Szita Szilvia
Játék
A lány a teraszon ül, hátát melegíti
a nap. Laptopján dolgozik, amikor
megjön a fiú. Sugárzik az arca,
ahogy felugrik, és a nyakába borul,
kapaszkodik belé, nem engedi
el, pedig a fiú csak rendelni akar.
Öleli, és közben nevet.
Nevet a fiú is, akinek a lány a lábára áll,
hogy ne mozdulhasson. Hiába. Túl
könnyű ahhoz, hogy visszatartsa,
a fiú vele együtt indul el az ajtó felé.
Muszáj bedobnom egy kávét, mondja,
de ez a kijelentés is nevetésbe fullad.
És az fontosabb, mint én? Ez most
még csak játék, kedves civakodás,
nem állítanak valódi akadályokat,
a fiú is csak gyengéden próbálja
kiszabadítani magát az ölelésből,
egyikük sem gondol messzebbre,
mint ami épp van. Hoztam neked valamit.
A jobb vagy a bal kezemet kéred?
A lány választ, a fiú
szétnyitja üres markát.
Beavatás
Alig idősebb nálam, de bottal jár,
a sérüléseit kívül hordja.
A bot ezüstkék, messziről is jól látszik,
ezzel integet az étteremből,
ahová megbeszéltük a találkozót.
Ma van a zene ünnepe, tele
a város. Az utcán tangóharmonika
szól, mint falusi lakodalmon.
Maga mellé teszi a botot, koccintunk.
A kint összegyűltek másképp mozognak,
mint a vendégek a sátras lagziban, ahol
a szomszéd fiúval úgy képzeltük, keringőzünk.
Csak a felsőtest dől előre-hátra, a zene ritmusára.
Nagyapámat azegyszer láttam danúni,
a sarokban ült egy asztalnál,
kezében borospohárral.
Tánc közben ügyetlenül kerestük
az egyensúlyt, ahogy a test terhét egyik
lábról áthelyeztük a másikra.
Sramlizene. Töredékeket hoz vissza
a múltból, sosem az egészet.
Nem tudom, szépen énekelt-e nagyapám:
a hangja elvegyült a többi férfié között,
a dalokra pedig már nem emlékszem.
Ma van a zene ünnepe.
A harmonikához szaxofon is társul,
a szám, amit játszanak, ismeretlen,
nem idéz fel semmit,
nem zökkent ki új környezetemből.
Az a jó, ha minél gyorsabban hozzászoksz,
tanácsolja a barátnőm, és elfelejted,
hogy máshol is éltél. Máshol és máshogy.
Vegyél példát rólam, mondja, és emeli poharát.
Rebeka
Nőtt, amióta nem láttam.
Ékszereket, ruhákat kért, meg olyan
édességet, amit Magyarországon
nem lehet kapni.
Párizsba vágyik, leginkább az Eiffel-
tornyot akarja látni. Kár, hogy nem ott
lakunk. Nem szállok vele vitába, minek
hozzam fel a hajléktalanokat a pálya-
udvar körül, amikor pontosan értem,
mire gondol. Alakítsa csak tetszés szerint
a város képét, lássa azt, amit látni akar.
Vajon belőlem kit vesz észre?
A felnőttet, aki öt nyelven beszél,
és el tud igazodni bárhol a világban?
Nem mer előttem megszólalni franciául,
pedig tanulja az iskolában: az ítélkezés
megsemmisítő erejével már tisztában van,
az intézményes nevelés elérte célját.
A szégyent el kell kerülni mindenáron.
Még nem látja a térkép nélkül elveszett nőt,
aki fél az emberektől. Ha sikerült felnőnöm,
akkor nyilván minden rendben. Alig várja,
hogy ő is hordhasson lógós fülbevalót,
festhesse a körmét, az arcát. A különbség
köztünk annyi, hogy nekem ezt már szabad,
amit úgy értelmez, hogy én már szabad vagyok.
Odaadom az ajándékot, amit annyira várt:
nagy csomag karkötő, pólók, csokoládé.
Lassan bontja ki őket, hogy az izgalom
tovább tartson, de öröme így is véges.
Mindig eljön az idő, amikor már nem érdekli
az embert, melyik torony közelében él.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
