Bence Erika

 

Erdély mint történelmi tér

A térségi „történelmi” regények tükrében

 

Külső szempont, távlat a rálátáshoz

 

A cím több, kiterjedt kutatást, vizsgálatot igénylő történeti-poétikai dilemmát vet fel: így Erdély történelmi térként való megjelenítésének kérdését, de képbe hozza a múlt század kilencvenes éveiben (újra)indult, mára lecsengett, ám konkrét válaszokat nem eredményező diskurzust a történelmi regényről[1]. Utóbbi részleges felizzását eredményezte a lektűrről kialakult vita az Élet és Irodalom[2] lapjain (később más fórumokon is), amire Vida Gábor Senkiháza című regényének alcímében (is) reflektál: Erdélyi lektűr[3]. (Erdély geopoétikai jelentéseiről nincsenek elmélyült kutatásaim, miként a lektűrirodalomról is csak olvasói véleményemet tolmácsolhatnám, illetve azokat a jelentéseket közvetíthetném, amelyeket az említett polémia részleteiből konzekvenciaként levonhatunk. Ám ezek ennek az esszének a keretein belül csak annyiban fontosak, amennyire Vida Gábor regényeinek értelmezési keretét jelenthetik. Például azáltal, hogy az említett és vitatott lektűrösödés a történelmi regény műfajtípusát állította ismét a figyelem középpontjába.)

A múlt horizontja[4] című, a történelmi regény alakulástörténetét az Abafitól A fekete városig – az előzményekkel és az utótörténettel, illetve a kutatás idején aktuális vonatkozó irodalmi jelenségekkel együtt – tárgyaló könyvem több fejezetében is értelmeztem olyan mainstream kritikai reakciókat, amelyek az irodalomtörténetet fejlődéstörténeti vagy hierarchikus rendben elképzelt művek és műfajok összességeként értelmezik, és ezen a szemléleten alapulnak az általuk közvetített értékítéletek is. Egy ilyen összefüggésben a magas irodalom és a populáris regiszter sem egyazon kultúra együtt vagy egymás mellett, hanem hierarchikus rendben létező beszédmódjait jelenti. Holott egy alakulástörténeti hálóban ez az alá- és fölérendeltségi viszony nem szükségszerű, az idő rálátási távlata pedig felül is írhatja. Sok kanonizált mű hullott ki már észrevételen a „fősodorból”, és triviálisnak gondolt alkotás lett fontos műveltségi tényezővé. A sok közül ilyen például a gótikus regény, a cyberpunk irodalom termékei, a krimi vagy az ún. légiósregény.

Érdekes, hogy a prózairodalom alakulástörténeti váltásainak idején a történelmi regény, sőt legtöbbször az Erdély-témájú történelmi regény kerül a polémia középpontjába. Ismert történet a Móricz Zsigmond nevéhez fűződő „pipafüst-anekdota”, amikor – saját elbeszélése szerint – az Erdély-trilógia írásába kezdett, s egy könyvtárnyi irodalmat olvasott és utasított el hozzá, kifogásolva azok történelmi hitelességét. Mindezek közül is – az akkor még mindig népszerű – Jókai Mór regényeit, az Erdély-dilógiát, különösen az Erdély aranykorát állította valamiféle képzeletbeli pellengérre, történelmi hitelét „elszálló pipafüst”[5]-nek nevezve, hozzá sorolva a Jókai-hagyománnyal szemben addig elhangzott összes eklatáns bírálatot, mint: „Nem is történelmi regény, hanem breviárium”, „történelmi tabló”, „zsánerkép-sorozat”, meg: „Mitől aranykor, ha Apafi Mihály a fejedelem!”[6]. Aztán megírta a maga történelmi breviáriumát Tündérkert címmel, a mai olvasó pedig (a második és a harmadik részre alig figyelve is) felteheti a kérdést: „Mitől Tündérkert, ha Báthory Gábor a fejedelem?”[7] 

