Egy réges-régi történetet szeretnék elmesélni. A történet színhelye az egykori Bihar vármegye központja, Nagyvárad, főszereplője pedig egy gimnazista diák. A história úgy 1863 szeptemberében kezdődik, amikor a tíz éves sarkadi fiút – az Almásy-uradalom tiszttartójának hatodik gyermekét – először íratták be váradi iskolába, nevezetesen a IV. elemibe. Korábban lakhelyén koptatta a padot, de a gimnázium közeledtével apja úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha az utolsó elemit a közeli nagyvárosban teljesíti fia.

       Ment is minden az apa által eltervezett forgatókönyv szerint: Sándor – így hívták a fiút – nagyon jól tanult, s pár hónap múltán már otthonosan mozgott a városban. Nagyvárad nem is volt igazán idegen hely számára: ismerős családnál lakott ugyancsak Váradon tanuló testvéreivel együtt, rokonok is akadtak a megyeszékhelyen. A nagyváros pedig izgalmas terepnek számított: a Zöldfa és Sas utcai boltok környékén, a Kishídnál, a színházi és Széchenyi téri kioszkok körül mindig akadt látnivaló, a Sonnenfeld írószerbolt a tollak és különféle papírok iránt vonzódó kisgyerek számára különleges kincseket kínált. A következő évben a fiút beíratták a premontrei gimnáziumba, ahol a hatalmas létszámú osztályban már az első években amolyan mintadiák lett. Jó fészekből röppent ki Sándor: nem okozott neki gondot a tanulás, a történelem, a földrajz, a latin volt a kedvence, ezeket a tárgyakat az iskolai követelményeket messze túllépve tanulta. A kibocsátó fészekre már a Sándor keresztnév eredete is vet némi fényt. „Négy eszetndővel voltunk Világos után… A török-orosz háború küszöbén /1853/, amikor nemcsak a Mindenváró Ádámok, hanem a Vörösmartyak is az államok sorából kitörölt, öt részre szétdarabolt, Ausztriába beolvasztott Magyarország föltámadásában reménykedtek. Ezt a reményt akkor Kossuth Lajos és Petőfi Sándor neve jelképezte. A szabadságharc után született bátyám ezért kapta a Lajos nevet, s húsvét másodnapján ezért kereszteltek engem Sándornak”– olvashatjuk idős korában papírra vetett önéletrajzában.

       A sarkadi tiszttartói lak más tekintetben is figyelemre méltó hely volt: gazdája egy kecskeméti lakatos műhelyből indulva a szó szoros értelmében csak a maga tehetségének és szorgalmának köszönhetően lett a nagy kiterjedésű Almásy uradalom gazdálkodásának irányítója. A jó szerencse is rámosolygott, tíz gyermekéből kilenc megérte a felnőtt kort, ami ebben az időben isten különös adományának számított. A jómódú, vendégszerető házban megfordult fél Békés és Bihar, vármegyei tisztviselők, gazdatisztek, honoráciorok és sokan mások, „akik számítottak”. A gazdatiszti házba több mint 20 újság, folyóirat járt, s ezeket a népes család tagjai és vendégei olvasták és kommentálták is. Időnként az erdélyi és bánáti lapokat átadták a helyi olvasókörnek, mert oda azok nem jártak. A tiszttartó és felesége nagy figyelmet fordított a gyerekekre, az apa Sándorhoz írott – s ma is olvasható – több mint száz leveléből egy valódi parainézis is összeállítható.

       Az újságokat Sándor is nagyon szerette, először csak olvasta őket, majd 12 évesen maga is kezdett cikkeket írni, sőt az írásokból nyomtatott betűkkel írt kéziratos újságot szerkesztett. Olyan, máig információt hordozó híreket olvashatunk humoros hangütésű lapjában, minthogy a fiatal orvos, a „kisdoktor” véletlenül lelépett a járópallóról, s úgy elsüllyedt a feneketlen sarkadi sárban, hogy kimászni sem tudott mindaddig, míg egy arra járó parasztlegény ki nem húzta – ám egyik csizmája végleg ottmaradt a sárban. A családtagoknak, ismerősöknek számonként egy-két hatosért lehetett a lapra előfizetni. Váradon aztán igazi nyomdát és szerkesztőséget is láthatott, Lajos testvérével fel is kereste ezeket. Sándor negyedikes gimnazista – mai iskolai rendre lefordítva 14 éves nyolcadikos – volt akkor, amikor a „Bihar” után megindult „Nagyváradi Lapok” címen a Deák-párt helyi újságja. A fiatal szerkesztő, Sipos Árpád ügyvéd az első lapszámokban – az olvasók érdeklődését felkeltendő – felhívást tett közé Bihar vármegye történetének megírására. Nem is lehetett rossz időszak, amikor ilyesmivel fogták az előfizetőt… Kevés idő múltán beállított a szerkesztőségbe Sándor egy kéziratcsomóval, s elmondta, hogy egy úr, aki nem akarja magát felfedni, megkérte, hogy vigye el a paksamétát a szerkesztőhöz. Sipos Árpád elolvasta a szöveget, s másnap már hirdette a lap, hogy „avatott toll” megírta a vármegye történetét és hamarosan kezdik részenként közölni.

