Major László
„A többarcú Jókai”
Fried István: Jókai Mór életrajzai és más furcsaságok
Amikor Fried István 2024-ben a Bárkaonline-nak rövid interjút adott, a 2023-as Petőfi-emlékévre és a Madách-bicentenáriumra visszautalva, arról értekezett, hogy szükség van ezen szerzők munkásságának újragondolására, mert az évek során „nagyon sok minden fölösleges, káros” rakódott rájuk. Irodalomtörténészként feladatának tartja, hogy visszanyúljon a forrásokhoz, számba vegye, hogy mit írtak róluk, és megpróbálja újszerűen megragadni mindkét életművet, folytatta gondolatait.
A 2025-ös évben, amelyben egy újabb bicentenáriumot, Jókai Mór születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük, Fried István egy olyan kötettel jelentkezett, amelyben a fentebb Petőfi és Madách életművéről elmondottakat a Jókai oeuvre-re is alkalmazza, vagyis újszerű megközelítésből tárgyalja ezúttal a regényíró életművét. Az irodalomtörténész nem először jelentkezett a Jókai-korpuszt újraértelmező kötettel, hiszen a korábbi két Jókai-könyvének már a címei is az életmű újragondolásának szándékáról tanúskodtak. (Öreg Jókai nem vén Jókai – Egy másik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben, 2003; Jókai Mórról másképpen, 2015)
A Szegedi Egyetem professzor emeritusa bevezetőjében [Előszó (egy képzelt Jókai-monográfiához)] mozgásba hozza azt a gondolatot, hogy mennyire modern Jókai Mór írásművészete, és egyáltalán modernnek nevezhetőek-e alkotásai. Az irodalomtudós azt a nézetet vallja, amely szerint egy életmű nem attól lesz értékes vagy kevésbé az, hogy besorolható-e valamely irányzatba, de eközben arra a gondolatra is rávilágít, hogy az is kérdéseket vet fel, mit értünk egyáltalán irodalmi modernségen. A kutatók jelentős része például Jókai regényeivel szembe állítja, illetve föléjük helyezi Kemény Zsigmond prózapoétikájának modernségét. Az irodalomtörténész azonban úgy véli, hogy a modernség nem értékkategória és a szerteágazó, nem teljesen feltárt Jókai-életmű „aligha tűri el azt a fajta megközelítést, amely előre gyártott poétikai vagy irányzati besorolást sürgető-alkalmazó ítéletekkel utasítja vissza írónkat a 19. század legföljebb harmadik harmadába, vagy – ellenkezőleg – keres számára helyet az amúgy is túlzsúfolt 20. században.” (9) Az ezen idézet utáni következtetés ugyancsak jól jellemzi az irányzatpoétikai szempontok kizárólagosságát elutasító Fried István irodalomfelfogását: „Jókait nem éri kár, ha nem találtatik elég «modern»-nek, és önmagában nem feltétlenül biztosít számára kiemelkedő helyet a történetben, ha valamely modernségben (ki tudja, mennyire vitathatatlan?) helye már elő lenne készítve.” (10)
Fried tanár úr – más irodalmárokkal szemben – akárcsak korábbi műveiben, a jelen kötetben is tág teret szentel a Jókai kései korszakában született írásoknak, és emellett nyitott arra is, hogy a kutatás perifériájára szorult alkotásait is vizsgálódási körébe vonja. Amint fogalmaz, „Jókai – fokozatosan kiöregedvén a közéletből – egyre több elbeszélői és regényírói teret szentel életének; az emlékezések meglehetősen változatos formáival él”. (25) Az én életem regénye is az életmű ezen korszakához tartozik, címe pedig műfaji kétségeket vet fel, hiszen egyszerre vetíti előre az önéletírásként és a regényként való értelmezés lehetőségét. E hiányos életregényről, amely a két feleség képének megidézésén, bizonyos kitérőkön és anekdotákon túl elsősorban 1848/49 másfél évére koncentrál, megállapítja a szerző, hogy ezen összetett, vegyes anyagból „összebarkácsolt” munkából hiányzik az egységes előadásmód, amely jelezheti akár „egy életpálya (egy töredéke) átfoghatatlanságát, nehezen dokumentálhatóságát” is. (80)
Az önéletrajzi tematikához kapcsolódó értekezései között elemzi Jókai Soha sem egyedül című, az egyedül maradásról szóló „életrajztöredékét”, amely a szerző szerint a közvéleményben élő képpel szemben Jókai egészen más arcélét tárja elénk. Miközben a jubileumi kiadásban közölt önéletírásai az „egyik” Jókait mutatják, addig létezett egy „másik” is, nem a díszmagyarban elénk álló, a nemzet vagy az élet-halál problémáiról gondolkodó alkotó, hanem a köznapokban élő író – Fried István értelmezésében ennek a Jókainak az életébe enged betekintést a Soha sem egyedül című írás. (68)
Az irodalomtörténész a Jókai Mór és a századfordulós regény című elemzésében arról elmélkedik, hogy hazai és nemzetközi népszerűsége ellenére Jókai idővel „érzi irodalmi és magánéletbeli elmagánosodását”, részben azzal összefüggésben, hogy pályájának kései szakaszában már mutatkoznak az irodalmi fordulat jelei, más irodalmi irányzatok, a naturalizmus és a szimbolizmus nyernek teret. (187) Ugyanakkor a változások Jókai részéről sem maradtak válasz nélkül: Fried István nyomatékosítja, hogy Jókai „többféle alakzattal kísérletezett”, amelyekre számos példát hoz, és hangsúlyozza, hogy az 1880-as és 90-es években Jókai művészete lényegében megújult, a regényíró „nem maradt tétlen, nem azon a vágányon haladt, amely nyílegyenesen látszott futni a múltból a jövőbe, mégsem siklott ki pályája, beleállt a «verseny»-be, mást és másképpen írt, ha úgy látta jónak: bűnügyi elbeszélést (olykor humorral töltve), nagyvárosi regényt, utópiát, pikareszket, cirkuszi történetet, a Medúza szépségét, vitaszöveggé alakítván a történetmondást ... A kortársak jöttek zavarba, nem ő. A kritika meg többnyire csak hallgatással (nem) felelt”. (198, 210) Ugyanakkor, ha a romantika és az irodalmi modernség korántsem egyértelmű szempontrendszerében vizsgáljuk Jókai írásművészetét, akkor Fried István értelmezésében Jókai formai kísérleteivel is a romantikán belül maradt, élete végéig romantikus regényíró volt (már, ha van értelme ennek a kategorizálásnak, teszi hozzá az irodalomtörténész), majd gondolatát azzal egészíti ki, hogy „gyümölcsözőbb, ha azt kutatjuk: mint tágította ki novella-és regénykísérleteivel a romantikának maga megszabta határait…” (201)
Utóbbi témakörhöz kapcsolódik, amikor azt a gondolatot hívja elő, hogy az 1870-es évektől észrevehető Jókai prózájában romantikája újragondolása: gyakrabban szólal meg regényeiben, elbeszéléseiben a kiábrándultság, a reményvesztés hangja, az egykori eszmények pervertálódása is megfigyelhető az írásaiban, eközben a regényekben tág teret kap a szokatlan, a meglepő, a kultúra- és nyelvközi humor kiaknázása. Mindemellett, újra megerősíti a szerző, hogy Jókai marad a romantikánál, csak újabb elemekkel gazdagodik írásművészete, sokszólamúvá válik. Ebbe a folyamatba illeszti Fried István A véres kenyér című, kópéregényszerű, terjedelmesebb elbeszélést, amelynek külön tanulmányt szentelt Egy kópénovella (?) kísérlete címmel.
A kötet írója úgy fogalmaz, hogy a magyar líratörténet megírható Jókai nélkül, de a Jókai pályakép felvázolásakor juttatni kell helyet a Jókai verseknek is. A Jókai kutatás egyik fehér foltjára irányítja a figyelmet, amikor arról értekezik, hogy Jókai „az 1850-es esztendők végétől élclapjainak hasábjain kísérletezett azzal a típusú verssel, amely könnyen lett rokonítható a főleg az operettek révén polgárosuló kupléval” (147), amelyet dalszerűség, megzenésíthetőség, a kortárs politikai-társadalmi jelenségekre való reagálás és szatirikus hangvétel jellemez. A Jókai Mór, a kupléíró című tanulmányában ezt a témakört járja körül, és eközben részletesebben elemzi a Diadal című kuplénak minősíthető darabot.
Többek között arra is kitér Fried István, hogy Arany Jánoshoz hasonlóan Jókai Mórt is mélyen foglalkoztatta a 18. századnak, valamint a 19. század elejének „félnépi, közköltészeti irodalma, ponyvára került prózája” (25), és megállapítja, hogy ezek a szövegcsoportok felbukkannak a Jókai művekben, kiváltképpen a Rab Rábyban. Az irodalomtudós fontosnak tartja annak vizsgálatát, „mint szervesül a 18. századi populáris hagyomány Jókai különféle pályaszakaszaiban”. (271)
Fried István annak a megállapításnak is teret ad, hogy noha Jókai írásművészetének mennyiségileg sem elhanyagolható részét teszik ki a kisprózai szövegek, ezek az írások kevéssé foglalkoztatták az életmű kutatóit. A Jókai Mór életrajzai és más furcsaságok szerzője szúrópróbaszerűen emel ki két rövidtörténetet, egyrészt A vak festőt, amely a Babszemek ciklusban kapott helyett, másrészt az Egy úr és egy asszonyság című kisprózát, és ezeket elemzi részletesebben, a műfaji jellegzetességüket is számba véve. Ezen szövegcsoporttal kapcsolatban az irodalomtudós a „Babszemek” Jókai Mórtól című írásában arra tesz javaslatot, hogy érdemes lenne kibővíteni velük a Jókai-életmű számontartott alkotásainak a körét. (102)
