Kiss Ottó
Születésnapom után
mottó: „játszani is engedd”
J.A.
Nemrég ötvenhét lettem én,
költődik hát e költemény,
íme
ríme.
A konyhapulton alkotom,
egy keddi nyári alkonyon,
egész
nehéz.
Na, nem maga az alkotás,
hanem, hogy dúl a nagymosás,
közben
csöndben
a hús is fő, a rétes sül –
az ember áll, majd visszaül
írni.
Így ni!
A férje kintről szólítja:
hozd már, drágám! S ő lódítja:
hiszen
viszem!
Harminckét éve kezdtem el
az életem e férfivel:
kopasz
olasz.
Az ember lánya akkor még
nem tudhatja, hogy itt a vég,
dögös
vörös;
megkérik, és ő boldogan
a férfi karjába rohan:
röpül,
s örül.
Bizony úgy érzi, ritka kincs
az olasz férfi, hisz sosincs
laca-
faca:
mindennap ezer csókot kap,
mellé tonnányi bókot, s csak
ámul-
bámul;
parádézik az oldalán,
s a nászéjen – úgy mondanám –
irul-
pirul.
De tudja: semmi sem örök –
pár év, és itt van egy kölök,
motyog
s totyog.
Az ember lánya élvezi,
hisz olasz ő is, vérbeli,
remek
gyerek.
Mára nője van a srácnak,
még itt él velünk, de már csak
alig-
alig.
Pár pazar bókért ő se megy
a szomszédba, hisz ő sem egy
tutyi-
mutyi.
Amíg nem lesznek házasok,
kitart az ostromállapot.
Csókot
s bókot
kap a nő, csak úgy zúdítja
rá, s két lamúr közt úgy hívja:
cica-
mica.
Gyerekkorából megmaradt
pár könyv és néhány elszakadt
plakát.
Lapát,
kis vödör, szita, egy ócska
zöld bicikli, két legócska,
papír
tapír,
fényképek, színes kavicsok –
mára emlék csak a birok
s ugra-
bugra.
De félre bú! Csend lett. Gyanús.
Fő az asszony, akár a hús.
Viszem,
szívem!
És most már tényleg vágtatok,
az ember már nem várja, hogy
kérje
férje.
Na, megvagyok! A versike
már megy megint a cetlire:
líra
írva,
a rétes sül – jaj, Istenem,
meg is kéne terítenem!
Csorba
forma
van pár a tányérok között,
s a pohárból is eltörött
néhány
példány.
Minden évvel egyre cifrább
ez az asztal, vagyis inkább
tarka-
barka.
Hogy vagytok? Sokszor kérdezik.
Jól. Hisz az ember létezik:
hasal
s vasal,
észleli, hogy lett kis hája,
s ha egyedül van, ruhája
szedett-
vedett.
És észleli, hogy pompásan
elvan immár a konyhában,
teszi-
veszi
a dolgait, s hogy tréningben
maradjon, súrol, s már minden
csillog-
villog.
Az embernek már megfelel,
hisz ha egy fiút felnevel,
könnyen
ötven.
Nem mindig várja férjura,
van úgy, hogy csak egy cédula.
Olykor-
olykor.
Mert mostanában nem megy el,
már inkább dolgozik, szerel,
azon
kapom,
hogy javít, megold – sokfajta
ezzel-azzal elfoglalja
saját
magát
ő is. Bor nincs, csipketea
van, igen, már ilyen ez a
csöndes
többes.
Harminckét évet elvisel
simán egy nő egy férfivel,
ahogy…
na, hogy?
Hát, hogy ritkábban vétkezik,
bár van azért még évekig
etye-
petye.
Végül már csak a látszata,
hisz… hogy is mondjam? Már csak a
remény
kemény.
De csitt, te nő, mert jő a férj!
Ideje hát, hogy visszatérj
terí-
teni.
Ennyi ez az életszakasz:
hajtasz, s máris készen van az
édes
rétes!
Sült tésztával nőtt a kincstár,
az olasznak megvan immár
vágya
tárgya.
Kész a hús is, az estebéd,
s a nő felméri helyzetét:
borong
s szorong.
Már nem minden szól a szívhez.
Hát végül az ember így lesz
révbe
érve?
Harminckét év egy férfival,
lám, nem egy röpke szélvihar.
Na, csók,
macsók!
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
