Tárca
Fejléc




Elek Tibor
Konkrét halál

Láttam a minap a televízióban egy szép olasz-magyar-francia játékfilmet, Perlasca - Egy igaz ember története címmel, egy olasz emberről, aki spanyol konzulnak kiadva magát, zsidók százait, ezreit mentette meg a második világháború vége felé Budapesten, miként a svéd Wallenberg. Ebben a filmben mondja egy zsidó orvos, ha nem is szó szerint, de nagyjából ezt: rossz érzés, hogy az ember tudja, meg fog halni, ennél már csak az a rosszabb, amikor azt is tudja, hogy most fog meghalni. Szintén a minap hallgattam újra kedves együttesem, a Ghymes, immár klasszikusnak nevezhető CD-jét, a Héjavarázst. Az együttes miközben próbálja elemelni az embert (engem sokszor sikerrel), föl és még följebb, ha nagyon áttételesen is, gyakorta közvetít valamiféle halálélményt. Egyszer pedig, a Pörög a méz című számban, egyenesen azt ismételgeti: „Jaj de szép a messzi halál!”
Mondjuk, hogy ez a két viszonylag friss élmény indította el a gondolatmenetemet, bár azt is mondhatnám, hogy az elmúlt hónapokban irodalmunkat sújtó halálesetek, de akár talán azt is, hogy minden konkrétum nélkül gondolkodom azon, meghalhatok-e úgy, hogy nem tudok róla. Pontosabban nem is ezen gondolkodom, hiszen a válasz egyértelmű: igen. Ezen nincs mit gondolkodni, mert érhet a halál álmomban, olyan gyors lefolyású baleset során, amikor nincs időm arra gondolni, hogy most halok meg; infarktus, agyvérzés és ki tudja, milyen betegség vihet még el, gondolkodás nélkül, villámcsapásszerűen.
Azon gondolkodom tehát valójában, hogy jobb lenne-e így meghalni, váratlanul, a magam számára is meglepetésszerűen, vagy inkább tudatosan átélve a halálomat, elmúlásomat? Látni, érezni, hogy most, igen, mindjárt, nemsokára, a következő pillanatokban, percekben, órákban, napokban, hetekben, hónapokban, években meg fogok halni. Hohó, hát ebben nincs semmi különös, újszerű, hiszen ezzel a tudattal élek, élünk, élek állandóan! De talán más lehet mégis, amikor konkréttá és valóban közelivé, elkerülhetetlenné, végérvényessé válik, hogy nincs menekvés. Más? Igen, más, biztosan más az a tudat, hogy nincs tovább, itt a vég(e), mint a mostani, mindenkori tudat, hogy egyszer majd meg fogok halni, mert a Halál színe előtt élek, élünk, élek, persze, tudjuk.
Jobb lenne-e átélni a konkrét halálomat, nem a halálomra gondolást, a halálommal foglalkozást, hanem a konkrét, megfellebbezhetetlen tényt, hogy meghalok, vagy jobb lenne inkább öntudatlanul távozni? Látszólag egyszerű erre is a válasz, mert ki az a bolond ember, aki nem a gyors, fájdalommentes halált szeretné inkább? De ezen túl, mi lehet a jó(?), jobb(?) abban, amiről nem is tudok? Mi értelme volt akkor az egésznek, ha egyszer még vagyok, másszor meg már nem vagyok, de nem is tudok róla, hogy már nem is tudok? Milyen értelmetlen halál ez. Miért, a másik lehetőség értelmes, értelmesebb?
Azt szokták mondani: az élet része a halál. Szerintem ez nem így van, nem így lehet. Az élet része nem lehet a halál, mert a halál az már nem élet, ami a halál, az már nem az élet. Az élet része a haldoklás folyamata, a meghalás tudatos átélése. Általában is, de konkrétan is, része (lehet). S aki szereti kiélvezni az élet adta lehetőségeket, az mondhatja, hogy, persze, jöjjön csak konkrétan is a meghalás tudata, csavarjuk csak ki az életből, ami benne van, benne lehet! Éljük át ezt is! Legalább végig tudom gondolni: hogy volt?, tudok gyónni, megbocsátani, búcsúzni, miként Ivan Iljics Tolsztojnál. Így lesz igazán a halálom a sajátom, miként Rilkénél. Csakhogy mi van, ha ez a helyzet, a haldoklásom, az optimálisnál(?) hosszabbra nyúlik, ha hosszan időzöm a konkrét halálom, a saját halálom kapujában? S ha ez a hosszas időzés egyre elviselhetetlenebb fizikai és lelki gyötrelmekkel jár? Akkor nem lenne jobb, nekem is, szeretteimnek is, ha eltűnök váratlanul, hirtelen, akár az erdőben a vadnyom, miként József Attilánál?
Azok, akik átélik a saját, konkrét halálukat, épp most, talán tudnának válaszolni, de ők is inkább a maguk szempontjából. Csakhogy ez most számomra kérdés, az ő válaszuk ebben az értelemben számomra nem válasz. Viszont én is csak akkor tudhatok majd felelni. Ha… Addig hiába is gondolkodom rajta, hiszen nem is adott számomra a választás lehetősége. Senki nem kérdez, és nem vár választ tőlem. A döntés rajtam kívül születik meg, illetve, ha bennem is, a tudatomtól függetlenül. A gondolkozásom minderről, tehát, nemcsak morbid, de értelmetlen is. Próbáljuk is inkább elfelejteni! Ha tudjuk. Egyébként, köszönöm, jól vagyok.


Láb

Elek Tibor honlapja a Bárkaonline-on
Főlap

2007. február 11.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA