Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Lackfi János
(Raffay Zsófia fotója)
Lackfi János
Spontán vagy tervezett?
„Ó, a művészet a totális spontaneitás terepe, az alkotót semmiképp nem szabad korlátozni, hadd szárnyaljon szabadon.” Nos, ez afféle romantikus babona, csacskaság. Akkor ne korlátozzuk méregetéssel a repülőtervezést se, hadd suhanjon spontán az a vasdarab! És ha lezuhan?
Ha szeretnénk valahova gyorsan odaérni, be kell tartanunk a közlekedési szabályozást, a KRESZ-t. Máskülönben rettentő szabadon szárnyalunk, de az első sarkon belerohanunk valakibe, mert nem adtuk meg neki az elsőbbséget. Szabadok voltunk? Nem, csak hülyék! Az írásnak is vannak szabályai, melyeket csak tervezetten lehet betartani. Ezért érdemes tudatos munkával elsajátítani ezeket a trükköket.
Az írás legelső mozzanata a világra figyelés, az élménygyűjtés. Ez spontán folyamat, begyűjtjük a képeket, mondatokat, szavakat, sztorikat, amiket a világ elénk dobál. Ezekből a fejünkben kialakul egy állandó körforgás, egyfajta mozgó „raktárkészletet” halmozunk fel, melynek elemeit munka közben később felhasználhatjuk. Persze szánt szándékkal is indulhatunk anyaggyűjtő körútra, ahogy a gombászók vágnak neki eső után a rengetegnek, tudván, hogy ilyenkor bőséges lelet várható. Velem gyakran előfordul, hogy a Zsámbékról Budapestre tartó helyi buszjáraton mögöttem ülő elmeséli az egész életét mobiltelefonba vagy a beszélgetőtársának. Ha jegyzetelek, kész a novellaalap. Egyszer egy hölgy agydaganatos lányának történetét gyűjtöttem be, máskor egy komplett válás krónikáját.
Hajóőrült barátunk elvitt minket vitorlázni, és felszabadultan mesélt hobbijáról. Épp akkor kellett leadnom egy tárcanovellát, úgyhogy emlékezetembe véstem a történeteket, és este az egészet bekopogtam a gépbe, némi változtatással persze. Azóta is gyanakodva emlegeti, hogy „Janinak ne mondjatok semmit, mert fejben lefotózza, és mindent megír!”
A kis Gábriel García Márquez elmegy jégnézőbe a bácsikájával… Akkor még nem volt fridzsider, szalma közé tornyozva szállították a hűtésre szolgáló jégtömböket. A fiúcska szinte szívja magába az élményeket, de jócskán felnőtt lesz már, mire ezzel a motívummal indítja a világhírt meghozó Száz év magányt. Vagyis öntudatlanul begyűjtött valamit kölyökkorában, amit később tudatosan beilleszthetett regényébe.
Marcel Proust szobalánya számolt be róla, hogy az író halála előtt, nagybetegen, A megtalált idő befejezésén dolgozott. Ha valahogy elakadt a cselekményben, utolsó erejét összeszedve felöltözött, és társaságba ment. Az ott gyűjtött figurákat, helyzeteket hazaérve azon melegében elmesélte a szolgálónak, aki később a regényben látta viszont a frissen gyűjtött motívumokat. Vagyis Proust tudatosan olyan helyzetbe hozta magát, hogy lehalászhassa az élet spontán áramlását. Majd tudatosan belegyúrta mindezt a könyvbe.
Kicsit olyan ez, mint mikor lefestünk egy kerti padot, és estére ott van a nedves festékrétegbe ragadva a nap leltára: legyek, muslincák, termések, virágpor, levéltöredék, aprószemét.
Láttam egy lélektani krimit, melyben a megszállott szerelmes, akit kikosaraztak, úgy próbált meg kémkedni hűtlen kedvese után, hogy a kukák környékén ólálkodott, és a napi szemétből rekonstruálta megszállottan a lány életének mozzanatait. Persze ez elég ijesztő szokás. Ám jól példázza az írás kettős természetét: a szemét voltaképp spontán dolog, dolgaink ritmusát követve, esetlegesen termelődik. Viszont amikor összerakjuk működő rendszerré, az már tudatos folyamat. Következtetünk, osztályozunk, párosítunk egyes elemeket, kiegészítjük, ami hiányzik. Mondhatni a valóság szemetét gyűjtögetjük úton-útfélen, majd szépen összerakosgatjuk világ-modellé.
Geológusok lettek figyelmesek egy gyönyörű, enciánkék kristályra, mely az erdei patak vizében képződött. Kíváncsiak voltak, miféle reakció révén jön létre ez a csodás ásvány. Szétbontottak egy ilyen követ, és nem mást találtak a bensejében, mint birkabogyót. Ezt nőtte körbe a ragyogó kék kőzet. Íróként ne restelljünk hát lehajolni a valóság potyadékáért, elképesztő dolgok jöhetnek létre belőle!
