Tóth László

 

1989,

avagy Egy év a hetvenötből*

Széljegyzetek, adalékok – Hrabalhoz

 

 

Április 23., vasárnap

Hrabal – a költő

Már egy ideje, amikor időmbe belefér, Hrabal verseivel bíbelődöm/küszködöm (mikor hogy), melyeket Szigeti Laci szállít rendszeresen, azzal a nem titkolt szándékkal (vagy inkább csak reménnyel, melyben osztozom vele én is), hogy akár egy magyar kötet is kikerekedhetne belőlük valamikor. És most itt – Hrabalnál, a költőnél – meg kell állnom egy pillanatra, még ha eddig prózaírónak ismertük/tudtuk is őt. Igaz, gyanúnkat eleve fölkeltet(het)te prózájának líraisága, történeteinek, freskóinak, nyelvezetének költőisége, mindezt azonban stiláris adottságnak, tudatos szövegformálásnak, beszédmódnak, a szövegstilizáció adott módozatának – rosszabb esetben levethetetlen manírnak –, őt magát pedig lírai léleknek véltük, akinek érintésétől minden akaratlanul is költészetté lényegül. Hályog fedte azonban szemünket, amikor balgán elsiklottunk a fölött, hogy Hrabal világérzékelése lényegében a költőé, a poétáé, s annak attitűdje eredendően lírai. Nem lírai prózát írt tehát, hanem költő volt – költőnek is költő –, akit prózaíróként ismert meg a világ, sőt aki verseinek túlnyomó részét is prózában írta meg, ez azonban mit sem változtat szerzőjük poéta voltán.  S most nemcsak arra gondolok, hogy eredetileg költőnek indult, a cseh szürrealizmus: a poetizmus nyomvonalán, amit az életrajzát behatóbban ismerők azért tud(hat)tak róla; mi több, első könyve is majdnem verseskötet lett Stratená ulička (Elveszett utcácska) címmel, melynek valamikor 1948-ban már a kefelevonatát is kézhez vehette egy nymburki nyomdában, amiből azonban a politikai széljárás kedvezőtlenre fordulása miatt mégsem lett semmi, mondhatni: a Gyümölcshozó Február – ahogy az 1948-as kommunista hatalomátvételt Csehszlovákiában a párt lírai lelkületű koministái (nagyanyám ejtette így a szót) nem kis eufemizmussal és költői ihletéssel elnevezték – letépte ágairól költészete gyümölcsét. Ennek ellenére Hrabal sosem fordított hátat a versnek, s amit pályamódosításnak vélhetnénk, az sem az. Tény ugyanis, hogy nemcsak első korai, eredeti formájukban soha meg nem jelent gépiratos kötetei voltak verseskötetek, hanem írói műhelyében időről időre mindmáig fontos szerepet játszik a vers. Vagyis nemcsak késői pályakezdésének első szakaszait határozza meg a költészet, a verssel való bíbelődés – Barvotisky (Színnyomatok) címmel egész szonettciklust  is írt 1950-ben –, s nemcsak azóta híressé vált novelláinak készülnek el ekkor a maguk vers-előzményei, így  Bambino di Praga 1947-nek is (már 1951-ben), hanem az 1970-es, majd az 1980-as évek derekán is van egy korszaka, amikor további nagy verses kompozíciók kerülnek ki a tolla alól – Staré noviny (Régi újságok, 1974), Stůl, kterému chybí noha (Asztal, amelynek hiányzik a lába, 1975), a Kafka emlékének szentelt Adagio lamentoso (1976), illetve a PF 1985. Ugyancsak idetartozik, hogy miként nagy eposzának, A szép Poldinak is megvan a próza-változata, ugyanígy Hrabal írói módszerére, az egy-egy szövegével való gyötrődésére igencsak jellemző módon – s  ez kuriózumnak sem utolsó! – az életműve egyik csúcsát, páratlan szépségű darabját jelentő Túlságosan zajos magánynak két (korábbi) változata is született, melyek közül az egyik –– a legelső! – vers formában íródott. 

