Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba
A bitófán kacagó betyár,
avagy Csiga Árpád balladája
Betyár Csiga Pádi, áll az akasztófa!
Nyargalj ungon-berken, ne várj kakasszóra,
máskülönben sorsod közel katasztrófa,
jobb, ha kapasz lóra, míg szalad a strófa!
Lányt kérni indultál, Erzsike oda vár,
mért ülsz, mint moha fán, vagy bíbic tojatán?
Vagy függnél ághegyen, megtöppedt jonatán?
Lehulltod sürgetned ily zölden kora tán.
„Mi szél fútta, Csiga uram, Kondorosra?
Messzebb Gyulától, mint Makótól Dorozsma?
Hurkából torozna? Kupából borozna?”
Az csak ül szótalan, rézriglin a rozsda.
„Nincs kedvem szólanom, tudd meg, csúf csaplárné!
Csak ülnöm szótalan, nézvén: a Nap jár-é?
Nem köll se bakator, se őrölt babkávé.
Hecsedliteát főzz, korsóval adjá’ bé!”
Sürg-forg a csaplárné, hat marék hecsedlit
forral egy kondérban, mely már-már mecseknyi.
Vendég jöttét kezdi a padló recsegni,
s íme, Tógyer uram bús képpel becsetlik.
„Hogyhogy így, Tógyer úr, bús képpel, pityergve?
Dolgát a vásárban nem vitte sikerre?”
„Csaplárné, töltsél vagy két pint bort hitelbe!
A pénzem híjából fél gulya kitelne.
Elvesztetettem minden petákot a kártyán,
ragadt a kezemhez, cölöphöz a kátrány.
A báró eddig is módfelett utált mán,
pénztelen térjek meg, uszít hét kutyát rám.”
„Nem lesz baja, elő bűnbakot kaparván!
Mondja azt, hogy kenden ütöttek haramják!
Mit tehet egy gulyás, a gulyát, ha marják?
Jó, hogyha életét mentheti hamarján!”
Nézte Tógyer Pádit, elméje sandán járt.
Fellármázta Békés tizenkét zsandárját,
annyiszor elsírta kifundált hantáját,
hogy végül véle mind kórusban skandálják:
„Bűn tanyája már a kondorosi csárda!
Vezérük a törvényt ott tapossa sárba,
ilyen latrot én még nem láttam betyárba’,
gubbaszt, mint a túzok, avagy otis tarda.”
Elindult tizenkét zsandár Kondorosra,
hatot rögtön elnyelt a póstelki kocsma,
kettő a Körösben inkább mundért mosna,
egy meg csak úgy eltűnt, mint Kossuth a rozsba’.
Hárman célhoz érnek. Kettő künn őrködik,
egy beront, s nagyot néz: „Ez minő ördög itt?
Nem borát, törkölyit – teáját hörpöli!
Bestye! Meg se állok veled a börtönig!”
S hogy Csiga nem moccan, a hóna alá nyúl,
mire az felordít, de nem épp parányul,
de mint ha nádsíphoz kürtzengés arányul,
afrikai fákrul hallatán banán hull.
Ily veszett bömbölést amint a zsandár hall,
válasza nem késik: csicsergő nadrágdal.
És minthogy a halálmegvető dac rávall:
fenyegeti a bősz betyárt a sarkával.
„Csiga úr, nevétől visszhangzik a környék,
kelmedhez Sobri is halovány tükörkép,
ha elfognák, én is kínomban szükölnék –
mért ül tétlen, szőrét növesztvén és körmét?”
„Mi dolgom van azzal, kinek mi viszket épp?
Mit nekem híg beszéd? nyelem a csipketét.
Elkelne belőle negyedfél icce még,
s alólam a húgyos szalmát künn hintsd te szét!”
„Bíró úr, itt volnánk. Ítélje Ön ezt meg:
elmentem csatába, halál s kín öveztek,
ültem egy gödörben két esztendőt veszteg,
nőm pedig azalatt nagy hasat növesztett.
Nem tudom: manapság asszonyt még köveznek?”
„Elvette eszét e hagymázas rögeszme.”
„Hadd lássam a cédát várfokra szögezve,
mielőtt burkából egy fattyat köpesztne!”
„Gyalázód személyét vajh kiben orrontod?
Ki volt a galád, ki kéjére megrontott,
s beléd plántálta ez áldatlan porontyot,
s azután eldobott, mint foszlott porrongyot?”
„Mit mondjak? Kit mondjak? Kondoros betyárja,
híres Csiga Pádi zegzugom bejárta.
Csatázni volt ő is: durrant a petárda,
azután zokogva gondoltam Petyámra.”
„Balga asszony, tudd meg: te vagy ma tizedik,
ki e Pádi által dárdára tüzetik.
Csoroszlyákon kezdve még szinte szüzekig.
Úgy látom: e Csigát szarvakkal fizetik.”
„Állj ki velem, Pádi, gyilokra-birokra!
Ki nőm pendelyéből erényét kilopta,
így nőtt bendejében Pista vagy Piroska,
amint szemmel mérem, van vagy négy kilócska!”
Tíz vad férj förmed rá azonmód Petyára:
„Várjon a sorára! Nem jöttünk potyára!
Elébb még mi törjük csontját ripityára –
bitang Csiga Pádi, szép erkölcs betyárja!”