Az író, mint történelmi igazságosztó?
A történelem tele van gazsággal, na de majd jön az író, felemeli lángoló szavát és lézerkardját, aztán igazságot tesz. Természetesen vannak irodalmi művek, melyek szerzője vállalta „az emberiség lelkiismeretének” szerepét, és leleplezte valamely rendszer gazságait, a haláltáborok világát, a diktatúrák vagy a rabszolgatartók kegyetlenségét. Ezt Szolzsenyicin, Orwell, Koestler, Semprun, Multatuli és mások könyvei tanúsítják.
Viszont az újabb kor történészei vallják, hogy nem a csupa nagybetűs TÖRTÉNELEM létezik, hanem inkább történelmek, így, többesszámban.
Egyik ismerősöm katonatiszti lakótelepen nőtt fel a létező szocializmus idején, ez egy összetartó közeg volt, ő semmit nem érzékelt az elnyomásból, bebörtönzésekből, érthető hát, hogy az számára nem is létezik. Csak a biztonságos közeg, ahol becsülték egymást az emberek, továbbá mindenkinek megvolt a helye és szerepe egy működő közösségben.
Nagynénikém egy Somogy-megyei kis faluban élte át ötvenhatot, de ott nem történt semmi. Dolgoztak a téeszben, mint bármely más ősszel. Néhány kalandvágyóbb srác felült egy teherautóra, és Pestre hajtottak. Némelyik visszajött, mások nem. Mindenesetre elmondható, hogy Nagyberkiben a forradalom érdeklődés hiányában elmaradt.
Oravecz Imre írta le egyik ősének munkanapját, 1848 március 15-ét, amely hasonló volt minden más munkanaphoz, csak egy év múlva jutott a fülébe, hogy az urak lázadoztak Pesten, de a Habsburgok vérbe fojtották az akciót. Mármost akkor innen nézve a nagy forradalom és szabadságharc létezett-e egyáltalán?
Vajon akik nem úgy élték át a nagy sorsfordulókat, ahogy a történelemkönyvben meg van írva, azoknak a nézőpontja nem is érvényes? A történelemben, az egyes emberéletben nincsenek abszolútumok – csak szemszögek, és ez teszi rettentő izgalmassá az irodalmi valóságot is. A háborús bűnösöket természetesen el kell ítélni, ez közjogi kérdés. Viszont íróként jobb, ha levesszük személyes elfogultságaink speciális szemüvegét, érdemes nyitottnak lenni a másik merőben másféle tapasztalatára.
Vajon Rómában úgy bámészkodunk, hogy egy tömeggyilkos, rabszolgatartó birodalom nyomait szemléljük, és hogy ezek a mocskok simán megúszták a fasiszta uszulást is? Párizst úgy járjuk be, mint a kommunizmus hideglelős kísérleti laborját, ahol tizenhárom percenként nyisszantott a guillotine? A kölni dómban vagy a Rajna-völgyben muszáj a nácizmus rémtettein szörnyülködnünk? Ugye, nem?
Az író küldetése nem feltétlenül arról szólt, hogy konkrétan beazonosítható történelmi szereplők felhasználásával politikai lelkifurdalást ébresszen könyveiben. Erre ott a publicisztika. Hanem hogy érzékeltesse az etikai-hatalmi rendszerek közé szorult Hamlet vagy Antigoné vagy Rómeó létezésének sokszínűségét.
Nem kell félni az ellentmondásos helyzetektől. Ha egy tökéletes pillanatban akadnak rossz érzések, zavaró momentumok, az teljesen normális. Aminthogy az is, hogy Hrabal novellájában a gyerekek vígan korcsolyáznak a lebombázott város romjai között.
Vagy, hogy 1945-ben nagyanyám, miután kimentette kisgyermekeit a halálveszélyből, úgy gyönyörködött a szovjetek gyilkos röppentyűiben, mintha tűzijátékot szemlélne. És nem azért, mert ők nyerték a világháborút, vagy mert nekik volt „igazuk”. Pontosan tudta, hogy ezek a rakéták emberek, pontosabban az utoljára besorozott német kamaszok és idősek sokaságát ölik halomra. Akiket ámokfutók hajtottak a halálba. Neki mégis ünnep volt és csillagszóró, mert sikerült gyerekestül elmenekülnie a gyilkos zónából.
Ilyen bonyolult az életünk. Ilyen egyszerű. És ha író vagyok, ilyen sokszoros prizmatörésben érdemes láttatnom. Ettől érzi az olvasó hitelesnek, amit elbeszélek.
Kibelezte, feldarabolta, megcsalta, ledarálta
Hogy ezek a kortárs írók micsoda gonosz figurák! Csak úgy tocsognak a dekadenciában. De nem? Muszáj folyton komor, sötét, perverz dolgokról írni? Napsütés, mosoly, nagyölelés, cuki cicák nem is játszanak?