Ez az időszak – ha íróilag mégoly termékeny és sikeres is – Hrabal életének bizonnyal az egyik legtöbb belső vívódással, önmagával való konfliktussal terhes korszaka. (Igaz, megszokhattuk, elég gyakori, hogy egy életművön belül az íróilag szerencsés korszakokat az emberileg balszerencsés vagy egyenesen tragikus időszakok adják.) A Gustáv Husák nevével fémjelzett, 1968 utáni posztsztálinista restauráció legsötétebb éveinek elején, amikor egy teljes cseh irodalom kényszerült (külső/belső) emigrációba – az embernek elszorul a szíve, ha sorra veszi, hogy micsoda nevek és művek ezek! –, s immár újból évek – 1968 – óta természetesen Hrabal sem publikálhatott az első nyilvánosságban – külföldön, idegen nyelvű kiadásokban, hazai szamizdatokban viszont annál inkább jelen volt –, s nevét az udvari kritika alig leplezett gyűlölettel, az elhallgathatatlannak, illetve az országból kiűzhetetlennek kijáró kelletlen elfogadással emlegette. Végletes – és végzetszerű – dilemma elé került ekkor: elérve a hatvanat, élete első harminc évét írás nélkül töltve el, a második harminc kétharmadát letiltások és betiltott, bezúzott könyvek sora jelzi, miközben alkotóerejének teljében van, nemzetének külföldön egyik leginkább jegyzett alkotója, odahaza is minden szem ráirányul – a hatalmon kívülieké, a hatalommal szembenállóké is –, nincsen szava, nem lehet mozdulata, amelynek ne lenne önmagán túli jelentése, ki kellett tehát találnia valamit, ami – akár egy, a hatalom felé tett gesztus, egy, még vállalható kompromisszum árán is – kimozdíthatja az egyre nyomasztóbb patthelyzetből. Felületes, kényszer-hűségnyilatkozatot tesz hát 1975 elején, hogy könyvei első nyilvánosságbeli megjelenésének engedélyezésével nagyobb tere legyen azt s úgy mondani, amit s ahogy addig is mondott. De most nem is ez a bizonyos hűségnyilatkozat – vagy inkább: „hűségnyilatkozat” az érdekes, hanem hogy a kényszerűség magasnyomása, a benne felgyülemlett, már-már az elviselhetetlenségig fokozódó feszültség, a válaszút jó megoldást nem kínáló dilemmája ismét a poézist élesztette föl, ismét a verset indukálta benne. S jóllehet a Szigeti László kérdéseire írt interjúregényében, a Zsebcselekben is utalt rá, hogy a Túlságosan zajos magányban is azt szerette volna kifejezni, hogy „véget ért egy korszak, s új kezdődik”, a benne zajló örvénylésekről, a benne csapkodó pusztító hullámverésekről igazából a Stůl, kterému chybí noha (Asztal, melynek hiányzik a lába) egyik passzusa árulkodik, melyben kényszerű lojalitásának – illetve, sokkal inkább „lojalitásának” – is magyarázatát találjuk: „...két malomkerék köve közt élek, mely felőröl, két korszak közt, melyek összebékíthetetlenül ellentétesek egymással, s ez a kereszténység kétezer éves korszaka, melynek tengelye a nemzet és a táj felé fordult, ahol élek, és amely felnevelt, valamint a fiatal marxizmus időszaka, mely osztállyá nőtt az osztályban, amely pedig orosz minta szerint a társadalommá és az állammá nőtte ki magát. Két korszak malomköve közt élek tehát, az egyik, amely kultúrájának maradandó voltánál fogva megmaradt itt és sorsunkul adatott, a másik korszak pedig ugyanolyan egyetemes és ugyanolyan monolit és ugyanolyan totalitárius és ugyanolyan türelmetlen és