Márton László
Hópehely, a barcelonai albínó gorilla
Egy készülő kisregényből
A Hópehely nevű fehér szőrű gorillát egy Jordi Sabater Pi nevű spanyol állampolgárságú, katalán nemzetiségű autodidakta biológus vásárolta meg egy joruba földművestől Spanyol-Guineában, amikor 1963 tavaszán nemesfák után kutatott a Kristály-hegység (Monte de Cristal) északi nyúlványainak tövében. Hosszú volna most elbeszélnem, hogyan vitte magával az albínó gorillakisfiút szülővárosába, Barcelonába, ahol negyedszázaddal korábban, a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcolt, és milyen megfontolásból ajándékozta Hópelyhet a barcelonai állatkertnek. Elég annyit mondanom, hogy Hópehely – aki, nevét meghazudtolva, nem hópiheként libegett, hanem két és fél mázsás hím gorillaként nehezedett az újkeletű spanyol demokrácia talajára – az állatkert, a város, a régió és a tartomány kedvence volt évtizedekig, és egyszerre testesítette meg az Őfelsége, I. János Károly spanyol király iránti alattvalói lojalitást, valamint a katalán hazafiasságot. Elfogadta volna Katalónia függetlenségét, valamint a spanyol-katalán perszonáluniót is, de erre irányuló nézeteit sohasem hangoztatta.
Hópehely, betöltve negyvenedik évét, és betelve az élettel, 2003 őszén fog meghalni. A halál oka előrehaladott bőrrák lesz, amelyet az állatkert munkatársai az utolsó pillanatig titkolni fognak a közönség előtt. Addig is, amíg a látogatók megtudják, hogy Hópehely rövidesen meghal, mi ketten, az olvasó és a szerző, eltöprenghetünk a sors átkainak és áldásainak viszonylagosságán.
Hópehely kisgyerekkorát, mint életrajzunk elején előadtam, egy szörnyű tragédia árnyékolta be: szeme láttára meggyilkolták a szüleit, és elszakították a testvéreitől. Csakhogy a legnagyobb szerencsétlenség egyszersmind a legnagyobb szerencséje is volt. Az afrikai őserdőben albínó gorillaként nem élte volna túl a kisgyerekkort. Nemcsak a leopárd és az óriáskígyó figyelmét vonta volna magára, hanem, mihelyt az anyja elengedi a kezét, a családapa is jóval hamarabb elűzte volna, mint szokványos külsejű, pigmentált bátyjait és öccseit, vagy talán agyon is ütötte volna.
Ezzel szemben a barcelonai állatkert gondoskodott a biztonságáról és a megélhetéséről. Nem elég, hogy családapai rang és négy viruló feleség jutott neki, albinizmusa révén a legtekintélyesebb gorillaférfiak közül is kiemelkedett. Már kisgyerekkorában is kedvenc volt, egy jeles biológusnak és egy hírhedt zsarnoknak volt a kedvence, de az élet előrehaladtával ennél is tovább jutott: egy világváros, egy tartomány, egy ország, egy kontinens kedvencévé vált.
Csakhogy legnagyobb szerencséje okozta egyszersmind legnagyobb szerencsétlenségét is. Az albinizmus, vagyis a pigment hiánya tette őt a bőrrákra hajlamossá, és tette a pusztító sejtburjánzást gyógyíthatatlanná.
Amikor a barcelonai állatkert igazgatósága közleményben tudatta a világgal, hogy Hópehelyt, megkímélendő a legsúlyosabb testi szenvedésektől, rövidesen örökre elaltatják, búcsúlátogatók ezrei özönlötték el az emberszabású-körlet környékét, türelmesen várva sorukra, hogy akár három-négy óra elteltével is bejuthassanak hozzá, és elköszönhessenek tőle.
