Márai Sándor az Egy polgár vallomásait gyermekkori otthonának leírásával kezdi. „Az igazi város szinte láthatatlan volt – olvashatjuk az első oldalon –, befelé épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el. Ha benézett a vándor a bolthajtásos kapuk egyikén, négy-öt házat látott az udvaron, amelyet teleépítettek az unokák és az ükunokák; ha egyik fiú megnősült, ragasztottak neki egy új szárnyat a meglévő épületekhez. A város elrejtőzött a házak udvarain. Az emberek féltékeny sanda óvatossággal befelé éltek, idővel minden család kis, eldugott városrészt épített össze magának, apró háztömböt, melyet hivatalosan és a világ előtt csak az utcai homlokzat képviselt.” A távolságot teremtő homlokzatok mögötti életről nálunk éppen a szerző mesélt legtöbbet. A gyerekszobák, a könyvtár, a szalon, a cselédek lakhelyéül is szolgáló konyha, hangulatát, a vastag falak mögött élő polgárok gondolkodását, a biztonságosnak tűnő otthonokba összezárt családtagok közötti feszültségeket neki köszönhetően ismerjük oly pontosan, mintha mi is vendégei lehettünk volna ezeknek a házaknak. A polgárság gondolkodásának tükrében a magyar társadalom egyes jelenségeit bemutató Márai megállapításait Romsics Ignác nemegyszer forrásként idézi a Magyarország XX. századi történetéről szóló monográfiájában.

A nevezetes otthonhoz hasonló polgárházak az ország minden nagyobb városában voltak, s majd mindegyik el is süllyedt az egyre gyorsabban távolodó múltban. Elsüllyedtek még akkor is, ha maguk az épületek meg is maradtak, mert ezt a világot a ház, a bútorok, a generációk alatt felhalmozott könyvek, az emberek, a szellemiség együtt jelentette. S hol maradt mindez sértetlen? A könyvtárak többsége szétszóródott, a jó ízléssel gondosan összeválogatott bútorok nagy része is elpusztult, ami megmaradt múzeumok, magánlakások féltve őrzött darabjai. S ami ennél is nagyobb veszteség alig-alig sikerült áthagyományozni egy magatartásforma tovább éltethető elemeit.

Akad azért néhány kivétel, az egyik éppen Gyulán van: a gyulaiak és a város vendégi által egyaránt szeretett Százéves cukrászda melletti Ladics házat országszerte sokan ismerik. Hogy a mai formában megmaradt, az a véletlenek különös találkozásának köszönhető. Az 1800-as évek elején épült egykori jegyzőház 1849-ben jutott egy Gyulán letelepedett balkáni eredetű kereskedő-tőzsér család leszármazottjának tulajdonába. A Damjanich Jánossal is rokonságban álló Stojanovits Szilárd, a ház gazdája fontos tisztségeket viselt a városban, 1848-ban a magyargyulai nemzetőrség kapitánya volt. Leányát 1863-ban egy szarvasi fésűsmester ügyvédként nagy karriert befutott fia, Ladics György vette feleségül. A ház berendezése, szellemisége ekkor kezdett polgári formát ölteni. A család státusát megemelő jó kvalitású ügyvéd a jobbágyfelszabadítás utáni földrendezési ügyekben, az alakuló ármentesítési társulatokban, arisztokrata családok jogászaként, a hiteléletet szabályozó pénzintézetek mozgatójaként, vármegyei főügyészként egyaránt elismerést szerzett magának, s apósa társadalmi kapcsolataira is támaszkodva tagja lett a megyei elitnek. Fia, László (1864–1924) életformáját, vagyoni helyzetét, műveltségét tekintve a dualizmus idején kiformálódott új entitás, a magyar polgárság jellegzetes képviselője lett. Az első generáció a szellemieket sem elhanyagolva elsősorban vagyont szaporította, a második nemzedék idején a műveltségi tőke gyarapodott nagyobb ütemben.