Fried István felidézi, hogy míg Horváth Jánosnak nem akadt mondanivalója Jókai Mór prózájáról, az őt követő irodalomtörténészek egy része ugyan talált „mentséget” a Jókai-próza számára, de jellemzően a hatalmas korpusznak csak kisebb részét gondolták elemzésre méltónak. Jól ismert, hogy idővel Gyulai Pál kritikus narratívája vált meghatározóvá, és a bírálók közül sokan kétségbe vonták Jókai jelentőségét és „korszerűségét”, és azok sem függetleníthették magukat a Gyulai-féle koncepciótól, akik méltatták Jókai Mór írásművészetét. (151-154) Fried István a Jókai-életmű pozitív befogadására is hoz azonban példákat, és Márai Sándor naplóiból szemezgetve, egyes művekhez kapcsolódóan, Márainak a Jókai-korpuszt méltató soraiból idéz. Ugyanebben az értekezésben (Kleopátra orra, avagy Jókairól többen sokféleképpen és Jókai prózaprogramjai) kiemeli, hogy az Egy asszonyi hajszál című írás több figyelmet érdemel, mint amennyit eddig kapott, mert „formájában szétfeszíteni törekszik a hagyományosnak tetsző történelmi regényt” (177). Az úrnő című elbeszélésre is utalva később arról elmélkedik, hogy „a tárgy (az asszonyi hajszál vagy a burnótos szelence) történeti tényezővé »előléptetése« nem szakít a történelmi regények szemléletével, „mindenesetre az alternatíva lehetőségét villantotta föl, a történetszemléletek pluralitásának esélyét növelte.” (183)
Mint a fenti példákból kitetszik, a Jókai Mór életrajzai és más furcsaságok című kötet felmutatja a „kései” életmű összetettségét és sokszínűségét, rávilágít arra, hogy mennyire „többarcú” Jókai. Az egyes elemzések számos nézőpontot felvonultatva, érdekes kitérőkkel tarkítva tárgyalják a Jókai-műveket, ezek a nézőpontok olyannyira sokoldalúak, hogy közülük csak néhány szempont ismertetésére kínálkozott itt lehetőség.
A könyvet az Előszó (egy képzelt Jókai-monográfiához) című tanulmány vezette be, és ha eltekintünk a másfél oldalas, utolsó írástól (Végszó – egy filológustól), az Utószó a megíratlan, de elképzelhető Jókai monográfiájához című (először ebben a kötetben megjelenő) értekezés keretezi, amely címében visszacsatol a bevezetőhöz, és amelyben a kötet írója több évtizedes Jókai-kutatásainak – mint fogalmaz – „részösszegzésére” vállalkozik.
Fried István úgy vélekedik az Utószóban, hogy Jókai Mór sokoldalú, termékeny, évtizedeken átívelő írásművészetéről nehéz az egész pályaívre érvényes következtetéseket levonni. Részben azért, mert a Jókai-életmű tanulmányozásakor továbbra is számos feltáratlan területtel, (részben filológiai) meglepetéssel szembesülhetünk, illetve, mert egy pályaszakaszon belül is sok ellentmondásra bukkanhatunk. (261) Az irodalomtörténész reményét fejezi ki, hogy egyre kevesebben vallják már azt a nézetet, hogy kései pályaszakaszában Jókai hanyatlott, és az a felfogás válik egyre elfogadottabbá, miszerint nincs szó hanyatlásról, csupán Jókai mást és másként írt, mint, amit rajongói és kritikusai vártak tőle. Fried István szerint a regényíró egyrészről igyekezett a társadalom által rárótt szerepet betölteni, „azaz a «nemzeti író», egykor a nemzet vigasztalója, utóbb mesemondója, történetének prózai epikába foglalója szerepét, másfelől ennek jótékony »leple« alatt haladt a maga írói útján”, amely hol egybeesett ezzel a szereppel, hol eltért tőle. (264) Miután az irodalomtörténész felhívja a figyelmet számos szempontra, amelyek át- vagy újragondolását fontosnak tartja az életmű értékelésekor, visszautalva a korábbi elemzéseiben tett megállapításaira is, (a Bárka 2025/1-es számában Miért Jókai? címmel megjelent tanulmányához hasonlóan) Márainak A kőszívű ember fiai és A lélekidomár olvasását követő feljegyzését idézi: „Nem lehet abbahagyni. Hibátlan, tökéletes – éppen, mert olyan, amilyen.” (276) Ahhoz azonban, hogy mögé lássunk, hogy miért olyanok, amilyenek a Jókai-korpusz egyes darabjai, különösképpen, hogy megértsük a kései pályaszakasz Jókai-műveit, felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak Fried István írásai, amelyek hozzájárulnak a Jókai-életmű páratlan jelentésgazdagságának feltárásához, segítenek megérteni Jókai írói törekvéseit, és nem utolsó sorban arra ösztönöznek, hogy olvassuk újra Jókait és vegyük kézbe a kevéssé ismert Jókai-szövegeket is. Mindenképpen sikerrel éri el azt a célját, amit az írásom elején idézett beszélgetésben megfogalmazott, azaz értekezéseivel érdeklődést akar kelteni – szerény módon – nem a maga munkája, hanem az általa tárgyalt alkotók írásai iránt.
Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2024
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