A recepció mindig nehezen tudott választ adni a műfaji transzformációk és átalakulások jelenségeire. Imre László – még ma is sok kérdésben releváns és időszerű –  műfajmonográfiájában[8] nemcsak azt mutatja be, hogyan változnak meg, alakulnak át és transzformálódnak mássá olyan alapműfajok is, mint az eposz, hanem Arany János epikája kapcsán arról is képet nyújt, milyen „küzdelmet” folytattak írók, kritikusok és irodalomtörténészek, amíg erre az átalakulásra, az új vagy transzformatív műfaj létformájára választ tudtak generálni (például, hogy az eposz végletesen elavult műfaj, hogy más műfajokban – mint amilyen a történeti narratíva – él tovább,  hogy a Toldi szerelmének már nem sok köze van a hagyományos értelemben vett eposzi kvalitásokhoz: verses történelmi regény etc.). Sok esetben, mint például az Erdély aranykora megítélésével kapcsolatban, csak a magyar irodalom másfél évszázaddal későbbi alakulástörténete hozott változást, amikor az aktuális „történetközpontú” prózai irány épp afelé a 19. századi hagyomány felé fordult, íródott rá, amelytől a modern és a posztmodern irodalom elhatárolódott. Ehhez hasonló folyamatok mélyülnek a jelenlegi „lektűrvitá”-ba is, amelynek kimenetelét ugyanolyan nehéz megjósolni, mint alakulását befolyásolni, s csak „szeretnénk”, ha ez a korszakváltás – a hierarchikus elrendeződés konstrukciója helyett – az egyszerre többféle irodalmi beszédmód létjogosultságának felismerését „forrná ki”.

 

A hagyomány és a másik szöveg kontextusa

 

A kilencvenes évek történelmi regényről szóló polémiájának (az irodalmi beszédmódok és a műfaji paradigmák változásán túl) az is előidézője és ihletője volt, hogy ekkor váltak a szélesebb szakmai és a nem szakmai közönség számára is – fordítások révén magyar nyelven is – elérhetővé olyan diszkurzív elméleti/történeti alapvetések (Bahtyinnak az 1940-es években íródott híres tanulmánya[9] mellett), mint Hayden White[10]-nak a múltról és a történetírásról szóló tanulmányai, vagy Northrop Frye[11] mítoszkritikai szemlélete.

Érdekes és izgalmas volt az a történelmi regényről szóló vita is, amely többek között Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae – Az ég madarai című, 1997-ben napvilágot látott regénye kapcsán pergett fel, részleteit pedig több tanulmánykötet, illetve tanulmány tartalmazza[12]. S bár a mai napig is csak nagyon kevésszer hangzott el és íródott le a gondolat, hogy az a narratív forma és irodalmi beszédmód, amelyet manapság annak nevezünk, csak az elnevezésében azonos a hagyományos értelemben vett történelmi regénnyel, amelynek ideális alakzatait – ha voltak egyáltalán – a 19. századi magyar irodalom alakulásfolyamába helyezi el a történeti-poétikai irodalom.

Az említett polémiák nyomán mégiscsak disztingválódtak egymástól a történelmi narratíva hagyományos és mai értelemben vett paradigmái, azaz létezik egy klasszikus értelemben vett történelmi regény (legalábbis egy róla szóló mátrix), s egy másik, ugyanazzal a névvel megnevezett (legtöbbször a történeti narratíva névvel megkülönböztetett), múltat reprezentáló epikus beszédmód, amelyet egyelőre csak körülírni szokás. A történeti narratíváról szóló diskurzust ma akkor lendíthetnénk ki a lehetséges válaszok irányába, ha nem ragaszkodnánk az irodalmi műfajokról és típusokról alkotott kanonizált elképzelésekhez. Imre László például „rugalmas műfaji imperatívuszok”[13]-ról beszél, olyan műfajokról, amelyek más műfajok helyén állnak, Török Lajos A történelem (félre)olvasása című tanulmányában pedig arról értekezik, hogy a múltról szóló elbeszélést – a diszciplináris értelemben vett történet-írás és más kútfők helyett – a másik irodalmi szöveg is legitimálhatja: „az intertextualitást a történelem tapasztalatának horizontjaként jeleníti meg”[14]. E sorok írója – e szemléletek nyomán – „másra mutató műfajolvasás”[15]-nak tekinti a történelmi regénynarratíva értelmezését.