ugyanolyan hatalmas, mint a kereszténység korszaka, s így én, névlegesen katolikus, igyekszem megérteni a marxista, kommunista társadalmat, melyre állampolgárként utaltattam [...] és megállapítom, hogy az, aki voltam, többé már nem lehetek, akinek pedig lennem kellett volna, ahhoz már nem vagyok elég fiatal, s így nem is vagyok képes azt a priori megérteni, ezért valamiféle interregnumban telik az életem, amikor az öreg király halott, s már csak a fiatal király van életben, és tudom, ennek a fiatal királynak is megvan a maga birodalma, nemcsak másféle távlatokkal, hanem másféle mintákkal és a dolgokhoz, valamint az emberekhez való másféle közelítési módokkal, mint amilyenek az öreg királyt jellemezték... így tehát megértően lojális vagyok az új és fiatal korral szemben, de a lojalitás vékonyka héjat von a hűség köré, és kezdete az én összezavarodottságomnak...” Az ember szinte megborzong ezeknek a soroknak az olvastán, oly kegyetlen benső emberi vívódások jeges szele süvít ki belőlük. S joggal ismerhetjük fel a „két korszak malomköve” közt vergődő író alteregóját a Túlságosan zajos magány papírbálázójának Hanťájában, aki munkaköri kötelességéből eredően az írott emberi kultúra halhatatlan alkotásait dobálja prés alá, a lehető legtöbbet igyekezve kimenteni a megsemmisítésre ítélt értékek közül. A makulatúra Hanťája s a Stůl, kterému chybí noha önmagával, illetve a halállal számot vető versbéli hőse egy tőről fakad. (S hozzájuk vehető még a létezés felemelő apróságai és leleplezett abszurditásai fölött szemlét tartó Adagio lamentosoé, mely épp abban az időben invokálta Kafkát, amikor annak nevét ócsárlás nélkül kiejteni főbenjáró bűnnek számított.) De egyébként is nehéz Hrabalnál külön-külön versekről beszélni – s talán külön-külön prózai művekről is –, annyira egyugyanazon könyvet írta – afféle Work in Progresst – valamennyi munkájával. S mint már utaltam rá, miként művei általában szabadon úsznak át a prózai műformákból a verses műformákba, és fordítva, egy-egy művén belül is szabadon vált a versbeszéd folyóbeszédbe, s akadály és mesterkéltség nélkül válik a narráció versbeszéddé. Ugyanilyen könnyedén mozognak a különböző művei között, ugyanilyen szabadon vándorolnak egyik művéből a másik művébe az egyes motívumok, hogy néha már nem tudjuk, mikor melyiket is olvassuk, mitől lesz más a következő, mint az előző, s mégis az, mégis összetéveszthetetlen, mégis önálló entitás – bár nem kis részt azonosan kódolt génekkel – mindegyik opusa. Eközben eredendően filozofikus indíttatású líra a Hrabalé; nem bölcselgető, hanem higítatlan bölcseleti költészet. Hatalmas időbeli távolságokat, téres térségeket képes viszonylag kis területen bejárni/belakni, egymástól távol eső végpontokat képes egyberántani, a makro- és a mikrokozmosz távlatait egyugyanazon pillanatban képes felmutatni verseiben. Mindezekhez az adottságaihoz hallatlanul gazdag és sokrétű, rugalmas és árnyalt nyelv társul, mely egyaránt megfelelő eszközt ad birtokába a földszagú és a légies, a vaskosan profán és az éterien szent kifejezéséhez. Vagyis e tekintetben sem válik szét egymástól Hrabal lírája és prózája, a kettő nála egy – nemcsak egy-gyökerű, hanem valóságosan is egységet, egységes egészet alkot.

