Nagygéci Kovács József
Vers: pucér betűk a megszentelt szavakban
Markó Béla: Kufárok a templomban
Markó Béla legújabb, Kufárok a templomban című új kötete kivételes költői teljesítmény, két okból is: egyrészt a klasszikus szonettforma modern használata, másrészt a képzőművészeti inspirációk konkrét megidézése miatt. A 2024-ben a Bookart Kiadónál megjelent kötetbe a költő az elmúlt években (2019–2024 között) írt verseiből válogatott, melyekben a szonett klasszikus, tizennégy soros szerkezetét alkalmazza. A szonettet mint műformát – évszázadok óta – a pontos gondolati struktúrák és a filozófiai mélységű reflexiók egybeszerkesztése működteti, jó látni, hogy a költő a hagyományos formát nem pusztán követi, hanem sajátos, egyéni hangvétellel tölti meg, miközben tiszteletben tartja annak szerkezeti követelményeit. Formai szempontból Markó Béla továbbra is a szonett mestere, a Kufárok a templomban verseiben szigorú formai fegyelem és koncentrált képalkotás figyelhető meg. A nyitóvers, a Használati utasítás mint kulcsvers előre jelzi a kötet egészére jellemző újraolvasási és újraértelmezési stratégiákat, amelyek Markó költészetének mindig is alapvető elemei voltak, de ebben a kötetben különleges hangsúlyt kapnak. A vers egyfajta olvasási szerződésként is értelmezhető, amelyben a költő pontosan megfogalmazza az újraolvasás, az értelmezés és a befogadás lényegét: „Nem változik, és mégis mást jelent / minden mondat egy kiolvasott könyvben, / ha újraolvasod”. Ez a gondolat kulcsfontosságú a gyűjtemény egészének befogadásához, hiszen a versek többszöri olvasásra tárják fel mélyebb jelentésrétegeiket, asszociációs hálóikat. Ide kívánkozik a kötet kellően költői címe és annak lehetséges magyarázata is: a Kufárok a templomban bibliai utalást hordoz, és előrevetíti a szent és a profán kettősségének jelenlétét a versekben. Markánsan jelenik meg mindez A költészet értelme című szonettben: „Mint Jézus-szobrok nyers erotikája, / ha a falusi templomablakon / besüt a nap a néma orgiára”. A vers a vallási ábrázolások érzéki komponensét és a szakrális tér profanizálódásának lehetőségét vizsgálja, miközben a költészet természetére vonatkozó kérdéseket is felvet, mégpedig ilyen plasztikus, jól érthető képpel leírva: „pucér betűk a megszentelt szavakban”.
A kötet tehát tulajdonképpen folytatja a szerző formai elköteleződését a klasszikus szonett mellett, ami pályája korábbi szakaszaiban is jellemző volt, ugyanakkor több szempontból tovább is lép, a kötetben különösen hangsúlyossá válik a képzőművészeti alkotásokkal folytatott párbeszéd, az ekphraszisz mint költői eszköz. A gyűjtemény egyik legjellemzőbb vonása, hogy számos szonett közvetlenül reflektál festményekre – Johannes Vermeer, Csontváry, Rembrandt és más alkotók műveire –, ami a vizuális és verbális művészetek összekapcsolásának mélyebb szintjét képviseli, mint azt korábbi munkáiban láthattuk. Számos vers címe alatt pontos hivatkozást találunk festményekre, amelyek a költői inspiráció forrásául szolgáltak. Johannes Vermeer A félbeszakadt zenelecke, Csontváry Kosztka Tivadar Athéni utca, Castellammare di Stabia és A Zeusz-templom romjai Athénban című művei, Kopacz Mária és Nagy István festményei egyaránt utat nyitnak a költői reflexiók számára. A Nincs folytonosság című vers Vermeer festményének apropóján az időbeliség és a megszakítottság kérdéseit járja körül: „Elférhet két hangjegy között az élet, / csak tartsd majd vissza a pillanatot, / s akár egy ajtót, nyitva hagyhatod / a történetet, hol bárki beléphet”. A versben megteremtett térben a zene szünetei az emberi lét metaforáivá válnak, ahol minden szünet tágítható, minden csendet ki lehet tölteni jelentéssel. Csontváry festményeinek értelmezésében Markó különös figyelmet fordít a tér, a fény és az idő viszonyaira. Az Ismétlődés című versben az athéni utca sötét réseire, bejárataira reflektál, amelyek mintha titkos átjárók lennének különböző időrétegek között: „mintha bejárat lenne mindenütt, / és mégsem lép be senki, be-benéznek”. Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című megrázó festményének nem kevésbé megrázó feldolgozásában-értelmezésében a szeretet és megbocsátás szakrális témája kerül középpontba: „Egyetlen arc világít csak a képen, / a többi inkább árnyékban marad, [...] apa és fia / megbonthatatlan tömbbé olvad össze / egy pillanatra, vagy talán örökre”. A vers a festmény fénykezelését és kompozícióját a megbocsátás és újrakezdés lelki folyamatának szimbólumaként értelmezi. Hasonlóan érzékletes a költő, amikor Nagy István téli tájképeit értelmezi: a tél reduktív hatását, a formák lecsupaszítását a lényeg feltárulásának lehetőségeként láttatja: „csontig mutatja, s szinte-szinte boldog / a váz, amely világgá szabadult, / hiszen nem halt meg, csak átalakult, / míg látható lett mindenütt a lényeg”.
