Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Lackfi János
(Raffay Zsófia fotója)
Lackfi János
Zseni vagy elmebeteg?
Sokszor kerestek meg gimnáziumi tanárok egy-egy kéziratlapot lobogtatva. Jaj, végre találkozunk, és valakitől megkérdezhetik, vajon a tanítványuk, aki ezt írta, született zseni vagy gyakorló elmebeteg. A válasz a legtöbb esetben összetett, hiszen egy kamasz a napról napra átalakuló agyával normális esetben egyszerre zseni és elmebeteg. A dologban a legfájdalmasabban az érintett mindig is, hogy egy napi szinten irodalmi anyaggal dolgozó pedagógusnak az egész egyetemi képzés során gyakorlatilag semmiféle támpontot nem adunk, hogy megítélhesse, egy random szöveg mitől működik, illetve mitől nem.
A bölcsészképzés abszolút tekintélyelven működik, az éppen terítéken lévő alkotásra valakik rámondják, hogy jó, és attól fogva boldogan elemezzük. No de ha egy ma született műre senki nem mond semmit, honnan tudjuk, hogy jó-e? Megint csak a tekintély dönt? Ha egy neves folyóiratban megjelenik, akkor oké? De amíg ott meg nem jelent, addig nem ugyanolyan jó?
Az ELTE egyik tanára bevitt esztétika-kurzusára egy szöveget, hogy a diákok elemezzék. Másfél óra hosszat tárgyalták, kiderült, hogy minden egyes szó elképesztő mélységekig vezet. Az ókori filozófiától Pilinszky hangjáig döbbenetes, mi mindent fel nem fedeztek benne! A tanár a kurzus végén elárulta, hogy az adott szöveget a vécén írta óra előtt, ami különösen tanulságossá és pikánssá teszi az esetet. Hát persze, analizálni a legvacakabb vagy leghevenyészettebb szöveget is bármeddig lehet megfelelő ítészi gyakorlat esetén. (És persze nem kizárt, hogy az adott tanár amúgy sem írt rosszul.)
Azt szoktuk mondani, jaj, hát az irodalom olyan szubjektív. Neked ez tetszik, nekem meg az. Ami természetes, csak épp nem a szöveg „megcsináltságának” fokmérője, hanem az „ízlések és pofonok” elvéhez tartozik inkább. Attól, hogy van, aki ki nem állhatja Wagnert vagy nem bírja Mozartot, még mindkettő „profi” zeneszerző.
Ráadásul, ha strukturálisan, a nyelvi műveletek szintjén nézem, az amatőr, gyakorlatlan alkotókra jellemző képzavar például nagyjából ugyanúgy jön létre, mint a ravasz, profi költői kép. „Fejem fölött elrepült egy nikkel szamovár” – írja Kassák Lajos, és a diák felröhög rajta: hehe, hát ez nem költészet, hanem puszta hülyeség! A harmadik-negyedikes általános iskolások még közelebb állnak az asszociatív gondolkodáshoz, és mikor megkérdeztem őket, mit jelent ez a sor, ontották az értelmezéseket: lemegy a nap, a hold, elszáll a helikopter, a repülő, az űrhajó, hull hó vagy dér, valaki megőszül… Nekik még működött a dolog!
A pontatlan nyelvhasználatból eredő önkéntelen szürrealizmus a beszélő szándékától függetlenül is lehet vicces: „az ellenség keze betette lábát az országba”. És szándékosan is létrehozhat efféle anomáliákat a furfangos köznyelv: „öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé”. A szakavatott költő (Garaczi László) hasonló szólástorzítással tudatos jelentésjátékot idéz elő: „a részegek kardélre hánynak”. Lényeg a látható, érezhető költői szándék, az irányított jelentésjáték. A profi virtuózan bánik az amatőr kezében véletlenül elsülő fegyverrel, és szándékát igyekszik nyilvánvalóvá tenni. (Na, tessék, „tenni” helyett most is azt gépeltem: „zenni”. Ez ennyi. Ha költői eszközként használom, a „zen” és az „üzenni” szavakra is rájátszhatok vele.)
Előfordul persze, hogy valaki akaratlanul zseniális, egy kedves ismerősöm például mesterien keveri egymásba a szólásokat, ám ő maga csodálkozik a legjobban, a többiek milyen humorosnak találják ezeket. Figyelmeztetésként mondta: „jön még rád szalonna”, így karamboloztatva a „kutyából szalonna” és a „jön még a kutyára dér” alakzatait. Egyszerű szócserével élve nehezményezte, hogy a vékony vécépapír „átszakította az ujját”. És a nem elég nagyméretű „cipő nyomta az orrát”. Illetve hát a cipő orra a lábujját, de ilyen apróságokon nem akadunk fenn. Az égen betűcserével „bajlós felhőket” vizionált a „baljósak” helyett. Megdöbbentette az étlapon olvasható „kétszemélyes halál”, amit persze lehetett volna egyszerűen „haltálnak” olvasni.
Az ilyen leletek tudatos felhasználásával kezdődik a profi irodalmi munka. Az elrontott nyelvi alakzatokból olykor sajátos energia szabadul fel, így aztán a célirányosan működtetett spontaneitással izgalmas megoldásokat lehet létrehozni.
Ettől persze a puszta hiba csak hiba, és nem ötlet. Akkor se, ha a hibás nyelvhasználat gondosan kiválogatott elemei a profi kezében arannyá válhatnak. Ám a kezdő tollforgató jobb, ha megtanulja felismerni saját művében és másokéban egyaránt a kerülendő normasértéseket. És amikor már tud kifogástalanul fogalmazni, akkor kezdődhet a spéci figurák tanulása. Akár a tánc vagy a zene esetében.
Egy szövegrész pontatlansága megjelenhet nyelvi, formai avagy logikai szinten.
A nyelviek némi gyakorlással kiszűrhetők, csak kérdezzünk rá jó alaposan mondatainkra. Nem hiányzik valami? Nem ment félre valami? „Ahogy megpillantotta a meseszép táncosnőt, egy perc alatt elbűvölte.” Akkor most ki bűvölt el kit? Oké, logikus, hogy a táncosnő a másikat, de akkor is suta a mondat. „Megpillantotta a meseszép táncosnőt, aki rögtön elbűvölte őt.” Nem sokkal izgalmasabb mondat, de legalább korrekt. Vagy éppen: „Előadás után rohant az öltözőbe, de a testőrei nem engedték be.” Várjunk csak? A saját testőrei lázadtak volna fel ellene? Vagy inkább „az öltöző bejáratánál váratlanul a művésznő testőreibe ütközött”?
A szavak többértelműségével is érdemes számolni, mert a mellékjelentések könnyen önálló életre kelhetnek, és romba dönthetik a szöveget. „Kétnapos borostája csak még egyet dobott ágrólszakadt külsején.” Itt sajnos az átvitt értelem roncsolja a mondandót. Ha valami valakinek „dob” a küllemén, az pozitív változást jelent. Am épp az elbeszélői szándékkal ellenkező irányba rángatja a mondatot. Ráadásul bezavar a „dobás” alapjelentése is, mintha valaki ezzel az ágrólszakadt figurával dobálózna. Több sebből vérzik hát a szerkezet. Érdemes egyszerűbb megoldás után nyúlni: „a kétnapos borostától csak még ágrólszakadtabban festett”. Egy másik amatőr prózai szöveg részlete: „Először utcai zenéléssel próbálkozott. Jól forgatta a lantot és a hangját.” Ha nagyon szőrszálhasogatóak akarunk lenni (s miért ne lennénk, a legárgusabb szemű átnézés után is szokott marad hiba a szövegekben), az „utcazenélés” elve egy szó. A lant és a hang forgatásával meg az a baj, hogy előbbit felesleges, utóbbit nem is lehet pörgetni. Nyilván a „kardforgatás” szólásszerű fordulata okozza itt a gyakorlatlan felhasználó zavarát. Fogalmazhatunk szabatosabban: „Mesterkezekkel pengette a lantot, és hangjával is remekül bánt.”
