Baráth Tibor
Álmok, angyalok – és a háború
Kopriva Nikolett: Kővé zsugorodott ország; Talán vagytok
Öt évvel ezelőtt jelent meg Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek című debütáló kötete. Az életmű első mondata így hangzott: „Nevelünk magunkban egy fát” (Száradás), rögvest anticipálva költészetének két kardinális ismertetőjegyét: egyrészt hogy a környezeti elemek realitását szívesen lépi túl az elvont képiség irányába, másrészt hogy szövegei viszonylag könnyedén beilleszthetők a Nemes Nagy Ágnes-féle hagyományvonalba. Mindez majd a későbbi két kötetében bontakozik ki igazán – az Amire csak a fák emlékeznek még útkeresés, hangpróba. Itt még az álom–ébredés vékony mezsgyéjére helyezi a lírai ént, hogy a szó szerinti értelmezést és olvasást kiküszöbölhesse – ez az álomszerűség súlyosbodik, majd válik látomásossá a legfrissebb kötetében; itt az álom főképp téma csak: „Az álmok a szoba falára dermednek, / amikor nincs, aki megálmodja őket” (A harmat időnként). Ahogy téma a szerelem, ahogy gyakran bukkan fel a Másik alakja, a két én relációja – és ahogy egyre nagyobb teret nyer a kötetben az elmúlás. A kötet címadó versének emblematikus mondata („a szó semmilyen értelmében nem találkozunk”) később túllép a kapcsolati viszonyokon s előbb a családtagokra, később a létezés egyszeriségére vonatkoztatva értelmezhető – ez a pillanat az, amikor a „van” helyébe a „volt” lép. Kopriva debütáló kötete (bizonyos szempontból) sokkal személyesebb, mint a következők, a természeti díszlet is, akármilyen általános elemekből tevődik össze, átitatódik a lírai én hangulatával. Mégis sokatmondó a kötet leggyakoribb trópusainak listája: fény, fa, felhő, szél, dér, köd, harmat, hajnal – mind a vidéket idézi meg, s mind kapcsolatban van a mulandóság gondolatkörével.
Fák, angyalok, rozsdás kád, függöny, erdők, cigaretták, madarak, szentjánosbogarak, sárga szín, fekete, csontok; ezekből a tagokból áll Kopriva Nikolett második, Kővé zsugorodott ország címet viselő kötetének atmoszferikus leírása. 2023-ban járunk, amikor a szerző kiadja második kötetét, ami – ez már a legjellemzőbb szavak felsorolásából kitűnhetett – komoly távolságot vesz a debütáló szövegektől, és összességében komplexebb versvilágot, magabiztosabb és kiérleltebb lírai hangot, sötétebb tónusban festett képsorokat ad az életműhöz. Nemcsak túl- vagy továbblépés ez, hanem fordulópont is, Kopriva költészete e szövegektől kezdve előszeretettel használ megrázó, sőt brutális képelemeket. Tekintve, hogy költeményei csekély mértékben támaszkodnak a verselésre és a zeneiségre az értelemképzés során, hogy kerülik a rímek használatát, s retorikailag visszafogottak, egy alapvetően prózai modalitás válik uralkodóvá a szövegekben. Ám versei mégis jól működnek, csupán – és erre a szerző is ráérzett – az esztétikai élmény forrása másban keresendő: mégpedig a vizuális összetevőkben. A Kővé zsugorodott ország képi világát áthatja a jeges melankólia, és a valóság helyét a belső világ kivetülése, illetve a lírai én érzelmei veszik át, mint az Október hét, öt óra harmincnyolc perc című szövegben: „valaki áll az utcasarkon, / fekete a kabátja, kalapja, / fekete a lehelete. / öt óra harmincnyolc perc. / inszomnia, / reszket az orgonafa”. Annak köszönhetően, hogy a szövegek „terét” a szubjektív valóságérzékelés formálja, a verssorokon nem egy alkalommal a szürrealizmus hatását érezheti az olvasó, mint A rend megbomlása címmel ellátott darab esetében is: „Minden kéreg lehámlott, / meztelen fák állnak / a haragos ég infravörösében, / csontjaikat bogarak rágják”. A negatív létállapotokat leíró képsorok – előbbi vers a fenyegetettség, utóbbi az elhagyatottság érzelmét transzponálja – a kötet legvégéig erősödnek, egyre inkább teret engedve a tudattalanból származó, látomásszerű vízióknak. Az Elkékült övezetek például a következőképpen ír a kiüresedett otthonról: „Összeszedtem a kertbe halt madarakat, / […] / Bölcsőhalált halt csecsemők ágyai / az ablakok alatt, / eltévedt kakas szaladgál / a hideg kályha körül. / Hangyabolytól imbolyog a ruhásszekrény. / Csótányok másszák a lámpabúra belsejét”. Ez a szuggesztív vizualitás elsősorban az emberi psziché mélyét kutató festményeket juttathatja az értelmezők eszébe (gondolok itt Salvador Dalí, Zdzisław Beksiński, Glenn Brown vagy az önarcképeiről híres Bryan Charnley műveire akár), ám Kopriva második kötete egyéb forrásokból is táplálkozik.