       A szokott úton rendszeresen jött a folytatás, ám a szerkesztő egyre kíváncsibb lett: ki lehet a titokzatos szerző? Addig faggatta Sándort, amíg az be nem vallotta, hogy bizony ő írt mindent, s csak azért nem mondta meg az igazat, mert úgy gondolta, ha tudnák, hogy negyedikes gimnazista – aki még az iskolai önképző körbe is csak egy év múlva léphet be – a szerző, aligha közölnék. Mondani sem kell, hogy másnap már névaláírással jelent meg a következő folytatás, s a történet komoly figyelmet váltott ki a városban és megyeszerte. Miután a kisdiák tanárait is meggyőzte, hogy a megjelent történeti munkákból s a számára elérhető kéziratos forrásokból ő állította össze a megyetörténetet, egyikük még arra is rávette a lap szerkesztőjét, hogy egy arannyal honorálja a fiatal szerzőt. Tegyük hozzá, a közléssorozat élénk polémiával ért véget. Az akkor politikai szempontból forró közelmúltnak számító reformkorhoz érve a szerző nagy teret szentelt Tisza Lajos adminisztrátori ténykedésének, kiváltképp egy verekedésbe torkolló, hajdúk és katonaság bevetésével végződő 1845-ös megyegyűlésnek. (A kőszívű ember fiaiban Rideghváry Bence adminisztrátor beiktatási kísérletének leírásakor idézte fel Jókai ezeket a jeleneteket.) A Biharban birtokos, s ott különösen erős Tisza Kálmán hívei csöppet sem örültek annak, hogy valaki feleleveníti az idősebb Tisza erőszakos, udvarhű működésének emlékeit. Az 1845-ös megyegyűlés egyik résztvevője és egy idősebb ügyvéd válaszolt nagyon komolyan és részletesen a negyedikes kisgimnazista cikkére. Ő sem maradt volna adós a viszontválasszal, de a szerkesztő a Tiszák politikai erejére való tekintettel, a kisdiákot védve ezt már nem hozta le.

       A cikksorozat befejező részét követő vita ellenére – másutt annak köszönhetően – nagyot nőtt az immár ötödik osztályba lépett diák tekintélye. Tanárainak egy része még többet foglalkozott vele, bebocsátást nyert néhány bihari családi levéltárba, írásai pedig továbbra is sorjáztak, nemcsak helyi, hanem országos lapokban is. Másutt öreg régiségbúvárok kezdeményezték a megyei történelmi társulatok, a múlt emlékeit gyűjtő múzeumok létesítését, Nagyváradon történetünk főszereplője tett közzé komoly felhívást e tárgyban. Hogy a kedély sem hiányzott a tudós hajlamú gyerekből azt jelzi, hogy szerzője lett az „Üstökös” című fővárosi élclapnak is.

       Feltételezhetnénk, hogy egy ilyen diákot iskolája különös becsben tart, sőt akár cégérként mutatja fel. Sándor sorsa másként alakult: még be sem fejezte az V. osztályt, amikor – kimondottan súlyos fegyelmi formulával – kicsapták a gimnáziumból. Az őt szerető tanárok engedményként annyit tudtak enyhíteni a döntésen, hogy lehetővé tették számára az iskolai év végén a külön záróvizsgát az V. osztály anyagából. Ahogy az első sikert, az első nagy konfliktust is a tollának köszönhette. Mint ötödikes felsős gimnazista, egyik szerkesztője lett az iskola „Repkény” című lapjának. Az iskolai törvények helyi kihirdetéséről – mintha csak az Üstökösbe írta volna Marquis Jean d’Or néven – kedélyesen élcelődő tárcacikkben számolt be. Azzal kezdte, hogy az iskolában általában jól mulatnak a diákok, legutóbb is humoros felolvasást tartottak – az iskolai törvényeket olvasták fel. A szigorú szabályok közül főként azt nehezményezte, hogy a színházlátogatáshoz nem is tanártól, hanem egyenesen az iskola igazgatóságától kellett engedélyt kérni. Becsúszott egy sziporka a miniszteri elmeficamokról is – no, ez különösen súlyosan esett latba. A kultuszminisztériumtól tartó, gyorsan összeülő tanári „bíróság” úgy döntött, az ügy minősítése „consilium abeundi” – iskolából való eltanácsolás. Júliusban jóakaróinak köszönhetően letehette a záróvizsgát, de hogy „magasabb helyen” is mennyire odafigyeltek az ügyre, az nyomban kiderült. A minisztérium az iskolától magyarázatot kért arra, hogy a kizárás után, következetlenül, miért engedélyezték a záróvizsgát.

       A diák nem mutatott megbánást, sőt, nővére feljegyzései szerint, a testvérek még némi visszafogott büszkeséget is láttak rajta, amikor a vesztes csata után hazatért Sarkadra. A szülőktől nem kellett tartania, az amúgy szigorú apja oly méltánytalannak tartotta az eljárást, hogy amikor az iskola jelezte, egy amolyan „kegyelmi kérvénnyel” később lehetne próbálkozni, még az ötlet felvetését is elutasította. A Nagyváradon tanuló három kisebb fiát átvezényelte Pozsonyba, ezt a váltást a német szó miatt később egyébként is tervezte volna. Sándor Pozsonyt nagyon megszerette, írások, barátságok, máig lapozgatható kéziratok őrzik a pozsonyi évek nyomát.

       Márki Sándor – merthogy ő volt a nagyváradi kisdiák – ezt a két történetet még kolozsvári történész professzorként is gyakran elmesélte. Tanítványai, barátai több kerekre csiszolt változatban is megőrizték – hátha a Barkaonline egyik-másik látogatója is szívesen elolvassa.