 

Május 1., hétfő, avagy a Munka ünnepén

Történet

Hol van még 2000? Hol is? Hát az utcán! Új lap jelent meg ui. ezzel a címmel! Jó, ha már most elkezdődött, hát irány 2000! S ahogy nézem, a legizgalmasabb számomra (ebben is) Hrabal, a maga 1950-es évek eleji történetével. De nemcsak a történettel magával, s talán nem is  elsősorban azzal, hanem történetének a történetével... Arról van szó, hogy 1953-ban, alig elindulva – másodszor is – az írói pályáján, írt egy néhány oldalas novellát (Egy közönséges hétköznap), mellyel, úgymond a maga 1953-as cseh, illetve sajátosan hrabali, azon esztendők kommunista diktatúrájának sötétségében született 1984-ét vetette papírra. Igen ám, de jobbnak látta, mint azt írása logikája is diktálta, rögtön el is rejteni több más egyébbel egybecsomagolva háza pincéjének egyik zugában. S már meg is feledkezett róla, amikor 1971-ben beállított hozzá a sógornője, megtalálva azt, egy csomó „nagy, fekete, női harisnyakötővel összemadzagolt” kacattal együtt („hátha tud belőle használni valamit”), mire az író elkezdett gondolkodni, hogy ez írását közölnie kellene valahol. Igen ám, de ekkorra már elkezdődtek a csehszlovák 1968-at eltipró szovjet inváziót követő husáki konszolidáció, ill. normalizáció évei, így amikor a készülő, és Husákék hatalmát legalizálni és megerősíteni hivatott 1971-es választások előtt Prágában és Brünnben olyan falragaszok jelentek meg az utcákon, melyek arról tájékoztatták az embereket, hogy „a választási jogban benne foglaltatik a választástól való tartózkodás joga is”, mire nagy letartóztatási hullám indult el ezek feltételezett szerzői ellen, írónk ismét jobbnak látta – bár néhány példányban még újragépelte – továbbra is eltitkolni ez opusát. Főleg, hogy ekkor már egy éve amúgy is indexre kerültek a könyvei, s azok még jó ideig enélkül is csupán szamizdatként vagy Nyugaton jelenhettek csak meg. Egészen addig, míg 1975 januárjában a Tvorbában közzé nem tette elhíresült „öngyalázását”, azt remélve, hogy e formális, és sokak által elítélt cselekedetével végre hivatalosan is zöld utat kaphatnak a művei (amire persze egy-két évet még így is várnia kellett). Az 1971-ben még reménykedve újragépelt Egy közönséges hétköznap valamelyik másolata azonban valahogy, s épp „az orwelli 1984-es évben”, az 1968 utáni csehszlovák emigráció egyik jelese, Karel Kyncl, ismert publicista és riporter a Csehszlovák Hírügynökség addigi, 1968-ban hazatért amerikai tudósítójának, miután 1982-ben újból az emigrációt választotta, londoni íróasztalán kötött ki, az író hetvenedik születésnapja alkalmából – 1984-ben, persze, s hozzátéve, hogy természetesen  annak „tudta és hozzájárulása nélkül” – közzétette. De még itt sincs vége az 1953-as Egy közönséges hétköznap történetének. A minap indult 2000 első száma ugyanis, miután Csehszlovákiában a viszonyok továbbra is „olyanok” maradtak, öt évvel később, tehát az idén, írónk hetvenötödik születésnapja alkalmából, ám változatlanul az író „tudta és beleegyezése nélkül”, V. Detre Zsuzsa fordításában, magyarul is közölte azt.

És itt akár pontot is tehetnénk e történet végére.

Mégis inkább egy nagy ? kínálkozik most ide... Mert bár a novella, három és fél évtizeddel a megírása után – igaz, csupán magyar fordításban – eljutott a szélesebb nyilvánosság elé is, kérdés marad, hogy erre az író hazájában mikor kerülhet sor, ott mikor érhet a végére az a közép-európai történet, melynek végső soron Hr. és a novellája is áldozata lett, s amely minálunk már egyre több jel szerint mintha valóban a vége felé közeledne... 

 

