Ütőér


Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

Elek_Tibor_-_Such_Tam__s_fot__ja_1_.jpg 

 

Elek Tibor

 

Anne Frank és az Ártatlanok

Irodalom és színház 1.

 

Hetedik éve, mióta a Gyulai Várszínház igazgatója is vagyok, a művészetek közül a színház az életemben már egyenrangúan felzárkózott az irodalom mellé, sőt. Illetve bonyolult az irodalom és a színház viszonya az életemben, miközben egyébként, saját relációjában is bonyolult. (Bizonyos, hogy erről nem utoljára próbálok itt írni, erre utal az alcímben felvállalt 1-es szám.) Ráadásul a színház engem nemcsak az utóbbi években, hanem fiatalkorom óta foglalkoztat, debreceni egyetemistaként például a nyolcvanas évek közepén már kritikát írtam az Egyetemi Életben Ratkó József Segítsd a királyt! című István-drámájának nyíregyházi ősbemutatójáról, és fiatal gyulai tanárként, kritikusként 1988-ban Csurka István Megmaradni című darabjának Gyulai Várszínház-beli ősbemutatójáról a Bécsi Naplóban. Most, ugyanakkor, még csak nem is egyértelműen az irodalom és a színház viszonyáról akarok írni, mert irodalom-e az Anne Frank című monodráma (és előadás) alapjául szolgáló Anne Frank naplója, vagy a Kner-család tagjainak egymáshoz és másokhoz írott levelei, illetve az azok egy részéből és a részek részleteiből összeállított, Ártatlanok címmel bemutatott felolvasó-színházi előadás (ami színház-e?) alapanyaga? Ugye, mondom, írom, kezd már bonyolódni.

Szóval, A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjához (is) kapcsolódón az elmúlt napokban a Gyulai Várszínházban bemutattuk a Múzsák Társulat Anne Frank című előadását (a címszerepben Tövispataki Beátával), illetve saját ősbemutatóként az Ártatlanok (A Kner-család levelei 1938 –1946) című felolvasó-színházi produkciót Hegedűs D. Géza rendezésében, mellette, a Vígszínház négy másik kiváló színésze közreműködésével. A színházi előadások hagyományosan valamilyen irodalmi alkotást visznek színre. Az említett két előadás azért is kerül most egymás mellé, mert mindkettőnél bizonytalan vagyok abban, hogy az előadások alapanyagául szolgáló szövegmű irodalom-e.

A hitleri megszállás alatti Amszterdamban élő, 13 éves német zsidó kislány, Anne Frank biztosan nem irodalmi céllal kezd naplóíráshoz, nem azért, hogy feltárja egy kamaszlány belső világát, még csak nem is azért, hogy egy irodaház emeleti hátsó traktusában zajló életüket megörökítse, ahol később a családjával megbújnak a nácik üldöztetése elől, hanem, saját bevallása szerint, a hiányzó barátnőt szeretné vele pótolni. Igaz, hogy közben irodalmi ambíciói támadnak, s két évvel később egy rádiófelhívás hatására elképzeli, hogy akár regényt is írhatna mindebből, aztán el is határozza, hogy a háború után kiad egy könyvet, A hátsó traktus címmel, aminek a napló lesz az alapja. A könyvet végül a lágerekből egyedül hazatérő családtag, az édesapa adja ki, és később számtalan feldolgozásnak válik alapanyagává, készül film, színdarab, opera, képregény, monodráma stb. belőle, de számomra most az a fontos, hogy mindez nem egy fikciós, szépirodalmi szövegből készült, hanem magát a valóságot megörökítő, valóságos nyelvi világból. (Jaj, mintha a szépirodalmi szövegek nem valóságos nyelvi világok lennének.) A valóság, az irodalom és a nyelv igazán bonyolult viszonya nem lehet egy ilyen kis jegyzet tárgya, most csak arra gondolok, hogy a valóságot rögzítő, nem irodalmi céllal születő szöveg az Anne Frank naplója, jóllehet irodalomként kezelődik, s így talán azzá is válik. Pláne Thuróczy Katalin írói munkája eredményeként, aki Anne Frank címmel monodrámát írt belőle.