Hópehely nem örült a nagy érdeklődésnek. Felfogta, hogy ez rá nézve nem jelent semmi jót. Különben is, minél öregebb lett, annál inkább terhére voltak az emberek. Az utolsó hetekben a gyengeség és a fájdalom is úrrá lett rajta. A legvégén már azokat a keveseket is utálta, akiket szeretett. Amikor megérkezett az állatorvos a halált hozó injekcióval, Hópehely összeszedte utolsó erejét, és feleségei részvétteljes pillantásától kísérve feltápászkodott, mint aki azt akarja mondani: „A császár állva hal meg.”
*
A barcelonai állatkert nem követte azt a gyakorlatot, amely a világ számos gorillatartó állatkertjében honos. Amikor tíz gyerek világrajövetele után jó néhány évvel, az 1990-es évek második felében egyértelművé vált, hogy Hópehely nem fog, nem tud, nem is akar több utódot nemzeni, felvetődött annak lehetősége, hogy elkülönítik a családjától, és egy nemzőképes, fiatal hímet állítanak a helyébe, akitől Tuana, Csanga, Zazi és Lomela további gorillagyerekeket fogan. Az állatkert igazgatósága ezt a megoldást szorgalmazta, de a gondozónők, Mayte és María ellenálltak.
„Ez méltatlanság volna!” – kiáltotta Mayte.
„Hópehely nem ezt érdemli!” – tette hozzá María.
Mindketten elborzadtak attól a gondolattól, hogy az elaggott Hópehelynek egy szomszédos börtöncellából kellene néznie és hallgatnia, amint egy idegen férfi bassza az általa évek óta elhanyagolt feleségeket.
Az állatkert urait – a főigazgatót, a gazdasági igazgatót és a kommunikációs igazgatót – nem ez a sápítozás győzte meg, hanem annak józan számításba vétele, hogy Hópehely, amíg családja körében ő a fáraó, sokkal több látogatót vonz, mint a felszabadított rabszolgától születendő összes gorillakölyök együttvéve.
Így tehát Hópehely a gorillanők szeretetétől és tiszteletől övezve morzsolhatta le aggastyánéveit.
*
Hópehely halála szerencsétlenséget hozott mindkét vezető katalán politikusra, a posztmodern baloldalira és a mérsékelt jobboldali konzervatívra egyaránt. Az az áldás, amely a világváros két és fél mázsás kabalababájának egész lényéből áradt a két államférfira, az élet kihunytával maga is elenyészett.
Pujol, miután ötször kitöltötte miniszterelnöki mandátumát Katalónia kormányában, hatodszorra nem fogadta el a Konvergencia és Unió Párt miniszterelnökjelölti posztját. Így a 2003-as választásokon – huszonöt év után először – a szocialisták győztek, élükön Maragall-jal, aki baloldali kormányt alakított, így lépve régi vetélytársa helyébe. Viszonylag fiatal kora ellenére (hiszen megválasztásakor még csak hatvankét éves volt) hamar kiütköztek rajta a szellemi leépülés tünetei. Ezek egy idő után annyira kínossá váltak, hogy barátai nyomatékosan tanácsolták: lépjen vissza. Minél hamarabb, annál jobb.
Egy katalán ismerősöm azt állítja, Maragall csak színlelte az Alzheimer-kórt. Valójában egy megoldhatatlan problémával szembesült. Barcelona főpolgármestereként húsz éven át sikeres városfejlesztési politikát folytatott, amely a lakosság látványos gazdagodásával járt, csakhogy éppen a jólét miatt fordult el tőle a szocialista szavazóbázis, amely a polgárháború óta megszokta, hogy a szocialisták a szegénységet jelentik. Maragall egykori hívei közül sokan a pujolista mérsékelt jobboldalra kezdtek szavazni, de náluk is jóval többen fordultak a népi baloldal felé, amely Katalóniában tulajdonképpen szélsőjobboldal. Maragallnak ezzel a tömörüléssel, a Katalán Republikánus Baloldallal kellett koalíciót kötnie, hogy meglegyen a többség a tartományi törvényhozásban, miközben vezető népi baloldali politikusok nyíltan hangoztatták, hogy a katalán szocialisták a madridi kormány láncos kutyái.
