakában a Kárpát-medence bármely pontjáról, de most ezért is érdemes. Féja Géza Kohán György halála után nem sokkal azt írta: „ha megteremtik a Kohán-múzeumot, Vég-Gyula visszanyeri régi rangját, ismét őriz, véd valamit, és bizonnyal európai zarándokhellyé válik.” Nem vált azzá, s ahogy Kohán György, úgy Zsögödi Nagy Imre sem került mindmáig méltó helyére még a magyar művészettörténetben sem.
Az irodalomban szinte napi élményünk lehet a hazai és a határon túli magyar nemzetrészek kultúrája összetartozás-élményének megtapasztalása, és nemcsak a szövegek olvasása, de a gyakori személyes találkozások révén is. Nemrég jártak és mutatkoztak be például Békéscsabán az aradi Irodalmi Jelen szerkesztői, a napokban volt alkalmunk beszélgetni a megyei könyvtárban a Kárpátaljáról érkezett Vári Fábián Lászlóval (akinek mellesleg első útja a Munkácsy Múzeumba vezetett), a hétvégén megyünk (bárkások) a felvidéki barátaink által a Nyugat születésének 100. évfordulója alkalmából szervezett találkozóra Komáromba, április 2-3-án a Várad szerkesztői jönnek hozzánk, Csabára, Gyulára. Szükségesek és fontosak ezek a személyes találkozók, mert ilyenkor szerezhetünk (s a többes számon most mindazokat értem, akik nyitottak és fogékonyak az ilyen találkozásokra) közvetlenül élményeket arról, hogy mind a haza, mind a nemzet a kultúra, a műveltség, a lelkek közössége. A művészeti élmény mellett ennek a személyes átélésére volt jó alkalom Gyulán a Zsögödi Nagy Imre kiállítás-megnyitó, mert a képekben gyönyörködés mellett jó volt hallgatni Szabó András kurátort arról, hogy „hosszan kell ezek előtt a képek előtt állingálni” ahhoz, hogy a mögöttes terükbe látva, felfedezhessük mindazt, amit ki akarnak fejezni. S jó volt hallgatni a csíkszeredai polgármestert, Ráduly Róbert Kálmánt is, aki nagypéntek lévén Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című képével és a Barabás és Krisztus közötti választás lehetőségével példálózott, felhívva a figyelmünket arra, hogy ha választani kell legközelebb, akkor egymást válasszuk majd. Így is van, a mai napnak, a nagypéntekre elkövetkezett húsvét vasárnapnak legyen most egy ilyen üzenete is.

Nagy Imre: Az én falum