A formai pontatlanság leginkább költészetben jellemző, a gyakorlatlan rímelés, ragrímek, közhelyrímek, hímrím-nőrímhibák a rosszul kiszámolt szótagszám, ritmus esik ebbe a kategóriába. Nem muszáj persze kötött formákat használni, de ha már megtesszük, akkor érdemes ismerni az erre vonatkozó szabályokat. És be is gyakorolni azok használatát. Ha valaki pingpongban akar győzni, nem kaphat elő egy baseball-ütőt, hogy agyba-főbe ütlegelje ellenfelét, mert az bizony egy másik sport.
Próza esetén nem árt némi józan paraszti ész, a logikai hibákra érdemes árgus szemmel figyelni. Balzacnál fordul elő, hogy a gróf dühödten hátrahajítja poharát, majd a következő percben jóízűen kortyol belőle. Na, most vagy jöjjön egy szolga új itallal, vagy tegye rendbe egy gondos szerkesztő az anomáliát…
„Kifutottam az ajtón, de annyira sebesen, hogy az őr is fölkelt, aki eddig aludt.” – írta egy szépreményű szerző, némiképp átgondolatlanul. A gyorsaságtól ugyan miért ébredne fel bárki? Így talán értelmesebb: „olyan szélsebesen rontottam ki az ajtón, hogy az alvó őrnek felocsúdni sem volt érkezése, máris túl jártam árkon-bokron”. Persze jegyezzük meg, ez a futóteljesítmény némiképp súrolja azért a valószínűtlenség határát.
Szóval ha például szereplőnk vak, ne pillantson bele kedvese mélybarna szemébe. Ha nincs autója, ne babráljon szórakozottan a slusszkulccsal, hacsak nem lopattunk egyet vele korábban. Vagyis ne érjük be az olcsó kifogással: á, ez irodalom, nem valóság. Bármennyire is fikció a próza, ki kel állnia a valószerűség próbáját. Hacsak nem teremtettünk alternatív valóságot előzőleg, de akkor meg annak a belső rendszerébe kell illeszkednie az egyes történéseknek. Ha korábban kiderült, hogy a lézerpuska hatékonyabb a lézerkardnál, akkor lehetőleg ne aprítson össze egyetlen kardos ember egy szakasz lövöldöző katonát.
Egy jobb sorsra érdemes prózára a pontatlanság veszélyén túl a közhelyek hada, valamint az unalom kísértése is leselkedik, ezeket is megtárgyaljuk majd a továbbiakban.
Töréspont, csomópont, csúcspont
Egy sztorinak sosincs vége. Akkor se, ha a főhőst eltemetik. Mert a sírtól távolodóban már szövődnek az intrikák, megy a politizálás, az örökség feletti marakodás. A történet folytatódik.
De persze kezdete sincs. Hogy valaki megszülessen, apának és anyának meg kell előbb ismerkednie egymással, hozzák a családi batyut, sebeket, örömöket, sztorikat, és a szálak visszanyúlnak hetedíziglen, generációkon keresztül, a végtelenségig.
Életünk jobbára formátlan eseményhalmazokból áll, melyek átfolynak egymásba, kezdetük valami másnak a vége, végük valami másnak a kezdete. Vagyis minden próza, minden könyv, minden egyperces, minden elbeszélés az áradó cselekményfolyam önkényesen kihasított része.
Egy végtelen szappanopera százötvenharmadik része.
Egy-egy történet kontúrjai nem különülnek el egymástól világosan. Ahogyan körvonalak sem léteznek a valóságban, csak a képregényekben meg a festészetben. Nincs a világban olyan konkrét buborék, melybe egy személy vagy egy tárgy éppen belepasszolna. Csak színek, fények, reflexek, árnyak egymásba oldódása. Így aztán az impresszionisták, pointillisták járnak a legközelebb a valósághoz, megszámolhatatlan mennyiségű foltjukkal meg pöttyükkel. Azt persze magabiztosan kijelenthetem, hogy itt ez már nem a fejem, hanem a fal. Főleg, ha fájdalmasan odakoppantam. Optikailag viszont nincs konkrét választóvonal, énhatáraim mondhatni megfoghatatlanok.
Ugyanígy a történések szálait is csak üggyel-bajjal tudjuk szétválogatni egymástól. Ez és ez a cselekvés inkább az érzelmi életemhez tartozik, amaz a szakmaihoz. Ezt az esetet hatvanhat százalékban anyukám korai elvesztése motiválta, továbbá egy párkapcsolati krízis, plusz egy munkahelyi kudarc.
Vagyis amikor sztorit mesélünk, az élet eleven szövetéből tépünk ki egy lüktető darabot, és preparáljuk. Mindent megteszünk, hogy így, kiszakítva is képes legyen rendszerként működni. (Amivel egyben fel is számoljuk, mint a teljes életrendszer részét… Átalakul sosemvolt, zárt kis rendszerré. Miközben persze modellként ábrázolja a nagy egészet is.) Éppen ezért el kell varrnunk a szálakat, önmagában működővé kell tennünk azt, ami amúgy csak egy szelete az életnek. Hiszen egy konkrét sztori önmagában szinte semmitmondó, pusztán az élet tartja össze, csakis abban betöltött helye szerint értelmezhető.
Mivel a próza tere kisebb, mint a teljes életé, a zavaró mozzanatokat el kell távolítanunk. És amikor megváltoznak a dimenziók, ki kell alakítani jelek, összefüggések, utalások olyan rendszerét, amely ebben a lehatárolt térben működni képes. Ha megpróbálunk egyetlen eseménysort bemutatni, akkor bizony egy csomó oksági összefüggést, időrendiséget kukába kell dobni. Célszerű azt is eldönteni (előre vagy megírás közben, ez voltaképpen mindegy), miféle sűrűsödési pontok legyenek, milyen algoritmusra épüljön fel a konkrét írás.
Tolsztojtól az Ivan Iljics halála például egy pazar új lakás megvásárlásával indul, minden ekörül forog. Se vége, se hossza az elképzeléseknek, ki milyen stílusú berendezést szeretne, milyen bálokat rendeznek majd itt, kik lesznek a meghívottak, eléggé tükrözi-e mindez a család társadalmi státuszát. Ehhez képest minden másodlagosnak tűnik, a feszült családi viszonyok csak apró repedések a csodás fejlemények építményén. Aztán a szerző mesterien, fokozatosan áthelyezi a hangsúlyt, és Ivan Iljics betegségével, mely egyre durvább méreteket ölt, a lakás ügye nevetségessé, hamissá, fennhéjázóvá törpül. A főszálból mellékszál lesz, a repedésekből meg előkúszik és hatalmassá növekszik az elrontott élet, a hamis ideálok totális kudarca. Ezért a billenőpontért, és persze az utána születő felismerésekért jött létre az egész elbeszélés.
Móricz legendás Hét krajcárjában anyának és fiának küzdelmét látjuk, amint a lakás zárt terében próbálják valahogy összeguberálni a címben foglalt, életmentő összeget. A cselekményt a hiányzó pénz keresgélésének folyamata viszi előre, lépésről lépésre, megtalált krajcáronként haladunk előre. Nem tudjuk, hova tart a sztori, drukkolunk, hogy sikerrel járjanak, s végül a bekopogó, kunyeráló koldus pótolja ki az utolsó krajcárt. Lelejmolni egy kéregetőt, ez zseniális ötlet! Visszafelé nézve mintha ezért a slusszpoénért lenne az egész szöveg… Pedig valójában inkább a mélységes szegénység, kiszolgáltatottság, illetve az érzelmi biztonság, a mindenek ellenére való reménykedés egymáshoz való viszonyát vizsgálja.
