Sarnyai Benedek
geppetto
prémium m.-nek, akihez
Kirchner Józsi nem magának keresett feleséget, hanem a munkájának. Azt hinnénk, ehhez a legnehezebb asszonyt találni. Elvégre a munka és a nő kibékíthetetlen viszonyban áll. Ha otthon van az ember, az asszony panaszkodik, hogy miért nem dolgozik. Ha meg dolgozik, az a baj, hogy nincs otthon az asszonnyal. A kettő közt nincs átmenet: amint a férfi kilép az ajtón, ő sosincs otthon, amint hazaér, ő mindig lopja a napot.
Kirchner Józsi valami csoda folytán éppen a Márit találta meg, aki szerint Józsi úgy dolgozik a fával, hogy még a fűrészpor is arannyá válik a kezében. „Az a férfi ez, atyám – mesélte Mári – akihez az anyósa is hozzáment volna. A szüleim házához olyan fészert épített, hogy anyám elgondolkodott, inkább odaköltözik a házból, és akkor nyugta lesz apámtól. Mondta nekem is: ha nem kell, kislányom, elveszem én, apád nekem már megbocsátja!” Márinak leginkább a játékok tetszettek, amiket Józsi faragott: a kis fafigurákból tanulta meg, hogy néz ki a panda, a kenguru, a jeti vagy az eszkimó, bár utóbbiról nem tudom, tényleg létezik-e.
Ezeket a lényeket egyébként Kirchner Józsi sem ismerte, de a keze egyszerűen tudta, hogy néznek ki: más férfi a tökében hordja az agyát, ő viszont a tenyerében. Lett is ebből baj! Hiába van ugyanis akkora dinnyefeje, hogy három agy is elférne benne, Józsi láthatóan nem ismeri se az eszkimókat, se az Istent, se Márit, de még a saját testét sem, a feje mintha csak dísznek lenne a nyakán! Nem az ő feje az első testrész, amit Isten fölöslegesen teremtett, a papokon is van egy testrész, amire semmi szükségünk nincsen. Ez pedig a száj. Igen, a száj, ajkastul, nyelvestül, fogastul: egy papnak annyi szüksége van erre, mint egy nőnek tökre. Higgye el nekem mindenki: az emberek éppen addig maradnak keresztények, amíg a pap nem imádkozik senkiért!
Rajtam viszont van száj, már bánom is, hogy kinyitottam. Mári azt hitte, Józsi több mint két kézen egy férfiméretű konc. Hozzáment, de már a következő vasárnap feltűnt mindenkinek, hogy a misén nem volt rajta fejkendő. Olyan arcot vágott Kirchner Józsi mellett, hogy nem tudtam eldönteni, túl kevés, vagy túl sok idő volt nekik együtt ez az egy hét házasság. Két hét múlva már biztos voltam benne, hogy túl sok. „Hintalovat faragott, atyám – mesélte Mári – egy csíkosat, aminek eddig még nevet sem adott.” Szipogni kezdett, arra gondolt, hogy a férje ezzel akarja jelezni: itt gyerek lesz, ha az Úristen is úgy akarja! Ha pedig nem akarja, akkor is. „Mi másra gondolhattam volna? – kérdezte Mári –, de nem, az uramat, úgy tűnik, nem érdekli a gyerek. A nászéjszakán is csak állt az ágy szélén, nézett, aztán lehuppant. Majd elfordította tőlem a fejét, de nekem így se maradt semmi hely a két párnán!” Az a szomorú, hogy Kirchner Józsi még csak impotens sem volt, ezt Mári váltig állította. Működik a férje nadrágjában az ösztön, de csak néz a gerendára, a padlódeszkára és nem tudja, hogy mit kezdjen magával. „Ahogy az Úristen se tudja, mit kezdjen egy fasszal a papon!” – csúszott ki a száján, de egyből befogta mindkét kezével. Ezzel megbántott, de rajzoltam a levegőbe egy keresztet, és úgy vettük: az Úristen és én is elfelejtettük. „Imádkozni mindig lehet” – mondtam, habár akkor azt se tudtam, miért imádkozzunk pontosan. Józsi ugyanis olyan volt, mint egy kifordított Geppetto, ha az ő kívánságán múlna, minden ember a földön fává változik, és akkor már tudja, mit kell velük csinálni. Imádkozhattam volna tehát két dologért: vagy Mári változzék fabábuvá, vagy Józsi nagy fejébe jöjjön meg az ész, akkor nem tudtam, az Úristennek melyik lenne nehezebb!
Mint kiderült: az Úristennek mindkettő lehetetlen, de Mári két hónappal később így is megduzzadt hassal járt Pellérd utcáin. A kendő még mindig nem került fel a fejére, de ekkorra az is megdöbbenést okozott volna, ha rajta van. Akár Józsitól, akár nélküle: hogy kerül az a gyerek Máriba? Kérdezgette mindenki először a Golica doktort, majd amikor látták, hogy ő is felém fordul, már engem. Hiába, annyit sem tudtam felelni, amiből legalább egy pletyka elindulhatna. „Egyszer csak lett – mondta nekem Mári, erről is csak a gyóntatófülkében beszélt, mert nem tudta, a terhessége így bűnnek számít-e vagy sem. – Úgy képzelje el atyám, hogy nem volt sem émelygés, sem görcs, egyszerűen felkeltem tegnap ekkora hassal! Ijedtemben sikítottam, a férjem ezt hallva akkorára húzta össze a fejét, mint egy mazsola!” Mit lehetett mondani, azt hiszem, beleimádkoztam egy gyereket a Máriba, amikor kínomban már csak úgy könyörögtem az Úristenhez: „Kérlek, oldd meg valahogy!” Mintha a nyelvemmel én vettem volna el Mári szüzességét, de Isten az ilyen nyelvelést szerencsére nem számítja bűnnek.