Június 8., csütörtök

Egy rövid életű értesítő hosszú utóélete 

Az SBH (Společnost Bohumila Hrabala), azaz BHT (Bohumil Hrabal Társaság) negyedévesének, a HAŇŤA-PRESSnek három száma Kadlec úrtól Prágából. A Társaságot még tavaly ősszel, Szent Hubertusz napján, 1988. november 3-án alapították írónk azon barátai, akiknek a Mester munkássága iránti érdeklődése „életük egyik értelmévé” vált. S az sem véletlen, hogy éppen november 3-án döntöttek így, ugyanis Hrabal állítólag e napon szokta tartani a neve napját (bár Bohumil a naptár szerint március 3-án van). Hogy aztán ez bizonyos családi hagyomány szerint történik így, vagy a Mester „misztifikációinak” újabb példája mindez – így az értesítő bevezetője –: mellékes. A Társaság alapító tagjai egyébként azok közül kerültek ki, akik e nevezetes napon épp a Kisdobosokhoz (U bubenáčků) elnevezésű vendéglőben múlatták az idejüket. Mindemellett olyan önkéntes társulásnak tekintik magukat, akik az író műveinek és gondolatainak a legszélesebb értelemben való tanulmányozását és a legszélesebb körben történő terjesztését tekintik feladatuknak. Václav Kadlec pedig, az egész spiritus rectora, mi sem természetesebb, azonnal el is indította a hatóságoknál a Társaság s értesítője hivatalos, minisztériumi bejegyzésének folyamatát, de – mint a HAŇŤA-PRESS eddigi számai is bizonyítják – nem tétlenkedtek annak esetleges megtörténtéig sem. Persze, kérdés, hogy kerültem a képbe, illetve a Társaságba én? Természetesen Szigeti Laci révén, aki már évek óta gyötri a Mestert a vele készülő életútinterjújával, miként Dunaszerdahelyről tudtommal Hrapka Tibor, illetve Somos Péter is az SBH tagjai között van. Mely – amint az annak a Túlságosan zajos magány főalakjának nevét viselő értesítőjéből kiderül –, Hrabal életművének feldolgozását, korai műveinek, így például a verseinek, illetve kéziratos, valamint szamizdatként megjelent műveinek, továbbá egyéb irodalmi kísérleteinek a sajtó alá rendezését és kiadását, valamint külföldi fogadtatásának az ismertetését, illetve baráti köre első nyilvánosságból kitiltott vagy önkéntes száműzetésbe vonult tagjai munkáinak a megjelentetését stb. tekinti feladatának. Eddigi közleményeik közül például messze kitűnik Josef Zumr[1] terjedelmes tanulmánya (Eszmei inspirációk Bohumil Hrabal műveiben), mely akár a magyar olvasó, illetve bohemisztika figyelmére is érdemes lehetne. Viszont, hogy a történet kerek legyen – s méltó írónk nevéhez –, Kadlec úrnak a Társág(unk) hivatalos bejegyzését indítványozó kérelmét a Cseh Köztársaság Belügyminisztériuma 1989. május 19-i kelettel elutasította, ami egyben azt is jelenti, hogy ezzel annak negyedévenkéntinek szánt, s mindössze három számot megért értesítője is – ebből az utolsó duplaszám volt – a végéhez ért.[2] Ezzel pedig a Bohumil Hrabal Társaság-beli tagságom (tagságunk) végére is pont került. Még szerencse, hogy a hatást, mellyel a Mester művei (mesterművei) az életemet gazdagították, semmilyen szerv nem törölheti ki már belőlem s hívei és olvasói tíz meg százezreiből sem…  

 