A kötet másik központi tematikai vonulata az idő múlásával, az emlékezettel és a mulandósággal való szembenézés. A versek gyakran reflektálnak a pillanat megragadhatóságának lehetetlenségére, ugyanakkor arra a költői törekvésre is, amely mégis kísérletet tesz a múló idő rögzítésére. Az Elmosódott írás című szonett különösen érzékletesen ábrázolja ezt a problémát: „A délelőtti fény az árnyakat / még felitatja a vetetlen ágyon, / s már mind kevesebb változásra vágyom, / akár a túl sokszor használt szavak / új s újabb mondatokban, elmosódott / az írás”. A költő az ismétlődés során elkopó szavak és a változó fényviszonyok között von párhuzamot, érzékeltetve az emberi lét és a művészi kifejezés törékenységét. Az Égei-tengernél született versek különleges helyet foglalnak el a kötetben. Az Árnyak az Égei-tengeren, a Mulandóság az Égei-tengeren és a (dátumozása szerint az első kettőhöz képest két évvel később keletkezett) Vissza az Égei-tengerről című versek a tenger örök jelenlétét állítják szembe az emberi lét időbeli korlátozottságával: „most is álmélkodom még végtelen / hatalmán, és szeretném is szeretni, / mivel belőle származom, de semmi / nem köt már hozzá, csak a félelem”. A természeti képek, különösen az évszakok változása és a növényvilág metamorfózisa egyébként is visszatérő motívumok a kötetben. A tegnapi csoda című szonett a vadcseresznye virágzásának és hervadásának ciklikussága kapcsán elmélkedik a múlandóságról és az újjászületésről: „A vadcseresznye hófehér ruhája / bemocskolódott egy-két hét alatt, / majd egy futó viharban szétszakadt, / és szinte semmi sem maradt utána”.
Markó Béla Kufárok a templomban című szonettgyűjteménye a klasszikus forma és a kortárs gondolatiság kivételes szintézisét teremti meg, következetesen építve a képzőművészeti inspirációkra, miközben saját, egyéni létszemléletét, az idővel, a természettel és a szakralitással kapcsolatos reflexióit is kifejezésre juttatja. A kötet versei között finom hálózat szövődik, visszatérő motívumok, helyszínek, képzőművészeti referenciák teremtenek kapcsolatot, mintha a kötet maga is egy nagy, egybefüggő verskert lenne, ahol az egyes darabok, bár önálló műalkotásként is megállják a helyüket, együtt még többet jelentenek, és igaz ez arra is, ahogy bizonyos versek oldalanként párban állnak, mint például A teremtés éjszakája és a Halandóság című. A gyűjtemény külön erénye a pontos képalkotás, a filozófiai mélység és a formai fegyelem harmonikus egyensúlya, ami Markó Bélát a kortárs magyar költészet kiemelkedő alakjává tette. Versei hagyomány és újítás, a személyes élmény és az egyetemes emberi tapasztalat, a konkrét látvány és az absztrakt gondolatiság között teremtenek kapcsolatot, miközben az olvasót is aktív párbeszédre hívják a szöveggel, a képzőművészettel és végső soron önmagával, „hiszen élettelen a szó, // mint egy tükör, s amikor belenézel, / mást nem mutathat, csak amit te érzel / és gondolsz éppen, kedves olvasó” (Használati utasítás).
Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