Minden írásban szükséges, hogy legyen egy vagy több olyan csomópont, töréspont, konfliktushelyzet vagy katarzis, amely felé az egész mű tart, bontakozik, áramlik. Itt futnak össze a szálak, itt nyernek értelmet az előjelek, itt bomlik ki az a titok, amivel kapcsolatosan az olvasó eddig találgatásokra volt utalva.
Lehet ez hirtelen beálló változás vagy régóta érlelődő döntés. Eredete lehet halál, szerelem, gyász, bukás, lelepleződés. Esetleg hősünk nézőpontja változik meg, egyszeriben rányílik a szeme egy eddig fel nem tárt összefüggésre. Vagy betelik nála a pohár.
Ha egy íráson dolgozom, jó esetben már előre tudom, mire „futtatom ki” az egészet, ott van gondosan félretéve, esetleg két mondatban leskiccelve a bonyodalom, a slusszpoén, a fordulat. Persze nem muszáj erre ráfeszülni, egy jó mű előbb-utóbb megszüli a maga fontos csomópontjait. Melyeket akár már az írás elkészülte után is be lehet iktatni a szövegbe. Nyilván szerencsésebb és megnyugtatóbb, ha már az alkotás folyamata közben ott vannak talonban ezek a fontos elemek, lehet hozzájuk igazodni.
Egy bizonyos írói rutinnal a hátam mögött előre szimatot kapok, és mikor egy írást elképzelek, mondhatni, mikor közelít hozzám, megtalálom azt a pontot, ameddig el akarom vinni a folyamatot, ahonnan minden addigi átalakul, megváltozik. Ez olykor a lezárás, máskor az aranymetszés tetőpontja, megint máskor a mértani közép. De kerülhet a legelejére is egy mindent felülíró fejlemény, mely a cselekménysort elindítja.
A Columbo-filmek mindegyikénél rögtön induláskor megtudjuk, ki a gyilkos. Abban is biztosak lehetünk, hogy a csalhatatlan szimatú nyomozó mindig sikerrel jár. Miért nézzük végig mégis az epizódot? Mert izgalmasak az egyes részfolyamatok, az intellektuális játék, mellyel az elkövető sarokba szorítható. Egyszóval akárhová is helyezzük az események csomópontjait egy íráson belül, fontos, hogy az olvasó lépésről lépésre fokozódó kíváncsisággal haladjon előre, és mindenképpen tudni akarja, hogyan és milyen izgalmak közepette jutunk el A-ból B-be, egy történet nyugvópontjára vagy épp a mindent romba döntő detonációhoz.
Ha elmondom, meg kell öljelek!
Kinek az élete érdekes? Senkié? Mindenkié?
A legérdekesebb nyilván az idegenlégiósoké. Csak ők korán halnak. Meg a vécés néniké, mert ők aztán mindent látnak. Meg a titkosügynököké, de ők nem mondhatnak semmit, különben meg kéne minket ölniük. Ezért mindig olyan rettentő gyanúsak a híres kémek és mesterlövészek híresen kalandos önéletrajzai. Ha egy szó igaz lenne azokból, nyilván már a boncasztalon feküdnének. Ha pedig nem így van, akkor nyilván összevissza hazudoznak ők is, mint minden író.
Elárulok egy titkot: bármely ember élete rettentő érdekes, mert megismételhetetlen. Éppen az a génkombináció, éppen azok a körülmények, hatások rajta kívül senki másra nem jellemzőek. Még az ikertestvérére sem. Ez a saját szemszög, ez a nézőpont csak a miénk. Ez a kincsünk. Csak hát minden azon múlik, megtaláljuk-e ehhez a látáshoz a megfelelő szavakat.
Oké, mondhatjátok, de Gerard Durrell mégiscsak piszok mázlista, amiért a természetre kíváncsi kisfiúként, egy zűrös családba születve a csodaszép Korfun találja magát! No, igen, viszont ha nem érez rá irónia és ámulat egészen sajátos elegyére, amivel önmagát, az embereket és más hasonló állatfajokat szemlélheti és szemléltetheti, akkor Korfu nem lesz számára írói főnyeremény. Hány és hány ember költözött festői vidékre, aztán nem alkotott semmit, vagy éppen semmi érdemlegeset... Hány és hány átlagosan semmitmondó, sablonos Toscana- és Provence-könyv született már és fog még születni! Hogy a Caminóról már ne is beszéljünk…
Közben ott van Proust, aki a teába tunkolt sütit teszi univerzális, mélységes jelentéstartalmú irodalmi kóddá. Megint más eset Tamási Áron a hegyeivel, ahol állítólag mindenki ilyen hegyesen, szellemesen mesél, csak éppen nem írja le. Gabriel García Márquez egyenesen azt állítja egy interjúban, hogy a híres mágikus realizmust ki se kellett találni, mert Dél-Amerikában a valóság önmagában túláradó. Ott ugyanis az eső mindent elárasztó zuhatag, a szikla rettentő meredély, a napsütés izzó, eleven tűz, a folyó pedig világot elmosó áradat…
Nyilván létezik festőibb és kevésbé látványos valóság, de alapvetően mégiscsak a megírás módjától függ minden. Teljesen érthető, egészséges igény, ha valaki egyszerűen szeretné összegezni élete hozadékát egy rá és csak rá jellemző könyvben. Nyolcvanhoz közelítő vízszerelő bácsink mindig beül kicsit a konyhába, és beszámol a régi időkről, mikor tíz hold föld eltartott egy családot, és a frissen sült kenyérlángosra friss tejfölt kentek, aztán uzsgyi, rohanás focizni, mielőtt befogják libaterelésre az ember gyerekét...
Kreatív Írás kurzusomra járt egy idős hölgy, aki mondta, hogy neki a tollforgatáshoz nincs annyira kedve-ereje, de szívesen meghallgatja a többieket, és majd ő is mindig mesél egy odapasszoló, régi történetet. Egyik kollégám Mexikóban, ösztöndíjasként részt vett felolvasóesteken, melyeket apró falvakban rendeztek. Az első fél órában ő olvasott szövegeiből, aztán sorban felálltak a helyiek, és mindenki röviden összefoglalta saját életét. Ez volt arrafelé a szokás. A memoár évszázados műfaj, a különbség annyi, hogy manapság a hangzatos „non-fiction” avagy „storytelling” címkét ragasztják rá.
„Egy az egyben” ábrázolt valóság nyilvánvalóan nem létezik. A pszichológusok szerint emlékezés-technikailag képtelenek vagyunk kétszer ugyanúgy visszaidézni bármely történést. Ha egy balesetnél együtt voltunk jelen valakivel, és ő tíz év múlva mesélni kezd arról a napról, természetesen kikelünk magunkból. Hát nem összevissza hazudozik a disznó? Közben persze mi is ugyanígy átalakítjuk a valóságot. Ha valamire jobb megfogalmazást találunk, önkéntelenül átgyúrjuk a mondókánkat. Kihagyunk ezt-azt, kipótoljuk a felejtés fehér foltjait, összekeverjük a helyszíneket, jelenlévőket, időpontokat. Nem rossz szándékkal. Sőt, kimondottan a valósághoz való ragaszkodás jegyében. Azért fáj nagyon, hogy a másik szemtanú mindeközben a maga képére formálta a MI százszor átalakított (mégis egy-igaz) történetünket...