Golica doktor úgy sejtette, hogy ehhez nem csak a számnak van köze, és ő is elkezdett misére járni, hogy szemmel tartsa a feleségét. „Nézze, Noszvaly tisztelendő – köszörülte meg a torkát a doktor – azt tudjuk, hogy a Józsi nem ejthette teherbe az asszonyt, mert fatökű hozzá.” Elnéztem a válla fölött, az oltárnál lévő Pieta-képre. „Nem – javítottam ki óvatosan – ha fából lenne a töke, akkor tudná, hogy kell használni!” Golica elhúzta a feleségét, aki a gyóntatófülke felé vette az irányt. „Atyám, annyit mondok, vigyázzon, mit beszél, különösen, ha gyóntat! Azt mondják az asszonyok, magának prédikálnia sem kellene, elég, ha néz azokkal a borostyánsárga szemeivel, mert abból is az Atyaúristen szól! Nem bánom, tessék nézni az asszonyokra. De a száját fogja be.”
Azt elismerem, hogy a szemem miatt régebben is sok asszony járt misére. De a Márit látva annyian akartak közülük gyónni, hogy átfutott az agyamon: penitencia helyett be kéne vezetni a búcsúcédulát, akkor legalább estig elfogy a sor! Persze tudtam, ez keveset segítene, a pellérdi asszonyok nem gyónni akartak, hanem azt, hogy imádkozzak beléjük is egy gyereket. „Az uram mindig dolgozik!” – panaszkodott az összes. Az uraik persze panaszkodhattak volna, hogy az asszony pedig mindig misére jár. Ehelyett mindegyik türelmesen végighallgatózta feleségét a gyóntatófülke mellett, és várta, hogy az a hazaúton felhánytorgassa neki: már megint nem dolgozik semmit!
Apczy, a polgármester nem aggódott a feleségéért, igaz, ő sosem látta, hol van éppen az asszony. Az érdekelte, hogy Márival miként eshetett meg ez a csoda, még a szemüvegét is levette, amikor erről beszélt. „Tudja, Noszvaly tisztelendő – mondta, olyan közel hajolt hozzám, hogy a szempilláink egymásra pislogtak – ez nagyobb csoda, mint a Krisztus! Merthogy amikor a Krisztus szűzen fogant, lehetett tudni, mit akar az Úristen. De itt? Minek kell az Úristennek egy terhes Mári? Elvégre a Krisztus csak egyszer születhet!” Bólogattam: igen, ha kétszer lennénk megváltva, azt már én se hívnám se csodának, se kegynek, legföljebb véletlennek. „Ezért mondom, nagyobb csoda ez! – Apczy visszatette a szemüvegét, a szemei ökölnagyságúra nyíltak. – Lehet, hogy akkora csoda, amin még maga az Úristen is csodálkozik!”
Az egyetlen ember, aki nem csodálkozott a faluban, éppen Kirchner Józsi volt. Nem talált semmi megdöbbentőt abban, hogy a felesége terhes. Ezzel együtt Mári azt mondta: az ura már nem csak áll az ágy mellett, mint egy faszent, hanem elkezdett komolyan foglalkozni az ő testével is. „Úgy méreget engem, atyám, mint egy fatörzset” – mondta Mári. Ennél többet pedig egy asszony sem kívánhat Kirchner Józsitól: colstokkal alaposan lemérte a felesége hasát, és a hasméretből kiindulva összeeszkábált egy bölcsőt. Egy forgót is szerelt fölé, halfejű bábuk lógtak róla, Mári váltig állította: ezek angyalokat ábrázolnak. Hittem neki: elvégre Józsi keze jobban ismeri az angyalokat, mint én vagy a Biblia.
Golica doktor akkor hitte el, hogy itt valami csoda lehet, amikor Mári vajúdni kezdett. Nézett a takaró alá és csak egy apró orrot látott, közelebb hajolt, tapogatta, hol lehet a fej és a test többi része. „Itt csakugyan az Úristen csinált valamit – suttogta nekem. Ez a gyerek még meg sem született és már akkora feje van, mint a Kirchner Józsinak.” A számba haraptam: azt még az Úristen se hinné el, hogy a Józsitól van a gyerek! Mári közben lihegett, a feje úgy elszíneződött, hogy még a vak Apczy is meg tudta állapítani: az bizony lila.
Két nap múlva Kirchner Józsi fekete kendőt kötött a felesége fejére. Ezzel még tartozott neki. A forgót megpörgettük a csecsemő felett. A halfejű angyalokat látva egy csapásra elaludt.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