Egy másik barcelonai barátomnak az a véleménye, hogy igaz, Maragall eleinte csak színlelte a demenciát, de aztán annyira azonosult ezzel a szereppel, hogy valóban elbutult.
A koalíció 2006-os szétesése, miután a Katalán Republikánus Baloldal kevesellte a katalán szocialisták által elfogadott „nemzeti minimumot”, jó alkalom volt Maragall számára, hogy bejelentse lemondását és visszavonulását. Még él. A jelen sorok írásakor nyolcvanhárom éves; földi porhüvelye végzi életműködéseit, szelleme ismeretlen tájakon bolyong.
Ennél is rosszabul járt Pujol. Ő nem az értelmi képességeit veszítette el, hanem a becsületét.
Ő, aki harminc éven át ellenfelektől is nagyra becsült, sikeres államférfi volt, ő, aki a spanyol demokrácia egyik alapítójának számított, ő, aki hétgyerekes családapaként híres volt magánélete tisztaságáról, kormányfőként és pártelnökként pedig közéleti feddhetetlenségéről, ő, akit a legszélesebb látókörű, legmélyebben kiművelt emberfők egyikeként tartottak számon, egy szép napon kénytelen volt beismerni a sajtó nyilvánossága előtt, hogy hosszú, munkás élete során családtagjaival és bizalmasaival együtt szétlopta a fél Spanyolországot és a háromnegyed Katalóniát.
Beismerte, hogy hozzá közel álló cégek fiktív megbízásokra vettek fel valóságos állami pénzeket.
Beismerte, hogy jordániai, liechtensteini, brazíliai, luxemburgi, guatemalai, svájci és andorrai bankszámlákon található a család pénzének máig ismeretlen összegű, jelentős része.
Beismerte, hogy vezető politikusként olyan vállalatoknak juttatott építkezési munkát, amelyek ennek túlárazott jövedelmét részint a Konvergencia és Unió titkos kasszájába, részint a Pujol család argentínai és ecuadori bankszámláira csorgatták vissza. Elég említenem a Ferovial Csoportot (Grupo Ferovial), amely a Malaga és Estepona közötti autópályát építette, továbbá a Madridot Sevillával és a Valladolidot Barcelonával összekötő vasútvonalat korszerűsítette, továbbá repülőterek és vasútállomások építésében is részt vett, és az ügyészség kiderítette, hogy a nagyvállalkozást irányító Del Pino család és a Pujol család között az 1970-es évek eleje óta szoros pénzügyi összefonódás áll fenn.
Beismerte, hogy az évtizedek során folyamatosan és rendszeresen adócsalást követett el, továbbá művészetté fejlesztette a pénzmosást. Egy interjúban kissé leittasodva azzal hencegett, hogy ő a pénzügyi manipulációk Paganinije.
Beismerte, hogy mesterkedéseiben nemcsak a saját családja működött közre, hanem a királyi család számos tagja is, például a király legidősebb lánya és annak férje.
Beismerte... De minek meséljem tovább? Úgyis el tudja képzelni az olvasó, milyen lehet az, amikor egy dicsőségben megvénült férfiú egyik napról a másikra erkölcsi holttesté válik. A feltáruló tényeknél többet nyom a mérleg serpenyőjében az a rettenetes csalódás, amely úrrá lett a közvéleményen. Képzeljük el Deák Ferencet, a magyar haza bölcsét, amint tető alá hozza a kiegyezést, az alkotmány helyreállítását, az uralkodó és a nemzet közti kibékülést, és aztán egyszerre csak kiderül róla – mi több, ő maga ismeri be a törvényszék előtt –, hogy ellopta a Lánchidat, és ebben gróf Széchenyi István volt a bűntársa. Nem kevés katalán hazafi gondolja keserűen: jobban jártunk volna, ha Floquet de Neu vagy Copito de Nieve (felőlünk nevezhetitek így is!) kerül a regionális kormány élére.
Jordi Pujolnak azért adott hosszú életet a végzet, hogy ezáltal a fejére háramló gyalázatot hosszabbítsa meg. Ő is él még; a jelen sorok írásakor bőven elmúlt kilencvennégy éves. Személyére már nem gondol senki, de a személye körüli botrány tíz év alatt sem csitult el. Ő volt Katalónia büszkesége, és egy csapásra a tartomány szégyene lett belőle. Fiait és lányait, vejeit és menyeit sok év letöltendő szabadságvesztésre ítélték; jelenleg is börtönben ülnek, mint a barcelonai állatkert majmai, annyi különbséggel, hogy ők meg is dolgoztak érte. Pujol ügyében még nem zárult le az eljárás; mind az ügyészség, mind a bíróság húzza az időt. Senki sem akarja, hogy ez az érdemekben olyannyira gazdag, bölcs és kiváló államférfi rács mögé kerüljön csak azért, mert egy utolsó, rohadt geci.
Mindenki arra számít, hogy rövidesen meghal, mielőtt az ügyében ítélet születik.
*
Hópehely halála után fellángolt a vita: mi történjen a testével? Sokan amellett kardoskodtak, hogy ki kell tömni, és az így nyert preparátum kapjon helyet valamelyik közgyűjteményben. Másoknak, köztük az immár nyugdíjas, de még jó erőben levő Jordi Sabater Pinek, az volt a véleményük, hogy ezt cselekedni kegyeletsértés volna. Elvégre Hópehely, ha nem volt is a szó legszorosabb értelmében ember, de azért mégiscsak személyiség, méghozzá közkedvelt személyiség volt. Végül az a kompromisszum született, hogy mintákat vettek az albínó gorilla különböző szerveiből és szöveteiből, ezeket tartósították, majd megrendezték Hópehely temetését a barcelonai állatkert emberszabású-körletének bejáratánál.
Sokan szerettek volna koporsós temetést annak reményében, hogy kellő idő elmúltával kihantolásra kerülhet sor, és tanulmányozni lehet majd a csontokat. Éppen ezt akarták elkerülni mindazok, akik az urnás változatot részesítették előnyben, és az ő álláspontjuk győzött. Az urnánál jelen volt az igazgatóság mellett a környezetügyi minisztérium helyettes államtitkára és mintegy másfél ezer Hópehely-rajongó, továbbá a Futbol Club Barcelona számos játékosa, köztük természetesen Diego Maradona is.
Arról is vita folyt: nem próbálkozhatnánk-e meg állatkerti körülmények között újabb albínó gorilla kitenyésztésével? Mindössze Hópehely két közeli rokonát kellene összepároztatni, apát és lányát, anyát és fiát vagy fivért és nővért. A megfelelő gének összeadódásakor egy újabb fehérszőrű példány létrejöttének örvendhetnénk.
Ez az indítvány éppúgy nem aratott sikert, ahogy a kitömésre irányuló javaslat sem. Egyeseknek erkölcsi aggályaik voltak, mások a beltenyészetből adódó genetikai károsodásra hívták fel a figyelmet, megint mások úgy vélekedtek: Hópehely egyszeri és megismételhetetlen, Hópehelyből csak egy van.
*
Hópehely alakja megjelenik a barcelonai ajándékboltok dísztárgyain és a képes levelezőlapokon. Rengeteg film- és videofelvétel készült róla. Emlékét egy másfél órás animációs mesefilm is tovább élteti. Joan Margarit i Consarnau barcelonai építész és költő egy egész versciklust szentelt neki. A gironai városi bábszínház évek óta műsorán tartja a Hópehely életéből írt epizódokat; az előadásban Hópehely egy kétméteres bunraku-bábu, amelyet egyszerre három bábművész mozgat, a többi állatok kesztyűs bábok, a gondozónők és a látogatók pedig marionettek. Toni Sala katalán író egy egész regényt szentelt Hópehelynek, Emlékeim Hópehelyről (Memories dʼen Floquet de Neu) című munkáját magyarul is jó lenne kiadni. A világon egyedülálló fehér gorilla ott bujkál Italo Calvino olasz író (1923–1985) Palomar című regényének némely bekezdéseiben is.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