Hogyan tálaljuk minél hatásosabban életünk kisebb-nagyobb eseményeit? Hasznos segédlet, ha figyeljük önmagunkat és másokat anekdotamesélés közben. Hiszen öntudatlanul is rengeteg tanult vagy saját találmányú narrációs eszközt használunk. A jó sztorizó úgy módosítja történetét, hogy minél frappánsabb, figyelemfelkeltőbb legyen. Nézzünk csak pár apró, de látványos trükköt!
A módosított időrend igen vonzó lehet. Elég a vége felől kezdeni egy sztorit, hogy felcsigázzuk az olvasó érdeklődését: „életem legkínosabb helyzete, ott állok egy szál micsodában a munkatársaim előtt… Hogyan kerültem ide? Na, ez jó kérdés!” Kezdhetjük rögtön a végkövetkeztetéssel is: „tudtad, hogy nagyapám megnyerte a világháborút?”. A nagyotmondó fordulatot rögtön vissza is vezethetjük a mindenki által ismert realitáshoz: „na jó, csak majdnem nyerte meg… de hajszál híja volt…”
Rögvalóságunkat össze lehet ugrasztani valami egész hajmeresztően szürreálissal: „ha ismerted volna nagyanyámat, és tudod, milyen jámbor asszony, alighanem elcsodálkoznál a látványon, ahogy vértől csöpögő késsel, lihegve magasodik a százhúsz kilós szomszéd fölé…” Talán csak egy disznóvágás krónikája következik, de elég derekasan megágyaztunk neki!
Nyithatunk brutális antréval, amelyben a felidézett történelmi vészkorszak már önmagában borzongást kelt bárkiben: „az volt a padlássöprés időszaka, kegyetlenül kivéreztették a parasztságot” vagy: „a nyilasok rémuralma idején történt”.
Ha a sztori nélkülözi a nagyszabású történelmi fordulatokat, akkor is importálhatunk kedvünkre ilyeneket, hiszen roppant megindító tapasztalat, ahogy kisemberek és nagyemberek élete párhuzamosan zajlik és hatással van egymásra. „Abban az évben születtem, mikor az amerikaiak előállították azt az ötmillió tonna súlyú bombát, mellyel gyakorlatilag a fél világot el lehet pusztítani…” Ezt még viccesebbé tehetik az anakronizmusok, például ha csecsemőként rögtön reagálunk is a felmutatott tényre: „na, mondtam, köszi, még beszélni se tudok, de már a vesztemre spekuláltok, mocskos jenkik!”
A világtörténet nyitott könyv, érdemes mókás adatokat összepecázni, akár messzi tájakról, és játékosan összefüggésbe hozni kevésbé jelentős saját sorsunkkal: „Mikor nagycsoportos lettem, a Ceské Budejovicei sörgyárban Pavel Myslivecek érsek megáldotta a jubileumi, hatmilliomodik palack búzasört az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ne irigyeljetek, egy gyűszűnyit sem ihattam belőle, a Budvar sör nem kiskorúnak való…”
Átlagemberi sztorikba minden további nélkül célszerű akár hajánál fogva belerángatni a történelem nagy alakjait: „a szomszédunk tisztára hasonlított Einsteinre, csak nem nyújtogatta annyit a nyelvét. Igaz, annyi fotó se készült róla.” Ezt a hasonlóságot bűn lenne a novella több pontján (akár kétszer-háromszor is) nem kiaknázni: „Tihamér bácsi fancsali pofát vágott. Mit mondjak, még kávét sem ivott aznap, s így kéne feltalálnia a relativitás-elméletet, hát köszi.” Egy ilyen aduászt akkor is ki lehet játszani, ha Tihamér a valóságban egyáltalán nem hasonlít Einsteinre vagy Churchillre. Ez afféle meggyónható, bocsánatos memoárírói bűn.
Mondvacsinált analógiát is behozhatunk a karakterfestéshez: „Tihamér bácsi a megszólalásig hasonlított Csontváryhoz… Na, nem a festészet terén, mert ahhoz egyáltalán nem értett, hanem mert megveszekedett nőbolond volt, ahogy azt Kosztka úrról is rebesgetik.” Az ilyesmi akkor is kedélyes hangulatot teremt, ha a hasonlítás alapja teljesen légből kapott, és éppen Csontváry tisztességesen viselkedett a szebbik nemmel.
Igen jól működő elbeszélői petárda lehet az aránytorzítás, például valamely valóságelem méretének felnagyítása: „Abban az évben fogtuk ki apámmal a kékbálnát. Százhetven tonnát nyomott, mint egy teljes sertéskonda. A falu asszonyai három éjjel, három nap egyfolytában ezt a jókora halat dolgozták fel, és még tíz év múlva is kerültek elő felcímkézett darabjai egyik-másik mélyhűtőből.”
Nem kevésbé frappáns az ellenkező irányú művelet, mikor valaminek vagy valakinek a méretét drasztikusan csökkentjük: „nagyapám azon az estén úgy összezsugorodott, hogy nagyanyám simán be tudta csúsztatni a köténye zsebébe, és haláláig elő se került onnan. Néha hallottuk nyöszörgését egyik vagy másik varrásból, de ügyet se vetettünk rá”.
Fel is gyorsíthatjuk a cselekmény filmjét, akár egy börleszkben: „Jóska dédapám betoppant leendő anyósa házához, szájon csókolta Juci dédanyámat, ott helyben feleségül vette, és nemzett neki hat gyermeket.” Később akár enyhíthetjük is a hatásvadász fordulaton, így két bőrt nyúzunk le róla. Humoros a folyamat, amikor begyorsítjuk, akkor is, amikor visszalassítjuk: „na jó, közben egy évig naponta üldögélt esténként a háznál, hogy megszerettesse magát a mogorva szülőkkel.”
A lassítás sem kevésbé szórakoztató: „mondták, itt van a közelben, menjek nyugodtan, pár perc gyalog, nem fogok megizzadni. Mentem is egy álló évig, közben hó süvöltött, kánikula perzselt, kinőtt a szakállam, vállamat verdeste a hajam. Mentem öt évig, megőszültem, fogaim kihullottak, a hamut is mamunak mondtam. Mentem húsz évig, már a halottaskocsiban fekve, négy feketebóbitás ló húzta a fogatot, két gyászhuszár bagózott büdösen a bakon.”
Közben újabb lehetőséget is felvillantottunk: nyugodtan lehet miniatűr stílusgyakorlatokkal színesíteni az elbeszélést akár csak pár mondat erejéig is. Mondjuk kosztolányisan, krúdysan, örkényesen, népmesésen, móraferencesen, durrellesen kikacsintani az olvasóra. Mindenki hálásan ismer rá kedvenceire.
Megtehetjük azt is, hogy a velünk történteket olyan kmontextusba helyezzük, mintha csak a világpolitika nagyhorderejű eseményei lennének, melyekre minden fórumon reagálnak „egy gazdátlan telken nekiestem fűrészemmel egy fenyőcsemetének, miközben a zöldpárti tömegek hatalmas táblákkal tiltakoztak ellenem, és a törzshöz bilincselték magukat. A környezetvédelmi minisztériumban egyre-másra iktatták az ellenem szóló feljelentéseket. Úgy jöttem le a hegyről, mint barbár lázadó, vonszolva magam után a kivérzett tetemet, melyt aztán hazaérve feldíszítettünk.” (Itt amúgy a vad és eltúlzottan szélsőséges hasonlat, a „kivérzett tetem” is rátesz egy-két lapáttal...)