Az ilyen történetek általában úgy folytatódnak, hogy a házat valamikor 1945 után államosították, berendezése szétszóródott, s majd csak az 1980-as–1990-es években akadt valaki, aki megpróbálta a múlt szétszóródott roncsainak menthető darabjait összegyűjteni. A véletlen azonban ezúttal jobb forgatókönyvet írt: Ladics László három gyermeke megtarthatta a külsőre akkor nem olyan különleges földszintes házat. A három testvér – családot egyik sem alapított –, mint egy szigetet őrizte a régi ház berendezését, s még oldalági rokonok hagyatékai is hozzájuk kerültek.  Megmaradt minden az 1970-es évek végéig, amikor is a maga jövőjét egyre inkább a turisztikában látó Gyulán már értéke lett a megőrzött múltnak. A különleges házat sokan ismerték, mivel a három testvér egyike matematika órákat adott felvételizőknek. A város az 1970-es évek végén jó érzékkel életjáradék szerződést kötött a ház utolsó két lakójával, s néhány év múlva az épületet kívül-belül rendbe hozva megnyílt az alföldi polgári élet legszebb és legteljesebb múzeuma. Az udvar nyaranta évek óta a Várszínház egyik játéktere.

A házat, a gazdag tárgyi világot a múzeum megnyitása óta sokan megismerték, ám nemcsak a szobák s más helyiségek berendezése maradt meg, hanem a család iratanyaga is. Iratok, könyvek, nyomtatványok a Ladics házba csak befelé vándoroltak. Nemcsak a leveleket, képeslapokat, az életpályával, a munkával kapcsolatos iratokat őrizték meg, hanem az iparosok számláit, az iskolai füzeteket, az alkalmi feljegyzéseket, a háztartási naplókat s még sok minden mást is. A múzeum felállításakor a ház, a tárgyi világ rekonstruálására került sor. A család belső életének s ezen keresztül a helyi polgári réteg szokásrendjének feltárása két évvel ezelőtt kezdődött meg igazán, amikor is a levéltár nagyobb konferenciát szentelt a Ladics család történetének. A konferencia után több irányú kutatás indult meg, s lassan-lassan a munkák első köre lezárul és összeáll egy izgalmasnak ígérkező könyv kézirata.

Különlegesen érdekes metszetek készültek el: Kósa László professzor egy évtizedeken keresztül vezetett látogatási napló bejegyzéseinek feldolgozásával a kisvárosi társaságot összefogó kapcsolati hálót rekonstruálta. A Bárka olvasói előtt nem ismeretlen Héjja Julianna izgalmas írásban mutatja be, hogy az 1860–70-es években született németül, franciául tudó kisasszonyok – akiknek a társasági élet jól látható terein is helyt kellett állniuk  –, hogyan tanultak bele a háziasszony szerepbe. Sok-sok levélrészlet tanúskodik arról, miként birkóztak a málnalekvár, a birsalmasajt készítés tudományával. Hogyan próbálták önállóan szervezni a háztartást, ha a családanya egy-egy beteg családtaggal hosszabb időre elutazott, s rájuk maradt a ház vezetésének gondja. Bódán Zsolt a részletes háztartási naplók bejegyzései alapján azt kutatta mire mennyit költöttek, mekkora összeg kellett a hétköznapi élet, az ünnepi események szertartásainak finanszírozásához. Németh Csaba a nyaralások, a fürdői utazások kellemes napjait idézi.

Az egymás mellé sorakozó írásokból pedig kirajzolódik a ház lakóinak portréja, gondolkodása. Láthatóvá válik, miként tekintettek vissza elődeikre, milyen ellenszenvek parázslottak fel időnként az eltérő hagyományokból érkező családtagok között, mivel azonosultak, mit utasítottak el. A megszólaló források – miként Márai ama kassai házba – bevezetik az olvasót a külsőre puritán, belül annál gondosabban berendezett gyulai polgárházba. S talán pár év múlva – ha valaki erre jár – nemcsak a szép belső terek emlékét viszi magával, hanem a ma még csak a forrásokat bújó kutatók számára arcot öltött Stojanovits Szilárd, Ladics György, Ladics László, Kliment Margit, Ambrus Lajos és a népes család más tagjainak eleven emlékét is.