Szántás Colpachon / Dombos táj viharban (1885 körül; olaj, vászon; 60 x 100 cm; jelzés nélkül; Pákh Imre gyűjteménye, USA)

A colpachi birtok, ami Munkácsyék rendszeresen választott úticélja, Cécile első férjéről száll az asszonyra. A kirándulások alkalmával fest is a mester, részben – a legkevésbé sem meglepő módon – tájképeket, de arcképeket is. Vendégül látják barátaikat, egy ilyen látogatás alkalmával készül például Liszt Ferenc portréja.
A Munkácsy tájfelfogásában jelentkező változást, a törekvést a nagyobb egységekben való fogalmazásra, jól példázza a Szántás Colpachon. A lendületesen és nem kevés nagyvonalúsággal vázolt tájlátvány vertikális tengelyét Munkácsy egy sűrű lombozatú fával jelzi, amely alá/elé (hasonló pontossággal középre) beilleszti azt a csoportot, amely a szántás műveletét sugallja a néző számára. (Munkácsyra egyébként nem jellemző, hogy kiemelkedő fontosságú képi momentumokat a felületre bármelyik irányból indított középtengelyre helyezzen.) És, hogy miért vélem helyénvalónak a „sugall” kifejezés használatát? Figyeljük meg a már említett csoportot, a férfifigurát, a két lovat és az azok mögé kötött ekét. A férfinek talán azért kell előrejönnie, mert a lovak nem akarnak haladni? Persze az is lehet, hogy már végzett a munkával és hazafelé indul, tehát csupán vezeti állatait. Ez viszont aligha valószínű, hisz a domb felületének egységes festése nem mutatja a szántás nyomát. Vagy esetleg csak áthaladóban van? Nem, ezek a feltételezések tévesek, a történést a férfi mozdulata magyarázza meg számunkra. A képen a szántás előkészítését látjuk, annak is valószínűleg azt a mozzanatát, amikor a parasztember a hajtószárat a szántáshoz megfelelő hosszúságúra állítja. Az ilyenfajta eke szállítása hosszabb úton járművel történik. Ha azonban azt feltételezzük, a képen látható földművelő a domb mögötti házból indul, a gerendely megdöntésével eszközét ezen a kis távolságon könnyűszerrel el tudja csúsztatni. Az ekét már felállította, de még nem került minden része a munka megkezdéséhez szükséges helyére. Még néhány mozdulat, és kezdődhet a szántás, bár nem érthető pontosan, hogy miért nem a terület szélén indul. Ez annyira ésszerűtlennek tűnik, hogy csupán a kompozíció kedvéért helyezhette ide a festő.
A farudakból készült vázra rakott karcsú boglyák (esetleg kukoricaszárból rakott kúpok) a domboldal lankájára vannak felfűzve, funkciójuk, hogy az előtérből zökkenőmentesen átvezessék a tekintetet a középtérben magasodó fák és az út ívének végpontjában meghúzódó épület formacsoportjára. A figura és az állatok aprólékosan, grafikus keménységgel kerülnek kidolgozásra, ami minden lehetőséget megszüntet arra vonatkozóan, hogy sikerüljön a tájjal vagy akár csak azzal a domboldallal, amelyen haladnak, kontaktust teremteniük. Olyan élesen festett önárnyék tagolja az ember- és állatalakokat, hogy erős napsütést feltételezünk, miközben összefüggő felhőgomolyok borítják az eget. A lovak mellső lábainál még felfedezhetünk némi vetett árnyékot, de a földműves árnyékának megfestésétől teljességgel eltekint a mester. Az ekét viszont – visszatérve a tájértelmezés előbb tárgyalt metódusához – könnyű kézzel, néhány vonással, ecsettel rajzolja a háttérre. Kérdéses, hogy miért érzi Munkácsy a kényszerét annak, hogy figurával egészítse ki ezt az egyébként önmagában is teljes értékű ábrázolást.²
A kérdésfelvetés módosulhat: miképpen alakul ki Munkácsyban az effajta odaadó ragaszkodás a tájba illesztett figurák alkalmazásával kapcsolatban? A választ leginkább az általa ismert és őt befolyásoló festészeti hagyomány meghatározó erejében kell keresnünk.