A múltról szóló beszéd új változatát képviseli Szilasi László Tavaszi hadjárat[16] címen megjelent két – egymással koncepcionális értelemben lazán összefüggő – kisregénye, az Ostorod és A Koppantyú lovagjai, amelyeket a legendák újraolvasásának és újraalkotásának eljárása köt össze, illetve olyan háttérnarratívák szervesítenek eggyé, mint Mikes Kelemen Törökországi leveleinek keletkezéstörténete, a Rákóczi-legendárium, vagy a ’48-as forradalmi romantika. A magaskultúra triviálissá válásáról, a kanonikus irodalom lektűrösödéséről szóló vitát elindító Milbacher Róbert Keserű víz[17] című – e sorok írója által igen „magasra” helyezett – regénye is műfaji átsajátítás eredménye, ahol a történeti narratíva a családtörténetivel szervesül úgy, hogy poétikai értelemben a helytörténeti krónika, a családi emlékezet és legendárium „olvasásából” növi ki magát történelmi regénnyé.

A „vajdasági Márquez”-nek nevezett Gion Nándor Latroknak is játszott[18] címen megjelent tetralógiájának metaszövegét az Újszövetség, a szenvedéstörténet képezi. Milbacher Róbert több elbeszélés (egy bibliai történet, egy profán evangéliumi szöveg és annak értelmezései, illetve egy kocsmaregény) alkotta Angyali üdvözletek[19] című 2020-as regényének is ismertek bibliai pretextjei. Visky András Kitelepítése (Jelenkor Kiadó, 2022) is olyan családregény, amelyben a személyes történelem és magánmitológia a Biblia történeteinek tükrében lesz láthatóvá és értelmezhetővé. Láng Zsolt három Erdély-könyve[20] a középkori bestiárium műfajára „íródik rá”.

A múltról szóló beszéd sajátos, fordított példájával Láng Zsolt legújabb regényében, Az emberek meséjében[21] szembesülünk. A történelmi regények műfajsorába értelemszerűen nem vagy nem egészen besorolható bűnügyi regény – amellett, hogy számos régi irodalmi/filozófiai szöveget beszél és sajátít át – egyes részletei és elbeszélései egy méhészeti kézikönyv tartalmainak felelnek meg. Szidi, a sokszereplős, számos különc figurát felvonultató regény egyik (női) infaustusa mesél a különös falu, Medárd lakosainak múltkezeléséről André Tavasznak, aki a regény egyik főszereplője: „Szoktatok ilyesmiről beszélni otthon?” – kérdezi a lánytól. „Nem. A múltról soha. Én csak tizenhat évesen, amikor Londonba mentem, tudtam meg, hogy van múlt is” – válaszolja az. A regény másik történetszála André fiához, a magát Zsombor Tavasz/Étienne Chaix/Bernard Mandeville néven is megnevező énelbeszélőhöz kapcsolódik.

 

A térség 20. századi történetének „összerakása”

 

Egy dadogás története című 2017-ben megjelent autofikciós regényében Vida Gábor többször is reflektál egy történelmi regény majdani megírásának lehetőségére: „Most ijedtem csak meg attól, hogy én ezeket az embereket, akikről eddig szó volt, valamilyen módon be akartam költöztetni a kastélyba, hogy éljenek együtt, és őröljék fel egymást, ahogy a valóságban, legyen az egésznek háttere, kulisszája, és a hömpölygő történelmet is bele tudjam szőni, találjak valami példázatot arra, hogy mi történt Erdélyben a harmincas évektől napjainkig…”[22] Az anyai ágon erdélyi szálakkal (és elődökkel) rendelkező családtörténet révén megrajzolja és kontextualizálja a másik (történelmi) regény, a Senkiháza terét is: egy soknyelvű és kultúrájú térséget, amelyen – bár „tündérkert” is lehetne – folyamatosan átgyalogol, és szembefordítja egymással lakosságát a történelem.