S valami hasonló történik az Ártatlanok esetében is. Ugyanis egyrészt Ártatlanok című mű nincs, illetve nem volt, amíg létre nem hoztuk a Kner-család néhány tagjának leveleit egymás mellé szerkesztve. Másrészt a levelek, nem irodalmi szövegek (jóllehet olykor rendkívül érzékeny lelkiséggel és nyelvi szépséggel megfogalmazottak), hanem maguk a valóság, valóságbeli eseményekről beszámoló valóságos levelek. Évtizedek óta hallgatom kedves barátom, Erdész Ádám (a Bárka társadalomtudományi munkatársa) újabb és újabb történeteit a gyomai Kner családról, illetve egyes tagjairól. Ő a gyulai levéltár immár nyugalmazott történész-igazgatójaként nagyon alaposan ismeri és többféle formában fel is dolgozta a család hagyatékát. Legutóbb tavaly adta ki a Levelek a Kner család életéből 1938–1949 (2023) című 700 oldalas kötetet a Magvető Tények és Tanúk sorozatában, amely a nagy múltú, világhírűvé vált gyomai nyomdász- és művészdinasztia életébe nyújt bepillantást. Beszélgetve vele és olvasgatva a leveleket hamar körvonalazódott előttem egy több szálon futó, drámai csomópontokkal teljes családtörténet. Kner Izidor Gyomán, Budapesten és Chicagóban élő leszármazottainak levelei megidézik egy magyar zsidó család tagjainak a II. világháború előtti, alatti és utáni életesélyeit, elsősorban a menni vagy maradni kérdésére adott válaszait, az Amerikába beilleszkedés élményét, a holokauszt áldozatainak és túlélőinek tragikus sorsát. Mivel mindez jórészt egymásnak írott levelekben fogalmazódik meg, szinte kínálta magát a felolvasó-színházi forma. S mivel nekünk, a Gyulai Várszínházban, minden évben van egy kortárs magyar művet ebben a formában bemutató előadásunk, úgy gondoltam, legyen idén ez. Felkértem Szil Ágnes írót (a Bárka prózarovatának szerkesztőjét), hogy Ádám könyvének leveleit próbálja úgy megválogatni, megrostálni, hogy általuk az általunk felismerni vélt drámai feszültségek, csomópontok és történetek megmutatkozhassanak egy előadásban. Ági egy nagy vonalakban irányt tartó, de igen bőséges szövegállományt készített, ami láthatóan nem férhetett egyetlen előadásba. Kénytelen voltam magamra vállalni (Ádámot is bevonva) a további újabb és újabb szelektálás, húzás, szerkesztés feladatát, és az előadás dramaturgiájának kitalálását, hiszen én tudtam leginkább, mit is akarok. Kner Imre egyik levelében rátaláltam a jónak látszó címre, lerövidítettem a levelezés időintervallumát, Kner Erzsébet amerikai kivándorlása jó lezárásnak kínálkozott, megfogalmaztam a narrátori szövegeket, és elképzeltem a színészeket az előadáshoz. Hegedűs D. Géza, megismerve a szövegkönyvet (amit a főpróbán még ő is alaposan meghúzgált), örömmel vállalta a rendezést, és színésztársaival (Hegyi Barbarával, Hirtling Istvánnal, ifj. Vidnyánszky Attilával és Waskovics Andreával) egy igazán egyszerű, felolvasó-színházi, de szép és megrendítő előadást készített.

A levelek egy része, mint ahogy Anne Frank naplója, önmagában olvasva is megrázó erejű, valószínűleg elsősorban a bennük elbeszélt események tragikus valósága miatt, de talán a megfogalmazás módja miatt is, ha irodalom, ha nem. Amikor olvassuk őket, nem igazán érdekel bennünket, hogy irodalom vagy sem, a személyes megrendülésünk mélységét valószínűleg elsősorban a tragikus valósággal való szembesülés okozza. Színházi előadásban találkozva velük ez a szembesülés megmarad, de az élmény immár közösségivé (is) válik, amit jól mutatnak az előadások utáni spontán formálódó kiscsoportos beszélgetések. A napló világának láttató erejű megjelenítéséhez ugyanakkor szükség volt Thuróczy Katalin írói és Kátai István rendezői munkája mellett elsősorban a színművész, Tövispataki Beáta másfélórás, bravúros,  egyedüli színpadi jelenlétére, amit a közönség ötszöri visszatapsolással hálált meg. A levelek katartikus erejű megszólaltatásához pedig az előadás szövegkönyvének fent vázolt létrehozása mellett a rendezői elképzelésre és a színművészek beleérzőképességére, előadóművészi kvalitásaira.

A félreértések elkerülése végett jelzem, hogy mindezzel nem azt a divatos tételt szerettem volna illusztrálni, miszerint napjainkban már bármiből lehet színház, egy hírből akár, a színészek improvizációiból stb., nem szükséges hozzá irodalmi mű, irodalmi szöveg. Hiszen ezúttal épp azt láthattuk, hogy a nem irodalmi szándékkal készült szövegeknek is át kellett menni valamiféle irodalmi átalakító munkán ahhoz, hogy érvényesen és sikeresen szólalhassanak meg a színpadon.


 

A mi Munkácsynk

 

Február 20-án Munkácsy Mihály születésének 180. évfordulóján ballagunk keresztül a Munkácsy-negyeden, hazafelé a békéscsabai Munkácsy-emlékév nyitóeseményéről, a Munkácsy Mihály Múzeumban megrendezett Hazafias festészet – Munkácsy Mihály Honfoglalása című nagyszabású tárlat megnyitóünnepségéről. Szánkban még a 2024-es Munkácsy-torta pályázat Bitüm fanzázianevű nyertesének valóban rendkívül finom íze. Az ínyencséget ráadásul Banner Zoli bátyánk társaságában volt alkalmunk elfogyasztani a múzeum kávézójában. Mondom a nőnek, akivel sétálunk a csabai főutcákon, hogy ez most már így lesz egész évben, újra és újra munkácsyzni fogunk. Egy hét múlva a Jókai Színházban bemutatják a Munkácsy, a festőfejedelem című musicalt, és így tovább, de tulajdonképpen már hetek óta ezt tesszük. A csabai emlékév egyik nulladik eseményeként a múlt héten részt vettem például a Bárkánál kolléganőnk, Gyarmati Gabriella Munkácsy Capriccio című könyve új kiadása bemutatóján a múzeumban, aminek tíz évvel ezelőtti első kiadásáról, éppen te írtál szép cikket az egyik fővárosi lapnak, mondom az egykori újságírónak. A könyvbemutató előtt nem sokkal Gyulán az Almásy-kastélyban nyílt egy nagyon izgalmas időszaki kiállítás Munkácsy: a sikersztori címmel, a csabai kiállításhoz hasonlóan, Gyarmati Gabi kurátorságának is köszönhetően. S én még és már azt is tudom, hogy az első előadás, amit a 61. gyulai nyáron a Várszínpadon láthatunk, az is Munkácsyval foglalkozik majd. S mindez nem véletlen, mármint a csabaiak, sőt még a gyulaiak munkácsyzása sem, s nem véletlenül hirdetünk mi sem a Körös Irodalmi Társaság alkotói számára olyan, előbb prózapályázatot, majd lírapályázatot, mondom hangsúllyal a mellettem baktató költőnek, amely Munkácsy csabai, illetve gyulai életének eseményeihez, illetve művészetéhez kapcsolódik.

Békéscsaba nem alaptalanul hirdeti magát Munkácsy városaként, s nemcsak azért, mert a város múzeumában őrzik a legnagyobb számú magyar Munkácsy-gyűjteményt. Nem tudom most mindazt a sok életrajzi eseményt, életre szóló és a későbbi művészetére is kiható élményt, helytörténeti és művészettörténeti adalékot felsorolni, amit a csabaiak és a gyulaiak számontartanak, és amelyekre igyekeznek is rendre emlékeztetni a polgármesterektől egészen Bojczán Pistáig a Jókai Színház nyugalmazott, de máig is aktívan dolgozó egykori műszaki vezetőjéig. Kezdve onnan, ahogy 1852 májusában az árvává vált nyolcéves Lieb Miska Csabára érkezik Reök István nagybátyjához, a nehéz asztalosinas éveken, Karl Fischer gyulai műtermében vett első rajzórákon, az első mesterétől, az itáliai tanulmányútjáról hazatérő Szamossy Elektől a gyulai Wenckheim-kastélyban kapott biztató szavakon, a gyulai várat is megörökítő első rajzgyűjteményen, a Gyulai vázlatkönyvön, a Gerendáson készült első olajfestményeken át, a Reök család tagjait megörökítő portréképekig. De későbbi emlékezetes pillanatokig is, a gyakori haza, azaz Csabára látogatások élményeiig, lásd például színészkedését, a Cecillel történt házasságkötés utáni nászút csabai (például műteremépítés), gyulai eseményeit (például múzeumlátogatás). Stb. stb. De mindezt szépen bemutatja Gyarmati Gabriella említett kötete, s előtte Czeglédi Imre gyulai helytörténész munkái, sőt részben megírta maga Munkácsy is az Emlékeim című önéletírásában. S remélhetőleg a Bárka idei Munkácsy-számában is sokkal részletesebben olvashatjuk majd, mondom a rám hirtelen élénkebben figyelő Bárka főszerkesztő-helyettesnek.

Közben haza is érünk, s újabb rossz szokásom szerint megnézem a telefonomban a híreket, cikkeket. Az egyik első szembejövő címe, amit az egyik fővárosi kulturális portál tett közzé, így szól: Munkácsy Mihály lenyűgöző életet élt. A cikk pedig elég gazdagon és korrekten bemutatja Munkácsy életútját, művészetét. A csabai és gyulai évekről viszont ezt a két mondatot olvasom, hangosan: „Elemi iskolái után asztalosinasnak adták, Langi Mihály műhelyébe, ahol hat évig ütötték-verték, éheztették és dolgoztatták. Első rajzleckéit egy vándor portréfestőtől kapta, aki mellé hamarosan segédnek szegődött.” Ennyit írnak. Hogy lehet ez, kérdezem a szerelmemtől, aki, szerencsére, egyúttal a feleségem is, miközben megterítjük a vacsorasztalt. 

 


Főoldal

2024. április 02.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png