Változatos múlt

 

 ErdeszAdam_meret.jpg

 

Erdész Ádám

 

Az apátfalvi vérengzés

– és minden más, ami összefügg vele

 

A Clio Intézet Marosvári Attila tollából közel 600 oldalas monográfiát jelentetett meg az 1919–1920-as román megszállás egyik legvéresebb epizódjáról, a történeti irodalomban apátfalvi lázadás címszó alatt számon tartott tragikus eseménysorról. A Clio Intézet a magyar történettudomány új, de már meggyökeresedett intézménye. Fiatal kutatók alapították, projekt alapú kutatásaikban a huszadik századi magyar történelem meghatározó, s többnyire vitákkal kísért témáihoz nyúlnak. Széles forrásfeltárásra támaszkodó alapkutatásokat végezve, kellő távolságtartással, ugyanakkor történészi empátiával nyúlnak a kiválasztott kérdésekhez. 2020 óta az intézet tagjainak és külső partnereinek tollából hét kötetet jelentettek meg. Az 1919-es apátfalvi vérengzés története az intézet által kitüntetett érdeklődéssel kísért témák közé tartozik. A hol felkelésnek, hol lázadásnak nevezett fegyveres akcióról és az azt követő kíméletlen megtorlásról már jó néhány visszaemlékezés és történeti feldolgozás megjelent, ám a különböző színvonalú írások adatai eltérők. Az interpretációk egy része pedig közvetett vagy nagyon is közvetlen politikai célokat szolgált.

apatfalva.jpgMi áll a történet középpontjában? 1919 májusában a Csanád megyei Apátfalva a Tiszántúl és a Duna–Tisza-köze nagy részével együtt román megszállás alá került. A megszálló erők parancsnokai a bolsevizmus elleni harcra hivatkoztak, ám a valóságban a megszállás után rekvirálás címén megindult az elfoglalt területek módszeres kifosztása. Apátfalván a rekvirálás a gépek és eszközök begyűjtésével kezdődött meg. A román ipari és kereskedelmi minisztérium által megbízott százados nemcsak a cséplőgépeket, rostákat és más gépeket, de a kéziszerszámok jó részét is összeszedette. A lábasjószágok rekvirálását június 21-re tűzte ki a mezőgazdasági minisztériumot képviselő tiszt, de az apátfalviak nem teljesítették a felhívást. Június 22-én éjjel mintegy 200 férfi gyűlt össze az egyik tanyán, s a lehetőségekről tanácskoztak. De ekkor már lefegyvereztek egy román járőrt, és számítottak a megtorlásra. Kapákkal, ásókkal és a kezükben lévő néhány katonai és vadászfegyverrel felfegyverkeztek, és 23-án reggel elindultak több csoportban a falu központja felé. Marosvári Attila szerint talán még el sem dőlt pontosan, hogy mit tesznek, de menet közben elhaladt mellettük egy román tiszt, akire az egyik puskás apátfalvi rálőtt. A tiszt fuvarozására kirendelt magyarcsanádi kocsist lőtték le, a katona elmenekült, de ezzel a kocka el volt vetve. Az apátfalviak úgy döntöttek, megtámadják az időközben megerősített román fegyveres erőket. A falubeliek között szép számmal voltak katonaviselt férfiak, s jó stratégiai érzékkel, három oldalról váratlanul támadták meg a több helyen állomásozó román erőket. A meglepetésszerű támadás pánikot okozott, a románok elmenekültek. Az apátfalviak továbbra is ügyes taktikát alkalmazva, nem üldözték a menekülőket, hanem a községben lévő román egységeket fegyverezték le, s immár több puskával védővonalat alakítottak ki a Szárazér partján, hogy feltartóztassák a Makó felől várt támadást.

A harc, az áldozatokról szóló hírek végsőkig feszítették a lakosság lelkiállapotát, ennek lehetett a következménye, hogy három menekülő román katonát agyonvertek. A lincselésben nők is részt vettek. Ahogy számítani lehetett rá, a nap folyamán Makóról és Békéscsabáról komoly román fegyveres erő érkezett Apátfalvára. A falubeliek június 23-án délelőtt 10 órától úgy délután 2-ig tartották magukat. Erre az időre lőszerük is elfogyott. Hamarosan megkezdődött a brutális megtorlás, kivégzésekre került sor, a tanyákon razziázó granicsárok  férfiakat lőttek le. A bosszúnak – Marosvári Attila kutatásai szerint – 41 halálos áldozata volt. Az összeterelt férfiak közül több mint 80 embert fogtak el, közülük sokan csak 1924-ben szabadultak romániai börtönükből. A sok halálos áldozattal járó megtorlást szabadrablás és a falu – rekvirálást messze meghaladó – kifosztása követte. S a történetnek korántsem volt vége, hiszen a román megszállás maradt 1920 tavaszáig.