Na, jó, most tényleg, az egyszerű, jó és kedves emberek élete már nem is elég érdekes? Csak a rossz hír a hír? Olyanok lettünk, mint a bulvár? Kibelezte, feldarabolta, megcsalta, ledarálta, tönkretette, kirabolta, becsapta, megalázta? A többi érdektelen lenne?
Miért nem lehet megírni, hogy az én kedvesem vagy az én drága édesapám szeretett engem, és pont… Nem pofozott, nem szégyenített meg, nem üvöltött velem berúgva, és nem gondolt semmi gonoszat, miközben ennem adott vagy altatódalt dúdolt az ágyam mellett. A mai író kiábrándultságában kényszeresen keresi a romlottságot, a földi poklokat?
A valóság természetesen nem csupa szörnyűségből áll, de tudnunk kell, hogy még ha nekünk esetleg kellemesebb élet is adatott, két lépésre tőlünk esetleg rémségek zajlanak. Sőt, a mi életszínvonalunk biztosításához valakinek éheznie, rettegnie kell Kínában, Afrikában vagy éppen Borsodban. Bárcsak ne kéne azt mondanom, hogy ezek tények!
Valakit leütnek ötszáz forintért a sarkon, felrobban Bejrut vagy Ukrajna, tragédia tragédiát ér, fiatal emberek halnak meg rákban, családokat mérgez meg a molesztálás, öngyilkosságba hajszol az iskolai zaklatás, egymást érik a politikai karaktergyilkosságok... Akiben van egy csepp részvét, annak fejében ott motoszkálnak ezek a szörnyűségek. Nem tesz jót persze az ember lelkének, ha folyton ezeken pörög, és beleőrül a gondolatba. Ha ellenben hárítunk minden ilyesmit, ha kényszeresen nem vesszük észre a rosszat, az közömbösséghez, embertelenséghez vezet. Valóságvaksághoz.
Persze gyerekünket is kíméljük, nem zúdítunk rá minden borzalmat egyszerre. Így az olvasót sem kell sportból, élvezettel borzalmakkal traktálni. Az már hatásvadászat. Szóval nincs kötelező kvóta, hogy mindig mindenképp pakoljunk valami fertelmes gonoszságot írásainkba.
Viszont olvasóink is ebben a világban élnek, és nem vakok. Tudják, hogy a valóság egyszerre gyönyörű és rettenetes, ezért hitelesebbnek érez egy olyan szöveget, amely nem KIZÁRÓLAG szépnek vagy KIZÁRÓLAG mocskosnak állítja be az életet. Mint tudjuk, árnyék nélkül nincs festmény. És persze fény nélkül sincs.
Ha megírom kedves idős nagyapámat, nem árulom el az emlékét, ha benne vannak a szövegben galuskányi tüdőbajos köpetei. Hanem még megrendítőbb lesz az összhatás.
Ha esti utcát festek, sok feketét használok.
Ha napfényes tájat, keveset, de annál élesebbet.
Ha köd van, akkor homályos, szürkés minden, se nem fehér, se nem fekete.
Móricz Barbárok című novellájában kegyetlenül agyonvernek egy pásztort. Ugyanő írta a Hét krajcárt, amely egy mélyszegénységben élő anya-fiú páros könnyesen vidám napjáról beszél. Az első sztoriban súlyosabbak az árnyak, a másodikban a szeretet hangneme uralkodik, épp csak egy-egy mozzanatból érezzük a maró nincstelenség jelenlétét. Mégis mindkettő remekmű. Csak éppen az egyik így, a másik amúgy.
Vannak nagyon erős hatású művek, amelyek szinte élvezettel tucskolnak az emberi durvaságban, perverzióban, a sötét bugyrokat kutatják. Egyik kortárs költőnk hosszasan, részletesen, szemléletesen leírta hímtag-műtétjét. Chuck Palachinuk elbeszélésének kamaszhőse a kerti medencéjük vízforgató berendezésével izgatja magát, csakhogy a gép vákuumhatással beszippantja a beleit, és a gyerekes élvezkedés borzalmas horrorba fordul. Ezek kétségkívül jelentős alkotói teljesítmények, felkavaróak, jelentésképzőek, gazdagok, sokat mondanak az emberről.
Persze az olvasó ettől még idegenkedhet tőlük, mondhatja, hogy a gyomra nem bírja az ilyesmit. A befogadó a király, mondhat nemet. Íróként sem muszáj effélékről írnom, ha nem stílusom, és nem az én világom. Viszont nem árt vigyázni, hogy ne legyek „tisztaságmániás”, ne irtsam ki írásaimból se a gonoszt, se a jót. Ugyanis általában együtt a leghatásosabbak.