Ám ekkor húsz apa kel ki a színtérre,
fustélyt és dorongot kezébe mind véve:
„Bitang Csiga Pádi, szűzérdem sintérje!”
Férj ront húsz apára, apa ront tíz férjre.
Ez esett szombaton. S már reggel vasárnap
híre kelt a véres csárdai csatának:
sok tisztes apára s derék férjre támadt
a veszett, brutál-vad, tatári betyárhad!
Pádi, mégse moccansz, csak kotlasz naphosszat,
holott század zsandárt reád toboroznak,
már torkuk se szikkadt, mundérjuk se koszhadt,
Gyuláról pár álgyút odafuvaroznak?
A harci dob perdül, réztrombita zendül,
ellened egy egész sereg regiment dűl,
antul fásultabb vagy, többen jönnek mentül,
rezzenetlen bent ülsz faragott faszentül?
„Add meg magad, Csiga Pádi, kényre-kedvre!
Másként romba döntünk, s ott halsz, bérekedve!”
De megfelel Pádi, térve lényegekre:
„Mennék én, hisz otthon lennem kéne keddre.”
„Zsandárgenerális, aranyos óbester,
ne álgyúval jöjjön mostan rigólesre!
A csárdám, ha össze nem rogyna, jólesne.
Hordja ki, s odaki tanítsák móresre!”
Késő már a jó szó, sütöttek álgyukat,
és ahol a fal volt, ütöttek tág lyukat.
Beront többszáz zsandár, kardjuk zsiványt kutat,
s hogy ott lelik ülve, nagy ám az ámulat!
„Megadom magamat! Unok is itt jócskán,
el is gémberedtem, szakállas lett orcám,
de ha megragadnak, bőgök, mint oroszlán,
legyenek jók hozzám: vigyenek ki lócán!”
Megindulván e pár alázatos szócskán,
és szakálla kócán, meg hogy nem is morc ám,
hát, míg lócájához tapadt, mint boroszlán,
két oldalról fogván kivitték a lócán.
Elhordták Gyulára lócán a börtönig,
vigyázva lenyesték képén a szőrt tövig,
hogy jobban láthassa, ha nézi, köldökit,
míg ítél a bíró, s végtére fölkötik.
Összeült a bíró, kvázi tizenkettő,
kerek tíz, beteget mivel izent kettő.
Sorolják, gazságot kivel milyent tett ő,
hiába tagadná, mindez hiszen meddő.
„Elrabolt harminchat felhizlalt gulyákat,
meghótt két kezétől zsandár- s hajdúszázad,
közben istentelen kéjelgett s bujálkodt,
nemzvén hetven fehérszemélynek pulyákat.
A legifjabb tizennégy évet sem ére,
legidősbnek nyolcvan fölül jár személye,
vallja apja, férje, hogy veszve szemérme,
tanúként száznyolcan hányják ezt szemére.
Utolsó szó jogán halljuk a delikvenst,
mielőtt kötélen nem lengedezik fent.
De hogyha tagadni pimaszul mer itt kend,
tegye csak legitten, nem hisszük felit sem!”
„Ártatlan vagyok, mint ma született bárány,
bűneim számlálván hazudjék is bárhány.
A szívemből bánnám kilehelni párám,
ha bitófán hálnám s szél lenne a párnám.
Leányt kérni mentem, várt egy ifiasszony,
egybekelni vélem, és murizni nászon,
de jaj, Kondoroson – földje is kiasszon! –
beállott derekam, s rám tört isiászom!
Csárdalócán ülve mozdulni se győztem,
enyhülést reméltem a hecsedli-gőzben.
Nem oroztam, öltem s nem főztem egy nőt sem,
gőzöm sem volt, mással mik estek eközben.”
Tömlöcbe zárt reményt a vak éj beárnyít,
gubbaszt a betyár itt, kiért egy leány rítt.
Nyílik a vasajtó, az anyja reá nyit,
Hoz néki kulacsot, éppen egy teányit.
„Hányszor mondtam, fiam: óvd a derekadat!
Egy meleg pokrócot tarts a nyereg alatt!
Ehelyett mit művelsz? Bűnbe vered magad,
s egy ültő helyedben nemzel gyerekhadat!”
„Nem tettem én rosszat jártamban-keltemben,
mégis ez éjszakám maradt csak eltengnem,
ha eljő a hajnal, a hóhér kelt engem.
Azt kérem: temessen el majd a kertemben.
Sírom fölé pedig csipkébe-fodorba
Erzsit faragtassa, mátkámat, szoborba!
Lehet egy kicsit szebb s kevésbé mogorva,
a keble halmosabb, s fitosabb az orra.”
Mire ezt elvégzi, immáron pitymallik,
és Kondoros felől vad keselyfitty hallik,
kondorok érkeznek, és varjak, szintannyik,
várnak Csiga-gigát utolszor nyikkanni.
Lócástul bitóhoz vonszolják, cibálják,
kötéllel kerítik nyakának csigáját,
emelik magosba vármegye zsiványát,
felsikolt az anyja: „Érzéssel csinálják!”
Eldobják a lócát, repül messze esve,
rándul Pádi teste szálfa-egyenesbe,
s lám, kacagni kezde – fél vármegye leste,
mert kiállt a fájás, s elvesztét élvezte.
Így halt a betyár, kin mindenki elképedt,
s hírneve elébe vágott a tettének,
békével lelkében nyugszik a kertjében,
őrizi az álmát mellig-szép Erzsébet.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