Az elmeséltek tanújául ne féljünk akár halott személyeket is beidézni, garantáltan jól festenek majd a pulpituson: „Somlói galuskát is vettem az ebédhez, és azt ettem meg előbb, nem a főételt. Közben elvonult előttem szüleim, nagyszüleim, óvodapedagógusaim és tanáraim arcképcsarnoka, amint száztagú kórusként áriázzák, hogy ELŐBB A SO-HÓS, AZTÁN A BEFEJE-HE-ZÉS! És a képükbe vigyorogtam, mint életem teljhatalmú ura. Punks not dead!” Ezek a típusú szembesítések sokkal meggyőzőbbek, mintha iskolásan kifejtenénk, mennyire traumatizáló, hogy őseink kéretlen jó tanácsaihoz akarunk hozzáviselkedni még akkor is, mikor már nem élnek.
Egy-két ügyes trükk és fordulat még a nem túl dús élményanyagot is sodróvá, élvezetessé teszi. Pont úgy, ahogy a legizgalmasabb élet fordulatait is elő lehet vezetni terjengősen, laposan, unalmasan.
Rendszer vagy rendszertelenség?
Szeretem Örkény illúziótlan megfogalmazását, mely szerint ő olyan hivatalnok, akinek az a munkája, hogy ír. Ugyanakkor Rakovszky Zsuzsa megjegyzése is fontos: ha csak annyi van a műben, amit patikamérlegen beleteszek, az kevés. Kell, hogy szülessen írás közben valami plusz, valami többlet, valami hozzáadott érték.
Persze minél nagyobb terjedelmű egy próza, annál átláthatatlanabb, érzékenyebb rendszer: ha bárhol megváltoztatok valamit, annak a későbbiekben, vagy akár az előzményekben is következménye lesz. Ha a főhőst mondjuk bensőséges viszony fűzi édesanyjához, de később, egy szerelmi ügy folytán rájön, hogy anyasebe van, és ezért nem tud más nőkhöz kapcsolódni, akkor visszamenőleg érdemes belepiszkálni a korábbi eseményekbe, és jelezni egy olyan töréspontot, amely indokolhatja a későbbi fejleményeket. Nem muszáj teljesen átszínezni az anya-fia viszonyt, hiszen minél összetettebb két ember kapcsolata, annál valóságosabbnak tűnhet…
Azért fontos többszörös, utólagos szerkesztéssel igazítani az egyes elemeken, mert jó, ha minden egybepasszol, így egymást építő rendszerként működhet az írás, és az egyes mozzanatok nem rontják le egymást.
Ha például valakit kemény fickónak írok le, ám az első utcai bunyótól beijed, és elszalad, azt meg kell alapoznom valahogy. Nem baj, ha meglepem az olvasót, és izgalmasabb is az összetett karakter, az éles helyzetben beijedő szájhős, de indokolttá kell tenni ezt a tényt, máskülönben sima következetlenségnek veszi az olvasó. Ha viszont kitérek egy korábbi traumára, kiderül az is, hogy egy alapvetően félénk ember miért rejtőzik el a kőkemény imidzs mögé, miféle mögöttes szorongás kényszeríti erre.
A szerkesztés tervezett művelet, érdemes kiszűrni az ismétléseket, hacsak nem szándékosak. Rocky című regényem autista főhőse például mániákusan ismételgeti sok helyütt, hogy „a vérnek a testben kell maradnia”. Viszont megtudjuk a könyvből, hogy akaratán kívül halálra sebzett pár embert, úgyhogy nem ok nélkül nem tud túllépni ezen a képzetén.
Minél többször átfésülöm a szöveget, annál jobban közelíthetem ahhoz az állapotához, amit ideálisnak érzek. Ha itt-ott szürkének érzem a stílusát, kicsit feldíszíthetem spontán ötletekkel, ha máshol túl csicsás, sok a jelző, határozó, akkor szép ügyesen visszavehetek belőle.
Egy irodalmi mű egyszerre spontán és tervezett valóság, fontos a kettő egyensúlya, egyik sem működhet a másik nélkül. A próza saját életre kel, ha jól csinálom, vagyis ha működik, akkor már nem teljesen az enyém. Ez idegesítő is lehet, ráadásul közben nem szabad, hogy kicsússzon a kezemből. Csak akkor hagyjam fickándozni, ha a születő, új ötletek nem döntik romba a korábban megfogalmazottakat. Sosem veszthetem el totálisan a kontrollt, de ha mégis a lovak közé dobom a gyeplőt, mert élvezem a nyargalást, utólag muszáj sokszor átgyalulni a végeredményt.
Fura módon néha fantáziánk termékeiről kiderülhet, hogy mégis léteznek a valóságban. Mintha csak az irodalom teremtő erővel bírna, és olyasmiket is tudnánk alkotás közben, amiről fogalmunk sincs, vagy ami csak később történik majd meg. Ez kicsit ijesztő is, és megmutatja, hogy ez a művészet mágikus jellegű. Gabriel Garcia Márquez a Száz év magányon dolgozva kitalált egy jelenetet, melyben a szereplők találnak egy régi spanyol gályát a dzsungel kellős közepén: régen elsüllyedt egy tengeröbölben, aztán a tenger visszahúzódott, a hajót pedig benőtte a növényzet. Pár hónappal később az egyik napilap egy pontosan ilyen leletről számolt be, pedig az író mit sem tudhatott róla. Danilo Kiš pedig A holtak enciklopédiája lapjain képzelt el egy olyan könyvtárat, melyben minden élő teljes élete meg van írva. Pár évvel ezután tudomására jutott, hogy a mormon egyház létrehozott egy központot, melyben a világ összes telefonkönyvét egybegyűjtötték, hogy megkönnyítsék a Jóisten dolgát a Végítélet napján.
Az írás egyszerre spontán és tudatos tevékenység. Fontos, hogy túlzott tervezéssel ne fojtsuk el spontán ötleteinket, de miután ezekből minél többet összegyűjtöttünk, tudatosan rendezzük őket működő szerkezetté, életmodellé. A penicillint felfedező tudós állítólag úgy jött rá a penészgombák fertőtlenítő hatására, hogy lusta volt elmosni a kémcsöveit, és utólag döbbenten vette észre, hogy a képződő penész kinyírt jó pár baktériumkultúrát. Vagyis nyugodtan hagyjuk elburjánozni a spontaneitást, de miután látjuk, mit művelt, használjuk fel céltudatosan írói céljaink érdekében.
Spontán vagy tervezett?
Egyszer felszálltam a metróra, nekitámaszkodtam a korlátnak, majd rögtön a farzsebemhez kaptam, előrántottam a jegyzetfüzetemet, és körmölni kezdtem bele egy futó ötletet. A velem szemben álló szemüveges, középkorú úr szinte felüvöltött:
– Akkor igaz!!
– Parancsol? – néztem rá értetlenül.
–… hát hogy maga folyton ír…
Egy interjúban beszélhettem erről, és most revelációként hatott, hogy saját szemével látta.
