Kopriva Nikolett
Lehet, hogy az enyém
Mátyus Melinda: Inkább az enyém
Nyers, merész, letisztult, biblikus. Mátyus Melinda Inkább az enyém című elbeszéléskötete könnyen olvashatósága ellenére húsba maró olvasmány. Ötvennégy évesen ez nem szokványos debütálás. A lelkészként szolgáló szerző úgy ötvözi a testiséget a bibliai áhítattal, hogy az egyszerre disszonáns és üdítő: „Konfirmáció előtt a fürdőhab alá költöztem, amikor a víz vérré vált, akkor. Segítség. Beszippantja a mellbimbómat, és én meghalok. Mit szippant be, sikított anya kintről, mit mondtál. Hogy a vér az én mellbimbómat, de alig volt hangom, a habba további vérkörök képződtek, és kövérré dagadtak (...). Másnap konfirmáció volt, a bugyimat kitömtük vattával, nagy, töltött fehér liba, aki vagyok, a torkomban is vér, a combomon is, a lányokat néztem, a derék és comb közötti szoknyarészt, vajon még valaki, ki valaki még” (A kántor lánya).
Hat témájában különálló, motívumaiban azonban egymásba kapaszkodó elbeszélés. Mesélőik ízig-vérig nők, két írás kivételével, melyek ennek ellenére szintén rendkívül femininek. Hogy hol, mikor játszódnak a történetek, talán nem is lényeges; felbukkannak Románia egyes települései (Szováta, Marosvásárhely, Constanța), egy háború utáni, megcsonkult katonák világa, a koronavírus járványra emlékeztető digitális kapcsolattartás összezsugorodott, magányos valósága is.
Mátyus könyvében a kint inkább díszlet. Bár találunk kivételeket (a Szent Habakukban a járvány okozta sorvadás meghatározó erő), összességében a szereplők élettörténete, sorsa, fejlődéstörténetük, a bennük zajló zuhanórepülések, külső/belső sorvadásaik a hangsúlyosak. Megkockáztatom, ez az aspektus is összeköti a hat történetet. A főszereplők legtöbbje elveszett önmagában, családjában, a környezet által támasztott elvárásokban. Találunk félárva, férfiak által kiszolgáltatott, megbélyegzett lányt, házasságában testiség után áhítozó férfit, gyermekét vesztett anyát, megcsaltakat és megcsalókat, transzgenerációs fájdalmakat, betegségeket, csodával határos gyógyulásokat, halált, testi-lelki elnyomást, erőszakot, ugyanakkor a kiteljesedés különböző görcsös kísérleteit is. A szerző túlnyomórészt a saját nevét használja fel történeteiben, ami a kíváncsi olvasóban akaratlanul is felvetheti az önéletrajziság kérdését. Ennek feszegetése érzésem szerint mára meghaladottá vált, azt azonban megjegyezhetjük, ez kétségtelenül valóságosabb, személyesebb hangot adhat az olvasatnak: „A mentős a nevemet ismételgette, Mátyus Melinda, Mátyus Melinda, ez biztos valami tévedés, hát meghalt” (Isten velünk, viszontlátásra).
Közös, mindvégig jelenlévő motívum a test, a testiség. Olykor egészen megdöbbentő formában tűnik fel: „Mutatványosnak képzeli magát. A kezét kitárja, és folytatja, két combcsonkját öt centire emeli, a végtelenségig, fel, le, fel, le, várja, hogy nevessek, fel, le, fel, le, nem nevetek, de Gézabá mindig mindent végigcsinál. Végül kihuppan, az orrom alá, és mukk, ennyit se mond. Nem kapok utána, és nem kiáltom, hogy jaj Istenem, Gézabá, a ragadós kerekesszéke is felborul, rá a lábamra. Valahogy lebénulok, pedig gyakran csinálja ezt a műsort. Angyalkázik nekem a hóban. Csak most nincs hó, minden sötétbarna. Gézabá sárban angyalkázik.”; „Megfordítom és ölbe veszem, Gézabá nem akarja, kapálózik, könnyű, büdös massza. Rögtön pucoljak haza, ordít. Látom, hogy feláll neki, félrefordulok, hová vigyelek, Gézabá. A székébe vigyem. Nem néz rám. És énekeljek” (Apámról és Oroszországról kellett volna).