A Kővé zsugorodott ország (és általában véve Kopriva költészete) Ginsberg, Whitman, Pilinszky és legnagyobbrészt Nemes Nagy Ágnes líramodelljeiből építkezik. Az amerikai kultvers, az Üvöltés táptalajként szolgál Kopriva (jóval visszafogottabb) lázadásának, a költőnő aggódva tekint a háború kitörésére, és szövegeiben az embertelenség ellen emel szót, békéért kiált – s részben a Whitman-hatásnak köszönhetően az egyenlőség, az emberszeretet és az elesettek iránti részvét jelenik meg a szövegeiben. Mint kárpátaljai költő, közvetlen tapasztalatokat szerzett az ukrajnai állapotokról, és bár a téma még csak fel-felbukkan a Kővé zsugorodott országban, a lírai ént mégis erősen formálja az őt ért trauma, és költészete közel kerül Pilinszky, illetve Nemes Nagy versvilágához. Akárcsak Pilinszkyt, őt is elborzasztja a háború, amire keresztény és humanista szemmel tekint – a fentebb idézett, kurzívval szedett sor A rend megbomlásában egyenesen az Apokrifot emeli be az értelmezői mezőbe –, akárcsak Nemes Nagy, aki szintén a világháború félelmeit dolgozta fel nem egy versben. A Nemes Nagytól örökölt vonások azonban messze túlmutatnak a lírai énmodellek hasonlóságain. A szavak szerepe és jelentősége is azonosnak tűnik: mindkét szerző művészete aköré szerveződik, mit bír el egy-egy szó, és miként lépnek túl önmagukon a metafizikai, sőt transzcendentális szemantikai rétegek irányába. Nemes Nagy felfogásában a vers mindig közvetít – az ég és a föld, a természet és az ember, a mondható és a mondhatatlan között –, és e szerep Kopriva szövegeiben is érvényesül. Talán nem véletlen, hogy a Kővé zsugorodott ország fő szimbóluma az angyal. Az angyalkép úgyszintén az újholdas költőnő elképzeléseit gondolja tovább – ábrázolásuk eltér a konvencióktól, inkább ágrólszakadtak, mint csodás megmentők (a Mese a szélnek ekképp ír: „A rongyos angyalok téged keresnek. / Dadognak ők is. Vacognak”), ugyanakkor egyféle hírnökök, akik sokszor a tudattalanból törnek elő (mint Az angyalok című versben is: „Volt még egy álom, de akkor jöttek az angyalok, / […] / fejemben, szememben fájdalom, minden zsigerem / ellenezte, hogy az angyalok szemébe nézzek”). Az angyalok végső soron az önreflexivitás igényét ébresztik fel a lírai énben, általában a versírás szerepéről és mibenlétéről szólnak (a Transz kezdősorai a következők: Látom az angyalt. / Szobám sarkában ül, / kilopja a betűt minden könyvemből”), de közvetetten a személyiség kérdéséig is elvezetik a lírai ént. A Kővé zsugorodott ország minden más kötetnél élesebben veti fel az identitás megragadhatóságának problémáját. Az égig érő paszuly meseként fogja fel a verseket, „indokolatlan történetek arról, / hogy ki vagyok, / mit csinálok, amikor senki sem lát”, néhány lappal később a test részeinek cseréjével próbálja megközelíteni a legigazabb Ént: „Neked adom a szemem, / lásd, felém nyúlnak a fák reggelente, / kitépik hajszálaim, hogy lombjukon viseljék” (Napraforgók és hóesés). A már idézett Transzban a dédanya álomjelenetében szereplő lírai én elsősorban a fenyegetettség és az elmúlás tükrében látja önmagát, mintegy azt is sugallva, hogy a személyiség magában hordozza a mulandóságot: „a fák megmozdulnak, / felém nyúlnak. / Emberek állnak körbe. / Üveggolyó-verejtékük arcomba hullik. / Ablaknak csapódott galamb vagyok. / Lámpabúrába halt molylepke. / Fölakasztott kutya”.
A halálközeliség tapasztalata még szélesebb körben hatja át a Talán vagytok című kötet szövegeit – Kopriva harmadik, eddig utolsó verseskönyve tavaly jelent meg, új fejezetként a magyarországi háborús irodalom történetében. A peron című költemény a kötet elején rögtön felvázolja, milyen lehetőségek közül választhatnak (szerencsés esetben) az emberek: „két irányba lehet jegyet venni – / a harctér felé, vagy / az országhatárhoz”. Az első ciklus az ukrajnai háború mindennapjait örökíti meg, egy olyan lírai én nézőpontjából, aki egyszerre átélője (hazalátogat a családi körbe, közvetlen tapasztalója a borzalmaknak) és külső szemlélője az eseményeknek (a jelenleg Erdélyben élő szerző így részlegesen el is tud szakadni a háború belső világától; ilyenkor az emberek történetei kerülnek előtérbe).
