Gyarmati Gabriella
Csernus Tibor festményei először Békés megyében

Néhány adat és gondolat a mesterről

A Munkácsy- és Kossuth-díjas Csernus Tibor (Kondoros, 1927. június 27. – Párizs, 2007. szeptember 7.) kortárs képzőművészetünkben az egyik legelőkelőbb helyet foglalja el. A pályáját Magyarországon hangos sikerekkel kezdő művész 1964 óta él Párizsban.[1.] Festészete sohasem szakad el a látható valóságtól, az számára nyersanyagként szolgál, ám más-más célok nyomán transzponálva nagyon is eltérő, új valóságokat teremt; ahogyan Gerd Lindner fogalmaz ezzel kapcsolatban: „…valóban új, vitális realizmus-tervet testesít meg sokszoros változás folyamatában”.[2.] Stílusa több korszakváltáson ment keresztül, „az eleve pátoszmentes, csaknem fanyar megfogalmazású képektől”[3.] indulva, a szürrealisztikus beszédmódon át az 1970-es években a fotó képkivágási módszerét követve szerkesztett hiperrealista festésmódhoz jut el. Előbbit a Caravaggio stílusában festett biblikus kompozíciók, majd a Hogarth- korszak táblái követik. Arra a kérdésre, hogy „Mit jelent a téma számára? Inspirációt, szüzsét, ugródeszkát?”, a válasza: „Ugródeszkát… hogyne. Nagyon fontos a festészetben a téma, de nagyon nehéz rátalálni. Nem mintha nem volna elég, csak éppen eldönteni nehéz, hogy foglalkozzon-e vele az ember a festészet nyelvezetén belül…”.[4.] A téma-/tartalomválasztás gondossága az alkotás folyamatában is végig jelenvalónak tetszik. A kifejezés maximális igényű összeegyeztetése az alkotói szándékkal, tehát a gondolat kimondásának kimunkált, leghatásosabb módja figyelhető meg a mesternél. Csernus művei festészeti tradíciókon alapulnak, ezzel együtt munkásságának legfőbb jellemzője, hogy korszerű és meglehetősen autentikus. Az eredetiségre törekvés feltételnélkülisége a főiskolán Bernáth Auréllal töltött időszakból ered; mesteréről nyilatkozza: „…kizárásos alapon, rászoktatott, hogy a mai napig is úgy dolgozom, hogy vajon milyen irányt vettem ezzel a gesztusával az ecsetnek, hogy ezt valaki már megcsinálta, mert akkor onnan el kell kanyarodjak gyorsan…”[5.] Előbbit igazolta az is, amikor 1999-ben a Műcsarnokban bemutatta William Hogarth azonos című metszetciklusa nyomán készült, nyolc egységből álló, The Harlott’s Progress sorozatát.[6.] Az 1989-es és a 2006-os kiállítások természetesen ugyancsak efféléről szóltak.[7.]