A történtek pontos rekonstruálása sem könnyű feladat, de sejthetjük, hogy Marosvári Attila jóval összetettebb feladatot tűzött maga elé. Nem is az eseményeken, hanem a forrásokon kezdi a vizsgálódást. A források és narratívák áttekintése közel hetven oldal, s miközben az olvasó szép lassan megismeri a különféle írásos és nyomtatott dokumentumokat, az események középpontba állítása előtt körülbelül fél tucat nézőpont tárul fel előtte. Az apátfalviakat láthatjuk a bolsevikokkal szimpatizáló szegényparasztok és a nemzeti ellenállók szerepében. De vannak ebben a „narratíva szemlében” egészen különös, bravúrosan felvezetett értelmezési mezők is. Például a Horthy-korszak iratait követve arról olvashatunk, hogy 1936-ban egy bevonult apátfalvi katona, felismerte a kecskeméti tüzérezred régóta szolgáló hivatásos altisztjében az 1919-es vérengzés egyik legkegyetlenebb elkövetőjét. A nem mindennapi történet nagyszalontai születésű főszereplőjét a hadbíróság bűnösnek találta és életfogytiglanira ítélte. A hadbírósági tárgyalás során tanúként kihallgatták a megtorlás apátfalvi tanúit és es elszenvedőit. Keletkezett tehát egy újabb forrásegyüttes, amelynek felvillantása során a szerző egy újabb látószöget nyitott meg. A kutató ezúttal a klasszikus példával ellentétben nem újabb és újabb hagymahéjat távolít el a remélt tisztánlátás reményében, hanem újabb héjak kerülnek a hagymára.

Az imponáló, részben román narratívákat is érintő forrásfeltárás után következik az események leírása. A lokális történet beleilleszkedik az 1919–20-as román megszállás alaposan feltárt kontextusába. Majd következik az események szokatlanul részletes leírása a lázadás előzményeitől a megtorláson keresztül az áldozatok történetének olykor egyenkénti felidézéséig. Például az áldozatok között volt egy különösen brutálisan – kínzás után – meggyilkolt módos gazda, akit Antal Antalnak hívtak. Mindent megtalálunk róla, aprólékosan elméselve és mérlegelve azt a lehetőséget, hogy a román megszállók felé korábban gesztust tevő, közismerten gazdag embert vajon vagyonáért ölték-e meg, vagy személyes bosszúból. Pusztán azért, mert korábban nem adott kölcsönt a falu bábájának, s az ráuszította román szeretőjét, a később életfogytiglanra ítélt altisztet. Ezen a ponton már bizonytalan terepen járunk, s nem is az eseményeknél, sokkal inkább a nyomukban keletkezett bizonytalan históriáknál tartunk, de a vizsgált tematikához ezek is hozzátartoznak.

Marosvári Attila interpretációja alapvetően leíró jellegű. Az 580 oldalt olvasva eszébe jut az embernek, hogy vajon nem lehetett volna-e ezt rövidebben, feszesebb szerkezettel, több ponton a helyi társadalom szövete mögé pillantva leírni? Bizonyára lehetett volna, de a sorjázó, logikusan szerkesztett – egymást árnyaló történetek viszik magukkal az olvasót. Tegyük félre a kételyeket, született egy olyan, nagy mélységű mikrotörténeti elemzés, amely elég erős ahhoz, hogy beszippantsa az olvasót. Ugyanakkor a szerző jóvoltából láthatjuk Apátfalva tragikus napjait a legváltozatosabb távolságokból.

Az olvasottak kapcsán sok kérdés támad, az egyik a lázadásban részt vevő apátfalviak közös fellépésének és belső kohéziójának forrására vonatkozik. Mi mozdított meg 200 embert, és a várható következmények ellenére miért vállalták június 23-án a harcot? Idézetek formájában szó esik bizonyos apátfalvi karakterológiáról, keménységről, virtuskodási hajlamokról. Még székely párhuzamok is beúsznak, de aligha itt kell keresni a magyarázatot. Az összekovácsolódás egyik oka bizonyosan a rekvirálás minden várakozást felülmúló brutalitása. A másik pedig a paraszti, különösen a tanyai világ szervezettsége és kötelező normarendszere lehetett. Ha összehívták a tanyasorokról a gazdákat, a kirekesztés kockázatát vállalta az, aki nem ment. Marosvári Attila leghitelesebbnek ítélt visszaemlékezője meg is említette, hogy bár maga is félt, de tudta, kívülmaradásának következményei lennének. Ráadásul ebben a világban senki sem szerette volna, hogy gyávának tartsák.

Írásomban csupán néhány mozzanatot villantottam fel egy nagyon sok tényt és sokféle történeti és interpretációs kontextust görgető könyvből. A román megszállás nem kevésbé érdekes, lázadás utáni hétköznapjairól, az akkor kialakult viselkedési stratégiákról nem is esett szó. Akiben támadt némi kíváncsiság, Marosvári Attila kalauzolásával nézzen szét Apátfalván ebben a nagyon szomorú időszakban. Szerencsére a Clio Intézet súlyt helyez a nyilvánosságra, s a friss könyv máris letölthető: https://www.clioinstitute.hu/cliokotetek

 


Főoldal

2022. január 31.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png