A testiség legtöbb esetben tiltással, szégyennel párosul a könyvben. Nem meglepő, hiszen a halál és a szexualitás mindmáig feloldatlan tabuk társadalmunkban. Szégyen a flört, a vágy, a szépség, a nőiesség határozottabb megnyilvánulása. Szégyen, elhallgatnivaló tény, amikor egy kurvával töltött néhány éjszaka nagyobb nyomot hagy egy életben, mint a házastárssal eltöltött emberöltőnyi idő. Nem véletlenül találunk olyan ellenpontokat, mint a lelkésznő egy szál bugyiban, magassarkúban való feltűnése, a női szerelem sejtetése, a házasságtörés. Nem véletlen, hogy ezekben a történetekben a titok, az elhallgatás központi, feloldhatatlan probléma: „Tele vagy titkokkal, Melinda, messziről látszik. Ahogy fordulsz, beszélsz vagy törülközöl. És ahogy lavírozol a rokonok között, mikor komolyan kellene válaszolni” (Isten velünk, viszontlátásra).
Fokozza mindezek élét a narratíva erős biblikussága, az archaizmus, amely szinte megrendíthetetlenül bele van huzalozva a történetekbe, a generációk életébe. A szereplők zsoltárokat énekelnek, imákat skandálnak, saját történeteiket írják a Bibliába, még a túlvilágra is képesek áténekelni magukat: „Nincs szív az én drágámban, csak folyadék, szájban, orrban, a lába között. Amint vagyok nincs semmi gát hadd bízza lelkem rád magát Uram Jézus jövök. (...) Az első pillanatokban vagyunk, mondom, még recsegnek a gerendák. Nem csukom le a szemét” (Szent Habakuk). Hisznek bizonyos ráolvasásokban, a Drágajóisten erejében, de ugyanakkor ez teherként, nyomásként ütközhet ki, ami akadályozhatja belső fejlődésüket, a megfelelés által diktált szerepekbe kényszeríti őket.
Ennek ellenére a könyvben nem érhető tetten pózolás. A vallásos szövegek hangsúlyos jelenléte eleinte szokatlanul és idegenül hat, de végeredményben rituális, szertartásos jelleget ad nem csupán a karakterek életének, hanem az olvasatnak is. Az elbeszélések ezen jellegzetessége leginkább talán A kántor lányában csúcsosodik ki. Itt egyfajta bábeli hangzavar uralkodik, lásd: a templomban összegyűlt emberek különféle nyelveken, hangosan skandálják imáikat.
A bibliai intertextualitások jelentősen formálják a mű nyelvezetét. Alapvetően rövid, tömör fogalmazásmód jellemző a szövegre, és ez találóan sejtet elfojtásokat, titkokat. A gyakori sortörések a töredezettség érzését eredményezik, akárcsak a szereplők élettörténetei. Ezzel szemben a közbeékelt imák, énekek olykor bekezdéseken át, ritmikusan hömpölyögnek a szövegtestben, mintha egyedül ez lenne állandó ebben a töredezett valóságban. A Biblia a kimondás eszközéül szolgál, a szereplők sok esetben kizárólag ezen keresztül tudnak őszintén megnyilvánulni. Általa válik megragadhatóvá a titok, amit rejtegetnek környezetük és önmaguk előtt. Az Apámról és Oroszországról kellett volna alaphangulatát a büdös kerti budiban való kényszeres időtöltés, a háború utáni traumatikus légkör alapozza meg, melyben a főszereplő lényegében csak az éneklés aktusán át érintkezik a tisztasággal. Az Isten velünk, viszontlátásra női tagjai életük fájdalmait, gyógyulásait, csodáit írják bele a Bibliába. Amikor a történet elbeszélője, Melinda képtelen eleget tenni a családi hagyománynak, anyja és nagyanyja korholva bíztatja: ez köti össze őket, így tudják értelmezni magukat és egymást. A Szent Habakukban Bözsike legsúlyosabb titkát véste bele énekeskönyvébe. A kántor lányában Melinda a hangosan imádkozó tömegbe skandálja bele titkait, fájdalmait. A szószék Melindájának is a Bibliában fellelhető történetek a legfőbb mankói, miközben körülötte a Jelenések Könyvét idéző baljós zűrzavar uralkodik.
Minden ima, pszichózis ellenére Isten mégsem igazán mutatkozik meg a történetekben. A pőre, nyers valóság, melynek végeredménye a hideg sírgödör, ahova tömegesen temetik a hullákat, és a lelkésznő hantok fölött elmondott, már-már robotikus hangja, annál inkább.
Érdemes megemlítenünk a könyv gondosan felépített szerkezetét, amelynek íve a háború utáni elveszettségből számtalan különböző életsorson, -történeten, árvaságon keresztül eljuttat a legtisztább belső magányig.
S hogy kinek a történetei, érzései, börtönei ezek? Lehet, hogy az enyém.
De inkább sokunké.
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