Hasznos dolog gyűjtögetni, de nem mindegy, mit pecázik az ember. A szisztematikus szakmai gyakorlat segít abban, hogy olyasmit válasszak ki, aminek hasznát vehetem. Nézem az embereket, jegyzetelek, spontán észleléseket rögzítek. Valaki idegesen hunyorog, tikkel. Másnak ott a párna gyűrött lenyomata az arcán. Lenőtt hajak, lepattogzott körömlakk, a zaklatott életmód és az énidő-hiány képletei. Orrszőr-pamacsok. Ideges fejbőr-viszketés, mintha a futkosó gondolatok belülről csiklandoznák a koponyát…
Épp ennyire fontos azonban tudatosítani, hogy nem muszáj bármi áron mindent begyömöszölni egy írásba. Lehet, hogy végül kidobom egyik vagy másik motívumot, mert sehogy sem passzolnak az adott szövegbe. A szemétre vetett apró részlet akár évekkel később is visszatérhet, mint egy bumeráng, és akkor már hasznát veszem. Vagy nem illik sehová, így végleg elengedem. Az sem tragédia. Egy aranymondás szerint egy írás értékét nem a leírt, hanem a KIHÚZOTT SZAVAK SZÁMA adja meg. Hemingway pedig állítja, hogy a jó novella csak a JÉGHEGY CSÚCSA. Az írónak végig kell gondolnia szereplőiről mindent, de többnyire nem érdemes leírnia mindent, mert az elkásásítja, élvezhetetlenné teszi az anyagot.
A nagy realista Maupassant szerint A REALIZMUS A LEGNAGYOBB ILLUZIONIZMUS. Hiszen a valóság önmagában nem érdekes olvasmány.
Mondjuk Kiss Péter ügyintéző hat harminckor kel. Hat harmincegykor megvakarja a jobb fülét. Hat harminckettőkor a bal fülét. Hat harmincháromkor ásít egyet. Hat harmincnégykor felteszi a kávévizet. Hat harmincötkor kimegy csurgatni a vécére… Hát ez rohadt unalmas, nem?
Épp ezért gyártunk tömörített valóságot, melynek a hézagait az olvasó saját képzeletével tölti ki.
És igen, a műhelyünk satupadja mindig tele van félkész darabokkal, hiányzik az elejük, végük vagy közepük. Ahogy a szobrász műtermében is karok, lábak, fejek, torzók kallódnak, egy részük talán soha nem találja meg a helyét. Victor Hugo emlegette, hogy noteszeiben vagy kétszáz remeknél remekebb regénykezdő mondat van feljegyezve, csak sajnos egyikhez sincs regény. A nagy francia úgy szeretett írni, hogy dolgozószobájában hat különböző írópulton hat különböző félkész regénye volt kiterítve, ő pedig körbe-körbe szaladgált, és mindig hozzáírt pár oldalt vagy egy fejezetet valamelyikhez.
Szóval nem az a cél, hogy korláttalanul öntsük a spontán ötleteket, hanem hogy amit írunk, spontán hatást keltsen, mint maga az élet. A túl spontán mű esetlegesnek tűnhet, hiszen mindennapjainkban is akad számtalan tervezett mozzanat. A túlságosan megtervezett műben viszont hasztalan keresi az olvasó az életre jellemző váratlan fordulatokat.
Mielőtt nekifogunk az írásnak, célszerű egy kis vázlatban, vagy akár nyomozáshoz használt faliújság formájában is részletesen eltervezni a cselekmény menetét, a karaktereket, csomópontokat. James Joyce, mikor megalkotta a 20. század alapregényét, a Ulyssest, hatalmas táblázatba rendezte a mintául használt Odüsszeia egyes állomásait, és a saját szereplőinek ahhoz illeszkedő viszontagságait.
Viszont mikor már mindent aprólékosan elterveztünk, az írás folyamata során bőven közbejöhetnek spontán dolgok, és eltéríthetik az előre kitalált cselekménymenetet. Ezzel nincs semmi baj, ha gazdagabb, izgalmasabb, emberibb, élettelibb lesz tőle a mű. A tervezés nem végcél, hanem kiindulópont. A lényeg, hogy az író tartsa a kormánykereket, és bármerre halad a hajó, mérlegeljen, vajon az jó irány-e.
Michael Ondaatje kanadai író, többek között Az angol beteg szerzője, egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a maga részéről évekig készül egy-egy könyvre, mindent gondosan eltervez, de a létrejött vázlat egyes részei csak afféle mozgó, félig kimunkált tömbök. Simán változtat bármin írás közben, már csak azért is, hogy ne úgy kelljen kitöltenie a saját táblázatát, mint valami keresztrejtvényt, hogy halálra ne unja magát annak a műnek a létrehozatalánál, melyet mindennél jobban szeretne készen látni.
Az író vámpír vagy titkosügynök?
Hogy a sok spontán valóság-észlelésnek íróként hasznát is vegyük, annak előfeltétele egyfajta TERVEZETT FIGYELEM, mellyel összegyűjtjük a valóság felkínálta szeszélyes motívumokat. Postai sorbanállás után egyszer folyamatosan kérdezgettem feleségemet: láttad azt a férfit a furcsa kalapban? Mi történhetett annak a nőnek a szájával? Műtötték szerinted? Rám bámult, és nem értette, miről beszélek. Mert nem szokta tudatosan figyelni az emberek apró vonásait, furcsa karakterét, külsejét, kényszerességeit.
Egyik barátunk elvitt minket vitorlázni, mert ez a mániája. Lelkesen mesélte nekünk e tevékenység csínját-bínját, a legemlékezetesebb sztorikat, én meg figyelmesen hallgattam. Délután beleömlesztettem a sztorit sok-sok apró részlettel az Élet és Irodalomban megjelent tárcámba, mert épp leadás napja volt. Azóta az illető szent borzalommal emlegeti, hogy velem vigyázni kell, mert bárki bármit mond a jelenlétemben, mindent rögzítek és megírok… Persze azért nem mindent. Csak ami íróilag izgalmasnak tűnik. És tényleg fura, hogy én, aki jobbára feledékeny vagyok, FIGYELŐ ÜZEMMÓDBAN mennyire precízen elmentek a memóriámba sok apróságot.
Másik kedves ismerősöm, miután kicsit beszélgettünk egy kávézóban, így fakadt ki:
– Megéred a pénzed, Lackfi János. Mikor beszélek hozzád, szórakozottan forgatod a fejedet, pásztázol, fejben szkennelgetsz, hátha találsz valami érdekeset a teremben, amit használni tudnál. Amikor meg szinte rám tapadsz a tekinteteddel, akkor tudom, nem én érdekellek, csak a témát szívod ki belőlem, mint egy vámpír.
Egy hajóúton két lány ült a közelben, akik végig Istenről beszélgettek, keresetlen egyszerűséggel. Jóbarátom fejcsóválva mondta, erőlködnie kellett, hogy ne figyeljen oda, tapintatlanságnak tartotta volna. Nevetve mondtam, kár, hogy ő ült hozzájuk közelebb, mert én meg azon erőlködtem, hogyan hallgathatnám ki őket minél inkább.
Van, amikor a szerző kimondottan „kiszáll” terepre. Nemcsak Csalog Zsolt vagy Moldova György híres riportkötetei születtek úgy, hogy az író hosszan tanulmányozta egy adott gyár, település, helyszín sajátosságait, feljegyzéseket és hangfelvételeket készített. Kosztolányi úgy alkotta Alakok című remek tárcagyűjteményét, melyben számos szakma képviselőit ábrázolja elképesztő szellemesen, hogy a fodrászt, a papot, a zsokét, a balerinát felkereste munkahelyén, és meginterjúvolta. Gerlóczy Márton az Egy csemegepultos naplója megírásakor valóban beállt hosszabb időre eladónak a vásárcsarnokba. Ahogy a tényregény feltalálója, Truman Capote is rengeteget terepszemlézett, hogy a híres-nevezetes Hidegvérrel pszichopata gyilkosainak napjait és életük legparányibb mozzanatait rekonstruálja.
Persze nemcsak az írók nézik szakmai szemüvegen át a világot. Egy közgazdász jegyezte meg egy vele készült interjúban, hogy nagyon szeret vásárolni, pontosabban az áruházakban sétálgatni, és a kosártartalmak alapján összerakni fejben egy-egy ember vagy az adott háztartás gazdaságtani modelljét.