Szeptember 24., vasárnap

Küzdelmek Hraballal

Szigeti Laci megjelenés előtti Hrabal-könyvének cseh kiadásához: kis híján az is megtörténhetett volna, hogy barátom débutja egy cseh nyelvű kötet lesz… Ti. még vmikor tavasszal jött az örömhírrel (ne feledjem, a Csendek útjain-nal a nyomda februárban készült el), hogy a prágai Práce (magyarul a. m. Munka) kiadónál, feltehetően nem kis példányszámban, megjelenik a Hraballal készített életút-interjúja. Sőt erről, még májusban, Hrabal és magyar társszerzője címmel – a Výběr z nejzajimavejšich kníh könyvkínáló negyedéves idei első száma alapján – már Balla Kálmán is hírt adott a Hétben (ő Könyvérdekességek Kínálatának fordítja a kiadvány címét, bár, tegyem hozzá, Válogatás a legérdekesebb könyvekből a pontos, szó szerinti címe), azzal, hogy a kötet iránt már most egy sor külföldi – olasz, francia, német stb. – kiadó érdeklődik. Szigeti és Hrabal, ha jól tudom (márpedig többé-kevésbé jól), mintegy három évig birkóztak egymással (főleg Laci az öreggel), 1983 és 1986 között, mígnem végre megszületni látszik ez a páratlan Hrabal-mű, bár inkább: ennek a többéves Hrabal–Szigeti meccsnek ez a hamarosan kézzelfogható eredménye, melynek címe az író által labdarúgó-zseniként tisztelt Hidegkuti Nándor „zsebkendőnyi területen” kivitelezett cseleire utal (lásd a Gyöngéd barbárokban az író különc zseni barátja, a képzőművész, Vladimír Boudník lelkendezik róla ekképp Hrabalnak „Doktor, hogy maga milyen örömet szerzett nekem! Az az úgynevezett Hidegkuti-csel egy zsebkendőnyi területen, az a csel, amely egy perdüléssel új fordulatot hozott az egész játékba, hiszen az nem más, mint az én aktív grafikám ugyanakkora területen”).[3] S Kálmán híradásában azt is jelzi, hogy párhuzamosan készül a Zsebcselek (egyelőre ezzel a – talán nem a legszerencsésebb – címmel) magyar kiadása is, ami, úgy-ahogy ismerve a történetet, kis túlzás, bár való igaz, hogy a Szépirodalminál szerkesztősködő Mátis Lívia barátnőnk – akit eredetileg én mutattam be Lacinak – erősen ügyködik rajta, mivel azonban a Kiadója jelen pillanatban eléggé katasztrofális helyzetben van, más vonal(ak)on is megpróbálja mozgósítani a kapcsolatait (így jött például szóba, már januárban, a Magyar Hírlap Könyvek sorozat is), de erősen rajta vagyok ezen én is (mi több, még a Magvető is felötlött bennünk ezzel kapcsolatban Csiki Lacival). Mindenesetre, amennyiben ez nem jönne össze, a Párbeszéddel párhuzamosan januártól megindítandó könyvsorozatunk első helyére is besoroltam, s azt formailag a szekszárdi Babits égisze alatt jelentetnénk meg[4] (úgy tervezzük ui., hogy amíg ki nem épül a saját könyvkiadói struktúránk és kapacitásunk, köteteinket más-más kiadóval – a Babits mellett a Széphalommal, a Bethlen Gáborral stb. – közös kiadásban indítanánk útjukra). Egyidejűleg Laci enyhe kényszerítéssel vegyes biztatására ekkoriban nagy rössel elkezdett Hrabal-versfordításaimból is tervbe vettünk egy kötetet (tőle kaptam meg az író egyelőre csak szamizdat kiadásokban hozzáférhető verseit is), ami azonban, mint hamarosan kiderült, mostani, ezres fordulatszámon pörgő életem mellett inkább kolonc a nyakamon, annyira nem fér bele az időmbe. Ha pedig egyszer-másszor sikerül is megbirkóznom a Mester egy-egy, lávaként ömlő szófolyamával, töredékét sem tudom rájuk szánni a figyelmemből, időmből, mint amit igényelnének.

Igaz, Laci is gondban van, mert az ő könyve is csehül született – a kérdései is, meg a válaszok is… küszködik is vele eleget, hogy megtalálja hozzá, azaz Hrabalhoz, a hrabali nyelvhez, mesélőkéhez, annak sodrásához, kanyargásaihoz idomuló magyar nyelvet… s akkor a mester által idézett/érintett rengeteg történelmi, művelődéstörténeti, irodalmi, képző- és zeneművészeti forráshoz, hivatkozáshoz is fel kell még lelnie azok magyar megfelelőit… Szóval, inkább nem ragozom, mibe vágta Laci a fejszéjét… Hiszen, tulajdonképpen, amit a Zsebcselekkel olvashatunk, az nem is egy hagyományos – s még kevésbé nem egy szokványos – életútinterjú, hanem regény, egy igazi Hrabal-regény, a szó legszorosabb értelmében, a Hrabal-művek minden bájával, varázsával, mélységeivel, magasságaival… mintha a Mester nem is hetven-hetvenöt éve alatt megélt életéről mesélne, hanem mintha ő maga találta volna ki a Szigetivel közös beszélgetésfolyamuk, interjúregényük hőse: Bohumil Hrabal életét…  

De még egy kérdést fölvet(het) számomra (számunkra) a Zsebcselek. Ha ugyanis elfogadjuk a tételt, hogy a magyar irodalom része – így a csehszlovákiai magyaré is – az, ami magyarul születik, vajon az-e Szigeti Zsebcselekje (még ha „társszerzőként” értelmezzük is őt, mint Balla Kálmán)? Vagy a cseh irodalomé? Hiszen könyve (könyvük) egyértelműen s teljes egészében csehül született (és egészében hamisítatlan Hrabal-opus)… Vagy fordításirodalmi mű (hiszen Hraballal való négykezesük cseh eredetijét Szigeti ültette át magyarra)? De ne firtassuk… Hisz a Zsebcselek is annak az egyértelműsíthetetlen[5] „közép-európai léthelyzetnek” a magától értetődő dokumentuma, amelynek lenyomatát műveiben maga Hrabal is adja…