Acsai Roland
Azt mondják
Azt mondják, az állattörténeteim mindig tragikusan végződnek, és sajnos ezúttal sem ígérhetek mást.
Annak idején szombatonként is jártunk iskolába, és ez alól csak akkor kaphattam felmentést, ha megérkeztek a kislibák. Apám ugyanis libákat nevelt akkoriban. Megvásárolta a pihés, sárga kislibákat, aztán amikor fehértollú, kígyónyakú, sziszegő házi-hattyúk lettek belőlük, leadta őket annak rendje és módja szerint. Jó volt nézni szombatonként a frissen érkezett, kis lényeket, ahogy ott melegedtek egy kupacban az anyjukat pótló infralámpa alatt: néha sipogtak egy kicsit, aztán elbóbiskoltak.
Amikor nagyobbak lettek, kimehettek az udvarra, és ha megriadtak valamitől ‒ akár egy erősebb hangtól vagy egy váratlan mozdulattól ‒, tollas áradatként hömpölyögni kezdtek egymást taposva. Ez a letaposás-dolog olyannyira valós probléma volt, hogy amikor valamelyik szomszéd kalapálni kezdett, apám átment neki szólni, hogy halkabban csinálja, ami őszintén szólva elég lehetetlen kérés volt. Néha elmentünk apámmal az állomás melletti töltésre, ahol füvet kaszáltunk a libáknak. Mármint csak ő kaszált, mert én még kicsi voltam hozzá. Maximum szedhettem a füvet, meg ott lábatlankodhattam körülötte. Az egyik ilyen alkalommal láttam meg életem első gyíkját. Először kígyónak hittem, és riadtam hívtam apámat. Ő nyugtatott meg, hogy nem kígyó, hanem gyík. (Életem első piócáját meg földigilisztának hittem, és kézzel akartam kivenni a vízből.)
Egy fülledt, nyári napon észrevettem, hogy valamelyik kislibának beszorult a feje az itatóba, és nem tudja kihúzni. Már alig verdesett. Gyorsan bementem érte, kihoztam az udvarra, majd lefektettem a meleg betonra. Semmi. Kicsit megnyomkodtam a begyét, mintha szívmasszázst adnék neki. Némi víz buggyant ki a csőrén. Tudtam, mi az a mesterséges lélegeztetés, de egy libával azért nem akartam csőrözni. Maradtam a mellkas-nyomogatásánál, de úgy tűnt, hiábavaló minden igyekezetem. Pár perc után legyintettem, és elindultam a fészer felé ásót keresni, de amikor megfordultam, majdnem ráléptem a megmentett kislibára, ami időközben magához tért, és valamilyen furcsa okból utánam jött. Attól kezdve le sem tudtam vakarni magamról, mindenhová követett, még az iskolába is, és a nagyközségben afféle modern Ludas Matyiként kezdtek emlegetni. Később Konrad Lorenz etológusnál is sokat olvastam a liba és az ember barátságáról, meg arról, hogy a tojásból kikelt madarak azt követik, akit először meglátnak. Gazsi, mert így neveztem el a kislibát, nem engem látott meg kikelése után először, de a fulladást követő halálközeli állapota is egyfajta láthatatlan tojás lett számára, amiből sikerült kitörnie. Sikeresen újjászületett, és ennél a második születésénél én voltam jelen. Az iskolába természetesen nem jöhetett be velem, de mindig megvárt előtte. Amíg tanultam, az árokparton csipkedte a fűszálakat. A baj csak az volt, hogy nagyon féltékeny lett. Mindenkit elűzött mellőlem, a barátaimat is, de legfőképp a lányokat. Egyébként Gazsi egyáltalán nem volt buta liba.
A házunkat és a baromfiudvart két ádáz kutya őrizte, a ma már mosogatószer-nevűnek hangzó Ajax, ami németjuhász volt, és Dodó, a drótszőrű vizsla. A kutyákat egy nagy, kerítéssel körbevett helyen tartottuk, ahonnan nem tudtak kijönni. Elvileg. Ám egyik nap valahogy mégis kijutottak. Talán azért, mert az etetésük után elfelejtettem a kapujukat bereteszelni. Amíg nem voltunk otthon, betörtek a libák közé, és csúnya vérengzést műveltek. A libák gágogva és egymást taposva rohantak előlük, a kutyák meg sorra elkapták őket. Szerencsére a szomszédban lakó Laci bácsi meghallotta a zajt, és átjött megnézni, mi történt. Gyorsan erősítést hívott, a fiát, és ásókkal felfegyverkezve visszazavarták a két nagy kutyát a ketrecükbe. A kutyák méretét és harciasságát tekintve, elég bátor tett volt ez tőlük. Ha ők nincsenek, minden libánk odavész.
Miután hazaértünk, apám káromkodott, én meg befutottam a libák közé, és megláttam Gazsit. A földön feküdt véres tollal. Mint az első találkozásunkkor, megint megpróbáltam újraéleszteni, de hiába nyomkodtam a szívét, már nem lehetett visszahozni az életbe. Égő szemmel felálltam, és elindultam kifelé, de a kapunál megtorpantam, mert azt reméltem, hátha utánam jön, mint a megismerkedésünkkor. De hiába fordultam meg, nem botlottam fel benne majdnem. Ott maradt, ahol hagytam. Csak felborzolt tollait mozgatta a szél, ő maga mozdulatlan feküdt a baromfiudvar ravatalán.
Azt mondják, az állattörténeteim mindig tragikusan végződnek, hát most nem lesz igazuk, mert nem akarom, hogy igazuk legyen.
Amikor kutyáink betörtek a libák közé, Gazsinak az volt a szerencséje, hogy az első udvarban pihent az egyik bokor alatt. Meglátta, hogy baj van, kikacsázott az utcára, és gágogva próbált segítséget hívni. Ezért is mondtam az előbb, hogy Gazsi egyáltalán nem volt buta liba. Észrevette ezt a szomszédban lakó Laci bácsi, aki a fiával karöltve átjött, és ásókkal felfegyverkezve visszakergette a megvadult kutyákat a ketrecbe. Ha ők nincsenek, minden libánk elpusztul, ami nem kis kárt jelentett volna apámnak. Apám megköszönte nekik, és hálából néhány libát adott nekik. Valamilyen furcsa okból Gazsi is közéjük került. Nem kérdeztem, miért, egyszerűen elfogadtam a tényt, bár kissé szomorú voltam. Talán egyfajta bújtatott büntetés volt ez, hiszen valószínűleg miattam szabadultak ki a kutyák.
Laci bácsi unokájával egyébként barátok voltunk. Volt egy nagy bőröndje tele legóval, meg egy kétkazettás magnója, amivel átmásolta nekem az aktuális diszkóslágereket. Néha játék után megálltam a baromfiudvar kerítése előtt, és onnan figyeltem, ahogy Gazsi beilleszkedett a baromfik közé. Egy idő után már meg sem ismert, de az is lehet, hogy csak így büntetett, amiért megváltam tőle.
Azt mondják, az állattörténeteim mindig tragikusan végződnek, most mégsem így történt.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