(Egy nem mellékes civil megfontolás: érdemes ügyelni arra, hogy szeretteink jelenlétében ne vámpírként létezzünk, és ne használjuk ki őket! Mondom ezt én, aki sokszor kirakatba teszek meglehetősen bensőséges helyzeteket. Lehet, hogy kívülről kevésbé látszik, de küzdök vitézül azért, hogy minél kevésbé teregessem ki a házi szennyest. Bőven akad elég téma a világban, jobb nem egy az egyben hozzánk közel álló, élő emberekkel kísérletezni. Persze, Gerald Durrell a Családom és egyéb állatfajtákban vagy Németh László a Lányaim lapjain sebészi kegyetlenséggel boncolta fel és tette közszemlére rokonságát. Elképzelhető, hogy az amúgy is mindig gubancos családi viszonyrendszereket mennyire tönkrevágja az ilyesmi. Egyáltalán nem biztos, hogy jobb írók leszünk ettől, de garantáltan kínos és tisztességtelen emberi helyzeteket teremthetünk.)
Spontán vagy tervezett?
„Ó, a művészet a totális spontaneitás terepe, az alkotót semmiképp nem szabad korlátozni, hadd szárnyaljon szabadon.” Nos, ez afféle romantikus babona, csacskaság. Akkor ne korlátozzuk méregetéssel a repülőtervezést se, hadd suhanjon spontán az a vasdarab! És ha lezuhan?
Ha szeretnénk valahova gyorsan odaérni, be kell tartanunk a közlekedési szabályozást, a KRESZ-t. Máskülönben rettentő szabadon szárnyalunk, de az első sarkon belerohanunk valakibe, mert nem adtuk meg neki az elsőbbséget. Szabadok voltunk? Nem, csak hülyék! Az írásnak is vannak szabályai, melyeket csak tervezetten lehet betartani. Ezért érdemes tudatos munkával elsajátítani ezeket a trükköket.
Az írás legelső mozzanata a világra figyelés, az élménygyűjtés. Ez spontán folyamat, begyűjtjük a képeket, mondatokat, szavakat, sztorikat, amiket a világ elénk dobál. Ezekből a fejünkben kialakul egy állandó körforgás, egyfajta mozgó „raktárkészletet” halmozunk fel, melynek elemeit munka közben később felhasználhatjuk. Persze szánt szándékkal is indulhatunk anyaggyűjtő körútra, ahogy a gombászók vágnak neki eső után a rengetegnek, tudván, hogy ilyenkor bőséges lelet várható. Velem gyakran előfordul, hogy a Zsámbékról Budapestre tartó helyi buszjáraton mögöttem ülő elmeséli az egész életét mobiltelefonba vagy a beszélgetőtársának. Ha jegyzetelek, kész a novellaalap. Egyszer egy hölgy agydaganatos lányának történetét gyűjtöttem be, máskor egy komplett válás krónikáját.
Hajóőrült barátunk elvitt minket vitorlázni, és felszabadultan mesélt hobbijáról. Épp akkor kellett leadnom egy tárcanovellát, úgyhogy emlékezetembe véstem a történeteket, és este az egészet bekopogtam a gépbe, némi változtatással persze. Azóta is gyanakodva emlegeti, hogy „Janinak ne mondjatok semmit, mert fejben lefotózza, és mindent megír!”
A kis Gábriel García Márquez elmegy jégnézőbe a bácsikájával… Akkor még nem volt fridzsider, szalma közé tornyozva szállították a hűtésre szolgáló jégtömböket. A fiúcska szinte szívja magába az élményeket, de jócskán felnőtt lesz már, mire ezzel a motívummal indítja a világhírt meghozó Száz év magányt. Vagyis öntudatlanul begyűjtött valamit kölyökkorában, amit később tudatosan beilleszthetett regényébe.
Marcel Proust szobalánya számolt be róla, hogy az író halála előtt, nagybetegen, A megtalált idő befejezésén dolgozott. Ha valahogy elakadt a cselekményben, utolsó erejét összeszedve felöltözött, és társaságba ment. Az ott gyűjtött figurákat, helyzeteket hazaérve azon melegében elmesélte a szolgálónak, aki később a regényben látta viszont a frissen gyűjtött motívumokat. Vagyis Proust tudatosan olyan helyzetbe hozta magát, hogy lehalászhassa az élet spontán áramlását. Majd tudatosan belegyúrta mindezt a könyvbe.
Kicsit olyan ez, mint mikor lefestünk egy kerti padot, és estére ott van a nedves festékrétegbe ragadva a nap leltára: legyek, muslincák, termések, virágpor, levéltöredék, aprószemét.
Láttam egy lélektani krimit, melyben a megszállott szerelmes, akit kikosaraztak, úgy próbált meg kémkedni hűtlen kedvese után, hogy a kukák környékén ólálkodott, és a napi szemétből rekonstruálta megszállottan a lány életének mozzanatait. Persze ez elég ijesztő szokás. Ám jól példázza az írás kettős természetét: a szemét voltaképp spontán dolog, dolgaink ritmusát követve, esetlegesen termelődik. Viszont amikor összerakjuk működő rendszerré, az már tudatos folyamat. Következtetünk, osztályozunk, párosítunk egyes elemeket, kiegészítjük, ami hiányzik. Mondhatni a valóság szemetét gyűjtögetjük úton-útfélen, majd szépen összerakosgatjuk világ-modellé.
Geológusok lettek figyelmesek egy gyönyörű, enciánkék kristályra, mely az erdei patak vizében képződött. Kíváncsiak voltak, miféle reakció révén jön létre ez a csodás ásvány. Szétbontottak egy ilyen követ, és nem mást találtak a bensejében, mint birkabogyót. Ezt nőtte körbe a ragyogó kék kőzet. Íróként ne restelljünk hát lehajolni a valóság potyadékáért, elképesztő dolgok jöhetnek létre belőle!
Az író, mint történelmi igazságosztó?
A történelem tele van gazsággal, na de majd jön az író, felemeli lángoló szavát és lézerkardját, aztán igazságot tesz. Természetesen vannak irodalmi művek, melyek szerzője vállalta „az emberiség lelkiismeretének” szerepét, és leleplezte valamely rendszer gazságait, a haláltáborok világát, a diktatúrák vagy a rabszolgatartók kegyetlenségét. Ezt Szolzsenyicin, Orwell, Koestler, Semprun, Multatuli és mások könyvei tanúsítják.
Viszont az újabb kor történészei vallják, hogy nem a csupa nagybetűs TÖRTÉNELEM létezik, hanem inkább történelmek, így, többesszámban.
Egyik ismerősöm katonatiszti lakótelepen nőtt fel a létező szocializmus idején, ez egy összetartó közeg volt, ő semmit nem érzékelt az elnyomásból, bebörtönzésekből, érthető hát, hogy az számára nem is létezik. Csak a biztonságos közeg, ahol becsülték egymást az emberek, továbbá mindenkinek megvolt a helye és szerepe egy működő közösségben.
Nagynénikém egy Somogy-megyei kis faluban élte át ötvenhatot, de ott nem történt semmi. Dolgoztak a téeszben, mint bármely más ősszel. Néhány kalandvágyóbb srác felült egy teherautóra, és Pestre hajtottak. Némelyik visszajött, mások nem. Mindenesetre elmondható, hogy Nagyberkiben a forradalom érdeklődés hiányában elmaradt.
Oravecz Imre írta le egyik ősének munkanapját, 1848 március 15-ét, amely hasonló volt minden más munkanaphoz, csak egy év múlva jutott a fülébe, hogy az urak lázadoztak Pesten, de a Habsburgok vérbe fojtották az akciót. Mármost akkor innen nézve a nagy forradalom és szabadságharc létezett-e egyáltalán?
