(Vass Tibor felvétele)

 

Fekete Vince

 

Írta Székej Kocsárd[1] versei

 

Anya csak egy van

 

Csak ülök tétován az éji csendben,
míg gondolatban, ni, elrévedeztem.
Némák a szobák, némák a bútorok,
ja, és persze, hogy én is néma vok.

Anyám képe lóg előttem a falon,
nézem, szemlélem, hogy anyám-e vajon.
Csak ülök itten nagy meghittségben,
érezve magam, mint egy szentelt képpen.

A kandalló tüze is halkacskán nyivákol,
míg fénye játszian a képre kitárul.
Akaratlanul is mosolyogni kezdek,
mert hiszen anyám ez, fogadni is merrek.

Az öröm könnyei peregni kezdenek,
és szinte hallom, hogy anyám is felnevet.
Tisztán a hangját is, ahogyan szólogat,
áldott hát ez a kép, jaj, nekem bólogat.

S lassacskán álomba ringat a testemet,
hogy a kép, s hogy anyám… Nem lehet.
Fogom a magamot, s azután elalszom,
hagyom, hogy anyám meg egymaga virasszon.

Hóttak napján, a temető lágyékban, féloldaltok…

 

Babám kuttya

 

Lépteimmel közeledek,
edinnyel a kezembe.
Egy jó adag vizet viszek
szeretettel szívembe.

Hátra csapja két nagy fülét,
merőn néz az enyimbe.
Odalép és csendben sunyít:
hát mi járhat eszembe?

Hezzám nyomja fényes orrát,
enne meg is, nem es tán,
megrebbenti szeme torkát,
billent egyet forcsokán.

Én is vele egyetértek,
nem mehet ez így tovább!
Lehajítom nehéz láncom,
s uzsgyi az istállaját!

Reggelente, kelés után, etetéskor…

 

Elmém fáradt teste

 

Künn valakik belül imádkoznak,
hallik hangjuk, de nem önmaguknak.
Lelkem itt van, őrköd testem fölött,
amíg rám nem teszik majd a födőt.

Fényesség tölti el addig lelki orcám,
csodálatos mosolyával lehel énrám,
földi könnyeim hát mind leszáradtak,
mielőtt engem már végképp leáraztak.

És aztán elhagyta elmém fáradt testét,
hova megy, hova fut, jaj, ne keressék!
Elém tárul megint a gyermekkor potroha,
érzem a melegét, de én se láttam soha.

Kezemben termetem, kóválygó üstököm,
kérdem magamamtól, hogy ehhez mi közöm.
Mikor a Hargita, jujj, de szép, magasló vonala
rám mered feketén, és gőggel, olala!

Kháron jön, egyenes jártával töri a habokat,
szétveri, szétcsapja nagy ívben őket és azokat.
Ott szorong körötte a sápadt legénység,
én vagyok, én voltam, pá élet, egészség!
Kihallik gyászmise ájtatos szolama,
felszállok az égbe, ó mamám, ó mama!
Bősz lovak száguldnak, táncot lejt a farkuk,
ha immá meghóttam, nekem nem, hát kaput.

Nem virrad életem már sötét zugából,
nekem a mennykapu előttem kitárul.
Kezedbe helezem, és hát oda nyúttom,
szeretet, s hitremény kísérjen az útton…

Elképzelve a legsötétebbeket… Búsan, egyedül…

 

Muroknyi székej

 

Katonanép az én nemzetem,
készen állva, és vár végtelen.
Vonalba rendezi saját magát,
várja, hogy mehessen, a hovát.

Nincs néki vagyonja, semmije,
mely századok útjain átvigye,
csak a főd, mit halálig kapott,
s amíg élt, vérével áztatott.

Ha rárontott fajok portyájára,
ahogy Miklós a toportyánra,
dicsősége fenn a bérceken
örömmel tört át a lékeken.

Fegyverét, ha kiveszik kezéből,
sóhaj tör kőkemény kebléből.
Cselekszik is szilaj gerincéből,
bőszen hátrál vissza ellenségtől.

Ha veszt, és mélyülnek a bajok,
leborul a földre, met a szíve sajog.
Hull a könnye, mint a kéve, potyog.
De ez már nem oszt és nem szotyog.

Meg is áldja Isten e nemzetet,
kit maga is hátrálva nemzhetett,
bár muroknyi föld ez, hazájául,
adá neki Erdéjt ímhol martalékul.

 

Nyerges-tető

 

Szél húz át a Nyergesen,
bőszen búg és kedvesen,
dallja dalát egy nemzetnek,
kit a népek elvesztnek.

Jön a muszka sebesen,
sasszárnyakon hevesen,
csörgeti a fegyverét,
nem találja kezdetét.

Völgyön vonul fölfelé,
a hegyen meg lefelé,
nyereg lapul alatta,
s ló is, de azt eladta.

Nem néz hátra, csak elé,
sötét erdő peremé’
harci zászló lengedez,
hol az ellen, itt la, ez?

Huszár ül a ló hátán,
mentéje a bal jobbján,
a másikban szablyája
kerül át a baljába.

Apró dob is megpörren,
ágyú szája is dörren,
nadrágok is megtelnek,
a lelkek is remegnek.

Hull, mint kéve az orosz,
nem oszt ez már nem szoroz,
földbe mar a katona,
föl nem áll neki soha.

Vereséget szenvedett
kettőből az egyik sereg.
Székely kardja oly éles,
támadni rá veszélyes.