A Talán vagytok háborús versei új szimbólumot avatnak: a szoborét, szakrális környezetbe emelve azt. Az ördögszobor az erőszakkal átalakított városképet, az egykori otthonok lerombolását, a templom felrobbantását meséli el, azt sugallva, hogy az általános pusztítás leroncsolta a normákat: „ördögszobrot emelnek a főtéren. / akik nem tudnak aludni éjjel, / a lábához fekszenek, / vagy a pincébe zárkóznak. / magukhoz ölelik árnyaikat”. A szobor jelentéskörébe a halál is beletartozik – a szobor című vers zárlatában például egy öregasszony változik szoborrá, vagyis dermed kővé, azaz: hal meg. A várost uraló szűzanya szobor pedig az időt sűríti magába: egyrészt ő a múlt, szemtanúja az emberek életének hosszú évszázadok óta, másrészt az állandóság szimbóluma, mindaddig, míg el nem érkezik a változás kora, a háború, amikor a ledöntésére kerül sor, és „amikor beolvasztották, / szemeiben mozdult / az utcaseprő, a harangozó, / a gyermek, a szobrász. / aztán mindannyian föloldódtak / benne”.
A költő egy olyan világot mutat be, amiből eltűnt minden csoda, „az ördög ezer alakban járkál” az emberek között, akik kénytelenek elrejtőzni, és elviselni a tudatot, hogy bármikor véget érhet az életük. Mintha elidegenedett volna a lét önmagától, értelmét vesztetté vált volna – nem pillanatnyi időre, hanem több nemzedékre kiterjedve okoz károkat: a vers transzgenerációs traumaként kezeli a háborút (a kislány „hosszasan mesél a bogaraknak / apjáról, aki magában beszél, / mióta visszajött a keleti frontról”). S mesél még a „szűzanya kőszobráról, /amely csak áll a templomkertben”. Kopriva háborús versei mintha Ady Endre költészetéből inspirálódnának: a ciklusba fokozatosan kerülnek be egyre szürreálisabb képi elemek, nyernek teret abszurdnak ható víziók, és párosulnak apokaliptikus képekkel, durvává váló lírai beszéddel, amit a takarja az eget sorai is példáznak: „a kövek között többnapos / macskatetem rohad, / szaga a kislány hajába kúszik. / fehér ruhájára döglegyek szállnak, / széles karimájú kalapja fejére olvad”. Ugyanígy megrázó a bogarak harmadik passzusa: „valaki leráz magáról, a templom / hideg kövére zuhanok. imádkozó / anyák térdepelnek, hasukban kövesedik / a magzat. felkúszom a falon / istenig”.
A kötet második ciklusa (nagyanyáim átváltozásai) egy sokkal személyesebb, ámde korántsem könnyedebb témát dolgoz fel. Egyszerre szól a végérvényesen lezárult gyermekkorról, az elveszített nagymamáról és a gyászról. A ciklus meghatározó gondolata szerint az, akitől búcsút vettek, nem tűnt el, megmaradt az élők emlékezetében, érzésekben, versekben – leggyakrabban az utolsó percek nehézségéről olvashatunk, kórházi környezetről, műtétről, elengedésről és ragaszkodásról. A ciklusban előforduló kulcsszavak (macska, boszorkány, erdő, mező, felhő, folyó, gyermek, Szűzanya, Isten, szobor) a kötet egészét áthatják, és e két ciklusban összegződik Kopriva eddigi költészete. Látható lesz, milyen nagy szerepe van egy-egy szónak, miként alakul, bővül, íródik át folytonosan a jelentés az aktuális vers olvasása során (a fentebb idézett példák közül a szűzanya szobor emelendő ki), de a köteteken átívelő összefüggések is izgalmas játékteret hoznak létre (a hiába kérdeztem két sorba sűríti kiemelt elődjeinek kulcsszavait: „nagyanyám azt mondta, olykor az angyalok is / a senkiföldjén üvöltenek”).
A ciklus végére világossá vált, hogy bár Kopriva Nikolett nem egy sztárolt költő, generációjának kiemelkedő, jelentős tagjának számít. Ezt az élményt kissé ugyan lerontja a harmadik, papírváros című ciklus, amibe kísérletek, az előbbi két ciklusba nem illő szövegek, mondjuk így: töltelékversek kerültek, mégis azt érzem, hogy immár egy kiérlelt hangú költő áll az olvasók előtt, aki tudatosan szerkesztett verseivel egy komplex, köteteken átívelő versvilágot hozott létre. A szövegszilánkok egy karakteres, könnyedén felismerhető szerzői univerzumot alakítottak ki, és egyértelműen látszik az a fejlődési ív, amit az első kötet óta a szerző bejárt. Új olvasóit (egyúttal régi újraolvasóit) pedig türelemre intem – Kopriva három könyvére szánjanak elegendő időt, mert a szerző nem az egyes versekre, hanem a közöttük lévő kapcsolatokra épít, így értékük akkor mutatkozik meg igazán, ha az ember elmélyülten, lassan lépdel előre a szövegek belső labirintusain.
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2024, Mentor Könyvek Kiadó, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