Vajon akik nem úgy élték át a nagy sorsfordulókat, ahogy a történelemkönyvben meg van írva, azoknak a nézőpontja nem is érvényes? A történelemben, az egyes emberéletben nincsenek abszolútumok – csak szemszögek, és ez teszi rettentő izgalmassá az irodalmi valóságot is. A háborús bűnösöket természetesen el kell ítélni, ez közjogi kérdés. Viszont íróként jobb, ha levesszük személyes elfogultságaink speciális szemüvegét, érdemes nyitottnak lenni a másik merőben másféle tapasztalatára.
Vajon Rómában úgy bámészkodunk, hogy egy tömeggyilkos, rabszolgatartó birodalom nyomait szemléljük, és hogy ezek a mocskok simán megúszták a fasiszta uszulást is? Párizst úgy járjuk be, mint a kommunizmus hideglelős kísérleti laborját, ahol tizenhárom percenként nyisszantott a guillotine? A kölni dómban vagy a Rajna-völgyben muszáj a nácizmus rémtettein szörnyülködnünk? Ugye, nem?
Az író küldetése nem feltétlenül arról szólt, hogy konkrétan beazonosítható történelmi szereplők felhasználásával politikai lelkifurdalást ébresszen könyveiben. Erre ott a publicisztika. Hanem hogy érzékeltesse az etikai-hatalmi rendszerek közé szorult Hamlet vagy Antigoné vagy Rómeó létezésének sokszínűségét.
Nem kell félni az ellentmondásos helyzetektől. Ha egy tökéletes pillanatban akadnak rossz érzések, zavaró momentumok, az teljesen normális. Aminthogy az is, hogy Hrabal novellájában a gyerekek vígan korcsolyáznak a lebombázott város romjai között.
Vagy, hogy 1945-ben nagyanyám, miután kimentette kisgyermekeit a halálveszélyből, úgy gyönyörködött a szovjetek gyilkos röppentyűiben, mintha tűzijátékot szemlélne. És nem azért, mert ők nyerték a világháborút, vagy mert nekik volt „igazuk”. Pontosan tudta, hogy ezek a rakéták emberek, pontosabban az utoljára besorozott német kamaszok és idősek sokaságát ölik halomra. Akiket ámokfutók hajtottak a halálba. Neki mégis ünnep volt és csillagszóró, mert sikerült gyerekestül elmenekülnie a gyilkos zónából.
Ilyen bonyolult az életünk. Ilyen egyszerű. És ha író vagyok, ilyen sokszoros prizmatörésben érdemes láttatnom. Ettől érzi az olvasó hitelesnek, amit elbeszélek.
Kibelezte, feldarabolta, megcsalta, ledarálta
Hogy ezek a kortárs írók micsoda gonosz figurák! Csak úgy tocsognak a dekadenciában. De nem? Muszáj folyton komor, sötét, perverz dolgokról írni? Napsütés, mosoly, nagyölelés, cuki cicák nem is játszanak?
Na, jó, most tényleg, az egyszerű, jó és kedves emberek élete már nem is elég érdekes? Csak a rossz hír a hír? Olyanok lettünk, mint a bulvár? Kibelezte, feldarabolta, megcsalta, ledarálta, tönkretette, kirabolta, becsapta, megalázta? A többi érdektelen lenne?
Miért nem lehet megírni, hogy az én kedvesem vagy az én drága édesapám szeretett engem, és pont… Nem pofozott, nem szégyenített meg, nem üvöltött velem berúgva, és nem gondolt semmi gonoszat, miközben ennem adott vagy altatódalt dúdolt az ágyam mellett. A mai író kiábrándultságában kényszeresen keresi a romlottságot, a földi poklokat?
A valóság természetesen nem csupa szörnyűségből áll, de tudnunk kell, hogy még ha nekünk esetleg kellemesebb élet is adatott, két lépésre tőlünk esetleg rémségek zajlanak. Sőt, a mi életszínvonalunk biztosításához valakinek éheznie, rettegnie kell Kínában, Afrikában vagy éppen Borsodban. Bárcsak ne kéne azt mondanom, hogy ezek tények!
Valakit leütnek ötszáz forintért a sarkon, felrobban Bejrut vagy Ukrajna, tragédia tragédiát ér, fiatal emberek halnak meg rákban, családokat mérgez meg a molesztálás, öngyilkosságba hajszol az iskolai zaklatás, egymást érik a politikai karaktergyilkosságok... Akiben van egy csepp részvét, annak fejében ott motoszkálnak ezek a szörnyűségek. Nem tesz jót persze az ember lelkének, ha folyton ezeken pörög, és beleőrül a gondolatba. Ha ellenben hárítunk minden ilyesmit, ha kényszeresen nem vesszük észre a rosszat, az közömbösséghez, embertelenséghez vezet. Valóságvaksághoz.
Persze gyerekünket is kíméljük, nem zúdítunk rá minden borzalmat egyszerre. Így az olvasót sem kell sportból, élvezettel borzalmakkal traktálni. Az már hatásvadászat. Szóval nincs kötelező kvóta, hogy mindig mindenképp pakoljunk valami fertelmes gonoszságot írásainkba.
Viszont olvasóink is ebben a világban élnek, és nem vakok. Tudják, hogy a valóság egyszerre gyönyörű és rettenetes, ezért hitelesebbnek érez egy olyan szöveget, amely nem KIZÁRÓLAG szépnek vagy KIZÁRÓLAG mocskosnak állítja be az életet. Mint tudjuk, árnyék nélkül nincs festmény. És persze fény nélkül sincs.
Ha megírom kedves idős nagyapámat, nem árulom el az emlékét, ha benne vannak a szövegben galuskányi tüdőbajos köpetei. Hanem még megrendítőbb lesz az összhatás.
Ha esti utcát festek, sok feketét használok.
Ha napfényes tájat, keveset, de annál élesebbet.
Ha köd van, akkor homályos, szürkés minden, se nem fehér, se nem fekete.
Móricz Barbárok című novellájában kegyetlenül agyonvernek egy pásztort. Ugyanő írta a Hét krajcárt, amely egy mélyszegénységben élő anya-fiú páros könnyesen vidám napjáról beszél. Az első sztoriban súlyosabbak az árnyak, a másodikban a szeretet hangneme uralkodik, épp csak egy-egy mozzanatból érezzük a maró nincstelenség jelenlétét. Mégis mindkettő remekmű. Csak éppen az egyik így, a másik amúgy.
Vannak nagyon erős hatású művek, amelyek szinte élvezettel tucskolnak az emberi durvaságban, perverzióban, a sötét bugyrokat kutatják. Egyik kortárs költőnk hosszasan, részletesen, szemléletesen leírta hímtag-műtétjét. Chuck Palachinuk elbeszélésének kamaszhőse a kerti medencéjük vízforgató berendezésével izgatja magát, csakhogy a gép vákuumhatással beszippantja a beleit, és a gyerekes élvezkedés borzalmas horrorba fordul. Ezek kétségkívül jelentős alkotói teljesítmények, felkavaróak, jelentésképzőek, gazdagok, sokat mondanak az emberről.
Persze az olvasó ettől még idegenkedhet tőlük, mondhatja, hogy a gyomra nem bírja az ilyesmit. A befogadó a király, mondhat nemet. Íróként sem muszáj effélékről írnom, ha nem stílusom, és nem az én világom. Viszont nem árt vigyázni, hogy ne legyek „tisztaságmániás”, ne irtsam ki írásaimból se a gonoszt, se a jót. Ugyanis általában együtt a leghatásosabbak.