A tündérhon/tündérlak víziója a vajdasági magyar irodalom nyelvét is hatásosan formálta és formálja ma is – Pap Dániel Tündérlak Magyarhonban (1899) című kötetétől Németh István Ima Tündérlakért[23] címen 2000-ben megjelent novelláinak erre a hagyományra vonatkozó reflexiójáig. Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje[24] című regényének központi anekdotája, illetve alcíme is az „új haza” megtalálásának vagy alapításának eposzi hagyományára utal, míg Vida Gábor 2023-as regénye ennek groteszk ellenképére vonatkozó címet kapott: Senkiháza. A könyv hátsó fedőlapján kiemelt Neoplanta-anekdota a következőképp hangzik: „1748-ban összefogtak a németek, a szerbek, a magyarok, a zsidók, az örmények meg a többi itt élő nemzetség, összekaparták megspórolt pénzüket, bankkölcsönt vettek fel, és a tömérdek bankóval Bécsbe utaztak, hogy Mária Terézia császárnőtől megvásárolják a szabad királyi város címet. A császárnő megkérdezte, mi a neve a városuknak, mire az alapító atyák töredelmesen bevallották, hogy nincs neve. Felkérték őfelségét, legyen városuk keresztanyja. A császárnő elővette aranypennáját, és gyöngybetűkkel írta a latin nyelvű alapító okiratra: Legyen a neve Neoplanta, és minden nép nevezze saját nyelvén. Éljenek békében, szeressék egymást, ez a soknemzetiségű város legyen a példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének. Eltelt több mint 250 év. Neoplanta – azaz Újvidék – népei azóta folyamatosan gyilkolják egymást”. Hasonlóképp fordul önmaga ellentétébe a regény másik nagy szimbóluma, az „európai mesék”-ben létező Duna, a különböző népeket összekötő „kék szalag”: „A bérkocsiból rémülten bámultam Európa legnagyobb folyóját, a sötét, rideg, nagyméretű tömegsírt” – mondja a regény énelbeszélője. A Vida-regény toponímiái is a térségi kisember otthonteremtésének és boldogulásának lehetetlenségére vonatkoznak: Senkiháza, Namajd etc. A térségi történelem ugyanis hazátlanítja, hontalanná teszi a kisembert. „A térségen úgy csörtet végig a történelem, hol lovon, hol harckocsin, hol biciklin, hogy végül senki hazája nem lehet, főleg nem az Ígéret Földje jelentésében”[25].

A Bestiárium Transylvaniae[26] kivételével az itt vizsgált erdélyi és az értelmezési összefüggéseiket képező Gion- vagy Végel-regények, illetve Juhász Erzsébet Határregénye is a múlt század első évtizedéig vezetik vissza az elbeszélés szálait, amikor a tágabb-szűkebb térség történelmének elbeszélésébe kezdenek narrátoraik. De ahogy Láng Zsolt elbeszélésfolyama is a 20. század végének történetébe „fut bele”, a Senkiháza, a Neoplanta és Tompa Andrea regényei (például a Fejtől s lábtól, az Omerta), sőt a Kitelepítés, az Egy dadogás története és Az emberek meséje is visszatekint vagy utal a korábbi évszázadok történeti hagyományára. Jellemző ezekre a narratívákra, hogy legtöbbször nem a történelmi múlt elbeszélésének szándéka vezérelte az író tollát, vagyis nem állt szándékában történelmi regényt írni, és nem is mindig kronológiai rendben keletkeztek az elbeszélésfolyam darabjai. Utólag azonban ezekből a narratívákból könnyen „összerakható” a térség 20. századi történetének elbeszélése. Legjobb példája ennek a Tompa-opus. Megjelenésük rendjét tekintve a következő sort alkotják: A hóhér háza (2010), Fejtől s lábtól (2013), Omerta (2017), Haza (2020), Sokszor nem halunk meg (2023). Viszont ha az olvasó veszi a fáradságot, és az elbeszélt idő rendjébe állítja a könyveket, akkor a Fejtől s lábtól című, a „balneológiai” irodalommal is összefüggő regény (a délvidéki olvasónak Csáth Géza fürdőnaplói juthatnak eszébe) és az ugyancsak a 20. század első felének kolozsvári eseményeit tematizáló, illetve azoknak a kommunista diktatúra konstituálódásáig vezető történéseit elbeszélő Omerta áll a sorozat élen. A megjelenését tekintve a legkésőbbi Sokszor nem halunk meg szól a második világháború és a holokauszt térségi történetéről. A főhős, Nagy Matild eltűnt orvos édesanyját hajlamosak vagyunk a Fejtől s lábtól orvosnője alteregójának tekinteni. A 2023-ban megjelent ötödik regény mellett a legelső, A hóhér háza tárja elénk a rendszerváltás erdélyi eseményeit, míg a Haza mutatja meg jelenkorunk képét – és ilyen értelemben ki is „esik” a történeti elbeszélések sorából. Hasonló időbeli távlatot mutat Gion tetralógiájának négy darabja: bennük Rojtos Gallai István és Rézi Krebs családjának a 20. század első felét átívelő történetét bontja ki előttünk az elbeszélés az 1898-as kezdetektől a 1940-es évek végéig. Egyes irodalomtörténészek[27] azonban úgy gondolják, a Gion-életmű más darabjai is kapcsolódnak hozzá, vagy közvetve utalnak narratívára, így a Testvérem, Joáb (1969), illetve az Izsakhár (1994) című regények, amelyek története kitölti a regényfolyam időbeli üres foltjait úgy, hogy a Joáb-regény a hatvanas-hetvenes évek társadalomtörténeti eseményeit, az utóbbi pedig a kilencvenes évek történéseit láttatja.

 

Kultúrák párbeszéde és szembenállása

 

Gion Nándor tetralógiájának első része, a Virágos katona első datációja 1898, amikor Stefan Krebs – a regényfolyam főhősének és (egyik) elbeszélőjének, Rojtos Gallai Istvánnak a nagyapja – a családjával együtt Szenttamásra költözik a szomszédos, főleg németek lakta Feketicsről, de már a falu határában szembetalálja magát a másik nemzeti közösség, a magyarok ellenszenvével. A helybéliek ugyanis leállítják a szekerét, és a bajuszviseletet kérik számon rajta. Stefan Krebs német, és nincs – miképp a helybéli magyar férfiaknak – bajsza. Lazo Pavletić, a Neoplanta fiákeresének apja 1918-ban egy szerb lovas bandérium élén vonul be Újvidékre, a meghódított városba. Azonnal észreveszi, hogy a helyieket elsősorban a ruha teszi mássá, semmiben sem hasonlóvá a földijeihez, ezért „bemosakszik”, és „ruhát vált” – magára ölti annak az elmenekült magyar katonatisztnek az öltönyeit, akinek a házát elfoglalta.

 A be- és kivonulásoknak sajátos forgatókönyve és rituáléja van a térségben, miként az új kultúrába való beöltözésnek, bemosakodásnak is. Az Ez a nap a miénk azzal kezdődik, hogy 1941 januárjában a szenttamásiak lelkendezve várják a felszabadítókat, s a „mindig cserbenhagyottak”, a visszatérő pribékek megtorló gaztetteinek áldozatul esők tragédiájával ér véget a történetük. A Neoplantában erre is konkrét és ironikus elbeszélői reflexió vonatkozik: „[…] cserbenhagyták a szerencsétlent a magyar urak, akik 1944-ben diadalmasan harsogták, hogy nem, nem soha. Aztán haptákba vágták magukat az újvidéki magyar hölgyek előtt, és esküdöztek, hogy visszajönnek. Kezét csókolom, nagyságos asszony, mondták, majd jól megtömték szajréval a teherautót. Vitték az ékszereket, az étkészleteket, a stílbútorokat, a szőrmebundákat. Mentették az irhájukat”.

A „felszabadítók” 1941-ben harci járművekkel, teherautókkal, oldalkocsis motorkerékpárokon érkeznek. A Senkiházában egy „biciklis” harci egység „teker keresztül” Namajdon, hirdetve a hatalmi revízió idejét, de a kisváros lakóinak csak a kölcsönös leszámolásokból és meghurcoltatásokból jut ki. A Fischer vendéglő falán éppúgy cserélődnek a mindenkori vezérek és hatalmasságok arcképei, mint az újvidéki Dornstädter cukrászdában a szintén német származású tulajdonos váltogatja az épp aktuális uralkodó vagy államfő portréját. Pedig ahogy a namajdi vendéglős házaspár is csak a kocsmát szeretné működtetni, Dornstädter úr is csak a szakmáját, a cukrászatot és a vendégek kiszolgálását igyekszik magas színvonalon művelni. (A Dornstädter cukrászda egyébként a térség visszás és ellentmondásos történetét tükröző emblematikus hely Újvidéken. A Dornstädteren kívül volt Moszkva, a második világháború után, a szocialista Jugoszláviában több évtizeden át Zágráb néven volt közkedvelt hely, majd pedig az államalakulat széthullását követően, a kétezres évek elején lett Athén, s ezen a néven is szűnt meg.)

Kalagor Máté felesége, Havadi Bora a magyar zászlót dugja el az ágynemű közé, A hóhér háza, Tompa Andrea regényének szereplői a családi ház padlásán rejtegetik a diszmagyart, méghozzá a legutolsó visszacsatoláskor beleszáradt és ki nem mosott izzadtságfoltokkal együtt – jobb idők reményében.

Hogy a kisember számára a múlt század történelme nemigen tartalmazott eltérő vagy az elbeszélteken kívül más alternatívákat, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy más térségek és közösségek legújabb kori irodalma, különösen a történelmi és a családtörténeti narratívák is hasonló motívumokból, történetekből, anekdotákból és legendákból építkeznek. Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényének feloldhatatlan konfliktusa az, hogy ebben a világban, a térség történelmében mindenki egyszerre bűnös és áldozat. Lazo Pavletićtyal, a regény első számú főhőselbeszélőjével kapcsolatban merül fel az a vád, hogy a második világháborút követő jugoszláviai megtorlások idején, az új partizánhatalom iránti hűségét bizonyítandó (a saját életéért cserébe) saját kezűleg lövi főbe (vagy elárulja) két legjobb barátját, a magyar Novák Jánost és a német Oswald Ottót. Török Miklós apját pedig minden bevonuló hadsereg „felcibálja” valamilyen erkélyre (díszmagyarban vagy partizánsapkában), ünnepelni az új hatalmat, hogy aztán ugyanazok végezzék ki, akik majd a későbbiek során néphőst faragnak belőle. Slemil Ferencék is éppúgy díszünnepséggel és zenével várják (kénytelenek fogadni) a folyton változó hatalmi rendet, mint ahogy ezek az arc- és névváltások a Senkiházában is megtörténnek. A bizonytalan identitású Kalagor Mátét (hol magyar nevén jegyzik, hol Matei Călăgaru a hivatalos neve) néha a magyar hatóságok gyanúsítják meg a megszálló román hatalommal való együttműködéssel, máskor a visszatérők hurcolják el gyanús elemként munkatáborokba. Ugyanez történik A balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja[28] című Végel-regényben a Slemil Ferenc/Franz Schlemil/Franjo Šlemil nevekre egyaránt hallgató főszereplővel, akit minden egyes bevonuló hadsereg és a nyomukban konstituálódó régi/új hatalom összeveret, ki akar végeztetni, s csak a véletlennek köszönheti megmenekülését (mint Rojtos Gallai István is), hogy aztán a történelmet alakító struktúrák visszaéljenek a történetével, attól függően, hogy milyen hazugságot akarnak terjeszteni magukról.

