„Ha az Igazság és Szellem szava végképp elnémul a Földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja. A nemzetek életben maradása mások felelősségén nyugoszik. Az Igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek. Ez a primum vivere, melyhez az írástudónak köze van. (…)De még ha nem is volna, joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.”(Babits Mihály)

„De látnunk kell, amint időről időre fellobban az emberi lélekben a közös szándék, új formanyelven fejezni ki az örök és igaz tapasztalást, az ember viszonyát az Istenhez, az emberhez és világhoz: s e közös szándék közös ihletője minden korban a szabadság és a humánum eszménye. A fellázadt ösztönvilág mocsarából időnként felgőzölgő ködök időlegesen elhomályosíthatják az emberi láthatár e fényes eszményeit, de az alkotó ember – s ha van vigasztalás, akkor e tragikus magányosok számára ez lehet az egyetlen vigasz – az értelem erkölcsi erejével végül mindig átvilágítja e mérges gőzöktől homályos korszakot. Az emberi léleknek időtlen, közös ihlete van, mely túlemeli az ösztönök minden alantasságán, s mikor legsötétebbnek rémlik a szellemi láthatár, ez ihlet érintésére, mindig újra és újra, csodálatos fények kezdenek világítani.”(Márai Sándor)

„Tudni, hogy a műveltség nevelő erejének hatása viszonylagos, s mégis hinni abban, hogy az emberi cselekedetté átalakult műveltség végül is megszervezi a kölcsönös segítség és a méltányos együttélés nagy emberi művét, s tudni, hogy minden nevelő kísérlet, melyet a szellem az emberi ösztönök lázadása ellen folytat, még sokáig szélmalomharc marad: mindez lehet nevetséges és kicsinyelni való vállalkozás a pillanat politikai divatjainak szószólói szemében, de az író számára mégis, tragikusan is, szerepének legfőbb értelme marad. Mert a műveltség valóban hősiesség.”(Márai Sándor)

„Aki Rolls-Royce-ról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a mester címre tart igényt, s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az sem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbíttatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – „áldjon vagy verjen sors keze” –: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”(Kosztolányi Dezső)

„A költő mindig a Guénon értelmében vett hagyomány alakja volt, s feladata: az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata s az istenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen lényegi feladatának megőrzése. (…) Amit hiú, profán és avatatlan kezek elrontottak, helyre kell hoznia azzal, hogy azon folytonosan túlmutat: az anyagba merült létet kiragadja, világosságot hoz, erőt, tudást, mélységet, igazságot, szépséget csodát és még annál is többet, mert: az én nevemben sokkal nagyobb dolgokat is fogtok cselekedni, mint én cselekedtem.”(Hamvas Béla)

„A művészet csak addig lehet igazán önmaga, amíg egyesíteni tudja a szépséget és a becsületes inzultust. S itt korántsem formai inzultusra, meghökkentésre gondolok. Az igazi formabontás sohasem öncélú, mindig megfelelő formát kereső; s az más. Mint ahogy az inzultus is, ha igazi: mindenekelőtt szembesítés magunkkal.”(Mészöly Miklós)

Mostanában gyakorta gondolok arra, hogy vajon oly korban élünk-e, amely az irodalom és az írók szerepét illetően érvényteleníti a régebbi korok írói által, esetleg még régebbi korok tapasztalatai alapján megfogalmazott bölcsességeket?

Kapcsolódó: