Arany Zsuzsanna

Szabadság és erő

Kosztolányi és Walt Whitman

Kosztolányi köztudottan nemcsak fordított idegen nyelvű irodalmi műveket, hanem esszéiben is gyakran foglalkozott világirodalmi kérdésekkel. Sok esetben közölt portrékat azokról a szerzőkről, akiknek munkáit magyarra ültette. Nem pusztán az európai kontinensre terjedt ki az érdeklődése, de a távol-keleti költészet is izgatta (Kínai és japán versek címmel műfordításkötetet közölt), és az amerikai kontinens kultúrájáról sem feledkezett meg.

Lefordította Thornton Wilder világhíres, 1928-ban Pulitzer-díjjal jutalmazott regényét, a Szent Lajos király hídját,^[1] a szerzőről írt portréjából pedig kiderül, hogy behatóbban is tanulmányozta az amerikai művészetet. Nem csupán a tengerentúli irodalom (Wilderen kívüli) jelesebb képviselőire utal ugyanis – köztük Emersonra, Poe-ra, Lewis Sinclairre és persze Walt Whitmanre –, de hivatkozik például Waldo Frank író, kritikus, történész és politikai aktivista Our America (A mi Amerikánk) című könyvére, amely Chicago mindennapjainak poézisét mutatja be. „Nem csoda, hogy itt alakult ki az első modern irodalmi központ. Az amerikai nyelv tárgyilagos, kemény, szóvirág nélkül való. New England kivándorlói még ma is megőrizték a tizenhetedik századi szavak ősi, vad zamatát s az amerikai iskolásfiúknak nem kell külön szótár Shakespeare-hez, mint a londoniaknak” – vélekedik Kosztolányi.^[2]

Az amerikai szerzők közül a magyar költőre talán Walt Whitman gyakorolta a legerősebb hatást, akinek művészetével feltehetően már egyetemista korában megismerkedett.^[3] Megállapításunkat többek között az is bizonyíthatja, hogy az 1928-ban közölt Meztelenül című kötet teljes egészében szabadverseket tartalmaz.^[4] Bár az összeállítás darabjai korábban is megjelentek – tizenhármat például 1924 decemberében hozott a Nyugat –,^[5] alaposan meglepte a kritikusokat, hogy az egyébként a rímnek és versformának komoly szerepet tulajdonító Kosztolányi a Whitman-féle új szabadvers irányába indult. Az amerikai költő fordítójától ugyanakkor mégsem annyira váratlan ez a gesztus,^[6] sőt Whitman mellett további ösztönzőket is említhetünk, akik befolyásolták Kosztolányit: Marinetti vagy a francia poésie pure, Apollinaire, Mallarmé és Valéry költészete, valamint a spanyol poesía pura alkotásai egyaránt inspirációs forrásként szolgálhattak számára.^[7]

Whitman-versfordítások már az 1913 karácsonyára megjelent Modern költők című antológiában is szerepeltek. A kiadvány Kosztolányi induló éveinek legjelentősebb műfordításkötete, mely egyfelől terjedelmi nagysága, a szerkesztő igen komoly és széles körű tájékozottsága, másfelől a fordítások magas színvonala miatt számított úttörőnek, illetve nem utolsósorban a modern szimbolizmus darabjait kívánta megismertetni a hazai olvasóközönséggel. Az első kiadás (melyet 1921-ben annak háromkötetesre bővített változata követett) Az „Élet” könyvei sorozaton belül jött, az azonos című folyóirat kiadójának közreműködésével. A gyűjtemény 102 költőtől 228 versfordítást tartalmaz, és angolszász szerzők bemutatásával indít: a nyitódarab Edgar Allan Poe A holló című költeménye, mely körül pár hónappal a megjelenés előtt komoly vita is kialakult.^[8] A Poe-fordításokat követi Longfellow portréja és néhány magyarra ültetett verse, majd harmadikként olvasható a Whitman-fordításokat közlő fejezet.

Ahogy az antológiában szereplő minden szerzőről, Kosztolányi Walt Whitmanről is írt rövidebb összefoglalót a versfordítások elé. Néhány sorban ismerteti az amerikai költő életeseményeit (írnok, tanító és nyomdász múltját, szerkesztőségi feladatait és újságíró tevékenységét, a polgárháborús évek tapasztalatát, valamint a „boldog kószálás” időszakát); anekdotázó hangnemben szól karakteréről („Gyönyörű szál ember: kemény, izmos, vidám. Akik érintkeznek vele, rajonganak érte. Mindenki úgy hívja a »jó, deres költő«, mert dús haja már fiatalkorában megőszült.”); végül pár szóval jellemzi a munkásságot is: „Walt Whitman az újvilág új lírikusa. Múlt nélkül való hazája modern csodáit énekli, a természetet és technikát, a szabadságot és erőt, a demokráciát és egyszerűséget, az élet ujjongó vidámságát. Elemi erő lüktet benne. Az amerikaiak sokáig »őrült költő«-nek nevezték, formátlan versei miatt, de ma már a tankönyvek is igazat szolgáltatnak őseredeti költészetének, apostolian egyszerű, következetes életének.”[9]

Az egyes szerzőkhöz rendelt versfordításokat bevezető portré zárásaként Kosztolányi minden egyes esetben megad primer és szekunder bibliográfiát is. Whitmannél természetesen a Leaves of Grass (Fűszálak) kerül fókuszba, annak is 1891-es kiadása. Köztudott, hogy Whitman munkájának számos, folyamatosan alakuló, más és más szövegváltozatokat mutató közreadása létezett, melyek közül az első variáns 1855. július 4-én, New Yorkban látott napvilágot „az amerikai irodalom egyik legfontosabb eseményeként”.[10] A Kosztolányi által hivatkozott kötet az utolsó, sorszáma szerint a kilencedik. Valójában csak 1892-ben jelent meg, és Whitman már a halálos ágyán javítgatta.[11]

Magyar nyelvű szakirodalomként Kosztolányi elsőként a Vasárnapi Újság 1874-es évfolyamának arra a cikkére utal,[12] amelyről a Wilder-esszében is megemlékezik: „Walt Whitman-ról még életében tanulmányt írt a régi Vasárnapi Újság.”^[13] Ezt követően (már a Modern költők második kiadásában) saját munkájára hivatkozik – négy Whitman-vers átültetésére –, melyet 1919 augusztusában a Független Magyarország közölt,[14] majd utal Reichard Piroska, Pásztor Árpád és Hevesy Iván egy-egy tanulmányára is.[15] A további magyar fordítókat ugyancsak felsorolja, ám a későbbi keletkezési dátumok miatt ezt is csak az 1921-es kiadásban találjuk, illetve ki is maradnak a sorból páran, köztük épp a legnagyobbak, azaz Babits, Füst Milán és Szabó Lőrinc.[16] Végül a Modern költők első kiadásában Kosztolányi az alábbi három költeményt hozza Whitmantől magyar nyelven: Valakinek, aki nemsokára meghal (To One Shortly to Die); Téli mozdony (To a Locomotive in Winter); Szép asszonyok (Beautiful Women).

Tudjuk, hogy az említetteken kívül is fordított az amerikai költőtől verseket, többek között a Független Magyarország-beli közlés részeként (A városi halottasháznál – The City Dead-House; Az őrület és öröm órája – One Hour to Madness and Joy; A mennyei halál suttogása – Whispers of Heavenly Death). A Szép asszonyok című kétsoros opusról egyébként elemzést is közölt (Művészet és öncsalás című esszéje második felében), s konklúzióként megállapította: „Azok az öregasszonyok, akikről Walt Whitman szól, tele vannak lélekkel. Homlokukat megnemesítette a fájdalom. Fáradt, kihamvadó szembogarukban az emlék izzik, a jóság és tudás. Mellettük a fiatalasszonyok valóban színtelenek, üresek és tartalmatlanok. Minderről egy árva szó sincs a költeményben. Ott csak egy vakmerő állítást olvasunk, azt, hogy a fiatalasszonyoknál szebbek az öregek. […] A példa […] talán túlontúl jó. Walt Whitman újító volt, forradalmár. A költészet régi, szokott fogásait elvetette. Magát a füstölgő ősanyagot dobta elénk.”[17]

Whitman költészetének főbb témái közé sorolható a személyes én szentsége, az emberek és dolgok egyenlősége, a szerelem és a barátság magasztossága, a kozmikus fejlődés gondolata, a születés–élet–halál–feltámadás ciklikussága, a lélek halhatatlanságának kérdésköre, valamint nem utolsósorban az amerikai szellem fennköltsége és a nemzet költőisége. A Fűszálak első kiadása névtelenül jelent meg, és tizenkettő, cím nélküli verset tartalmazott. Egyedül az Ének magamról című költeményből derül ki a szerző neve; az itt megjelenő Walt Whitman azonban nem azonos a biográfiai személlyel, hanem inkább – amint azt az amerikanista Bollobás Enikő meghatározza – költői persona. A Bhagavad-Ghitához, valamint Blake, Rimbaud és Nietzsche egyes műveihez hasonlóan „Whitman poémája is a megvilágosodás pillanatait örökíti meg, egy misztikus, eksztatikus élmény átélését és lelki-szellemi alakulását, amit a költő a rapszódia formájában örökít meg.”[18] A költeményeket bevezető Előhang a neves amerikai transzcendentalista filozófus és egyben unitárius lelkész, Ralph Waldo Emerson gondolataira alapoz, ahol a szerző azt is kijelenti: a költő feladata nem utolsósorban az amerikai jelennel való azonosulás. Nemcsak Whitman rajongott azonban Emersonért, hanem – amint azt például Babits Mihálytól megtudjuk – a bölcselő-lelkész is „el volt ragadtatva ettől a költőtől. »Egy szörnyeteg jelent meg New-Yorkban – írta ujjongva Carlyle-nek –, leírhatatlan szeme és bivalyereje van: egy könyv, mely elvitathatatlanul amerikai!«”.[19]

Talán nem véletlen, hogy az amerikai szabadságmítosz egyik reprezentatív figuráját épp az 1919-es évben, egészen konkrétan a magyarországi kommün időszakában fordítják le többen is: Kosztolányi mellett Pásztor Árpád a Nyugatban, míg Hevesy Iván – aki egyébként szerepet kapott a tanácshatalom művészeti irányításában is – épp a Tanácsköztársaság propagandalapjában, a Vörös Lobogóban. Babits szavai Az európai irodalom története vonatkozó fejezetében ugyancsak arra utalnak, hogy Whitman a szabadság és a demokrácia ikonjaként élt az akkori nyugatos nemzedék köztudatában: „Szerencsés költő, boldog nemzet fia, mely (úgy látszott ekkor) örökre védve van európai lázainktól és problémáinktól! Nem lehetne-e itt egy új kultúrát kezdeni, teljesen szüzet, menten minden európai hagyománytól, kipróbálni az új, demokratikus rend és haladás szellemi lehetőségeit? […] Amikor Amerika lelkét vélte zengeni, voltaképp Európa álmait zengte. Az akkori Európa álmait. A haladást, a demokratizmust. Az emberszeretetet, mely minden embert egyformán álmodik szeretni.”[20]

A Tanácsköztársaság alatti odafordulást azonban kétféleképpen is értelmezhetjük: lehet a diktatórikus hatalom elleni lázadás kvázi metaforája is, ám egyúttal a szocialista-kommunista államforma jelentette új rendbe, illetve az új, forradalmi művészetbe vetett bizalom megnyilvánulásaként ugyancsak felfoghatjuk.[21] Nem pusztán Kassák szabadversei juthatnak itt az eszünkbe, de Hevesy esetében szintén az utóbbi felfogást gyaníthatjuk; méghozzá nemcsak azért, mert az egyébként Babits-tanítvány fotóművész és filmesztéta részese volt az akkori baloldali politikai elitnek, hanem egy 1922-es, Nyugatban közölt kritikája alapján is, melyben – Gáspár Endre átültetéseinek magasztalása ürügyén – burkoltan támadta Kosztolányi műfordítói gyakorlatát és esztétizmusát: „[Gáspár] Fordítása általában jobb és megértőbb, mint az eddig szórványosan megjelent magyar Whitman-fordítások. Az eddigi magyar fordítások közös hibája, hogy Whitman nyers, sokszor triviálisan köznapi vagy tudományosan elvont szavakkal kevert nyelvét megfinomítják, eleurópaisítják, hozzá hasonlítják az európai líra esztéta-nyelvéhez. Minden fordításnál végzetes baj az, ha a fordító szellemben, életérzésben távol áll az eredeti mű szerzőjétől. Whitmanhez nem szabad idegen kéznek nyúlnia, ha még olyan művészé is az a kéz. Whitmant csak megértő rajongónak, odaadó rokonnak szabad fordítani, különben költeményei, ezek az anarchikus életdarabok és élethimnuszok, elvesztik igazi elevenségüket, akárcsak az akváriumok halai.”[22]

Ha az életrajzot és a kapcsolathálót tekintjük, a Walt Whitman-téma előkerül Kosztolányi és a szabadversekkel jelentkező Bartalis János kapcsolatában is. 1914 májusában még csak levelet váltottak, 1915-ben azonban már személyesen is találkoztak a szabadkőműves Világ című napilap szerkesztőségében. Kosztolányi csodálkozott, mikor megtudta, hogy a fiatal székely költő nem ismerte korábban Whitman munkásságát, akit a Budapesten élő író Bartalis lelki rokonaként aposztrofált. Meg is ígérte, hogy elküldi számára a nála lévő, német nyelvű Fűszálak-kiadást, ám Bartalis végül egy barátja révén jutott hozzá a kötethez.[23]

Kosztolányi Whitman-rajongása egyébként legendás lehetett Erdélyben (is) akkoriban, miután Ligeti Ernő szintén úgy emlegeti őt, mint az amerikai költő köteteinek őrzőjét: „[René Miller-Fülöp] Kíváncsi volt, hogy ki az, aki Whitman Waltot fordít? Neki ugyanis Whitman a kedvence és csodálkozik, hogy a magyar irodalomban eddig még senki sem foglalkozott e híres amerikaival. Megjegyeztem, hogy nem éppen így áll a dolog: Kosztolányi és Babits fordítgattak már tőle, én magam is Kosztolányihoz fordultam, hogy adja nekem kölcsön Whitman köteteit, mert Kolozsváron nem tudom megtalálni.”[24]

E rövid áttekintésből is látható, Kosztolányi nyitottan fordult mind az amerikai irodalom, mind annak egyik első prófétája, Walt Whitman alakja és művészete felé. Itt közölt eredményeink azonban mindössze szerény hozzájárulások lehetnek egy nagyobb ívű tanulmányhoz, mely például a nyugatosok és Whitman kapcsolatát tárhatná fel, vagy épp gondoltathatná azt újra a 21. század második évtizedében.