A 20. századi „honfoglalás”-nak és „új haza” létrehozásának sajátos történetét állítja fel Láng Zsolt is Az emberek meséje című regényében. Kettős elbeszélői struktúrája, pretextusai révén – ahova Blaise Pascal filozófiai művei, Bernard Mandeville A méhek meséje című alkotása, kommunikációelméleti utalások is tartoznak – kiismerhetetlenül összetett nyelvi és kulturális képet fest Európa, azon belül Erdély egy különös szegletéről, a Medárdnak nevezett falu közösségéről. Első alapítói valószínűleg a rómaiak, későbbi újraalapítói a szászok voltak, de a Ceaușescu-éra idején zajlott falurombolások következtében elnéptelenedett és pusztulásnak indult Isten háta mögötti települést végül a cigányok veszik birtokukba, és alapítják újra, ki tudja, hányadszor már, a történelem folyamán. Hogy a falu végül megmenekül a pusztulástól, és hogy Európa más városaival és térségeivel ellentétben viszonylagos nyugalom honol a házaiban és lakosai között, azt nemcsak a nagyvilági történésektől való részleges elzártsága eredményezi, hanem az is, hogy a globális tendenciák távolisága miatt e helyütt a különböző nyelvek és kulturális kódok, identitások zavartalanul keverednek, folynak össze és élnek tovább egyfajta egymást megtermékenyítő és gazdagító szimbiózisban.

 

A nyelvi és kulturális közvetítés/közösség esélyei

 

Hogy Medárd lakói tagadják a létezését, vagy nem beszélnek a múltjukról, az a kultúrák széttartó, ezért szétválasztó alakulástörténete miatt van így. Történeti tapasztalata ugyanis azt mutatja, hogy a nemzeti múlt és identitás elbeszélésével, azaz definiálódásával csak a különbségek és az ellentétek erősödnek fel. Ennek metaforikus ábrázolása is kibomlik André Tavasz és Szidi párbeszédéből:

„Nálatok szedtem a kertben, emelte mutatóujját a kalap elé.

Andrea is szereti, soha nem gyomlálja ki.

Miért lenne gyom? Cigányvirágnak is nevezik.

Cigányul is?

Gánújának mondta a nagyanyám. Ő is kalapot hordott. Azzal temettük el, ez volt a kívánsága. Mert az a kalap az anyjáé volt, a dédanyámé. Akit agyonvertek a katonák. Ők a cigányokat tartották gyomnak.”

Sajátos módon, vagyis a hazátlanná válás és a kirekesztettség kényszerűségében építenek új társadalmat és (ideiglenes) „hazá”-t maguknak Visky András Kitelepítés című regényének szereplői. Az állampolgárságuktól és ezáltal nemzeti (közösségi) hovatartozásuktól megfosztott, a Duna-delta élhetetlen táboraiba hurcolt emberek között mindenféle identitású, rangú, nyelvű és kultúrájú ember megtalálható. Az életben maradásért folytatott mindennapi küzdelmükben lassan elmosódnak közöttük a különbségek. A kulturális, nyelvi és vallási sokszínűség – mint egy régi világ emlékezete – inkább a hagyományok megtartó, megerősítő erejét jelenti számukra, mintsem különállást. Szertartásaikban lassan összefolynak a katolikus evangéliumi tanok, a Károli Biblia példázatai, ortodox vallási szokások és lipován óhitűség. (A poszthumán visszarendeződés hasonló példájával szembesít egy új animációs film is; a 97. Oscar-gálán a saját kategóriájában aranyszobrot nyert, lett Áradás, Gints Zilbalodis rendezése. A posztapokaliptikussá vált világban, ahol a civilizáció és a történelem emlékeit lassan visszaveszi magának a természet, a különböző fajú állatok, a macska, a majom, a kapibara, a kígyászsólyom és a kutyák a különbözőségek ellenére is kénytelenek együttműködni, és segíteni egymást, hogy túléljék a katasztrófát.)

A Vida-, a Tompa-, a Gion- és a Végel-regények világában is adott egy gazdag nemzeti és kulturális hagyomány. Akár „tündérkert” is lehetne, „aranykor”, Belle Époque, vagy Ígéretföld – miként a Neoplanta-anekdota sugallja –, ha viszonyait és identitásait nem írná folyamatosan újra a történelem. Erdély topográfiája, történelmi tere (mint a Kárpát-medence más térségeié, sőt a Kárpátokon túli nemzeti közösségek világa is, így a moldován Iulian Ciocan És reggel jönnek az oroszok című 2024-es regényében) sajátos térképként működik, rajta a térségi (kis)ember sorsa rajzolódik ki, míg a róla szóló történelmi narratívákban a sorsa tükröződik.