Kiss László

 

Itt voltak mind

 

 

Krasznahorkai Lászlónak[1]

 

Egy fiúcska megy az utcán, s minden szabályszerűség nélkül lépeget a járda egyik betonkockájáról a másikra, megy leszegett fejjel, hátán tömött iskolatáska, megy, nem néz fel, nem pillant oldalra, a lépteire sem ügyel, megy, siet, egyik betonkocka követi a másikat, megy, szedi a lábait, és közben mormol valamit, akár a zsolozsmát, úgy mondogatja, alig hallani, épp csak leheli a szavakat, hogy véletlenül se sértse fel a váratlanul beállott kora délutáni csöndet, megy, magában, és valamit mond, valamit suttog.

* 

Mert úgy történt, hogy jött, és itt volt Sisi Tóni, aki rongyokba öltözötten, vénasszonykendővel a fején, egész vagyonát egy ócska talicskán tolva járt-kelt a városban, nem csak a gyerekek rémületére, mert a háború után munkatáborba hurcolták, és miután hazabocsátották, megfogadta, hogy amíg egyetlen orosz megszálló tartózkodik a hazában, ő ebben a viseletben éli az életét, Sisi Tóni, aki naphosszat tologatta fel és alá az olajozatlan kordét, s csupán az este beköszöntével indult el városon kívüli, odúnak beillő rozzant tanyájába, és a taliga nyikorgása elárulta, merre halad az akkor már lehetetlenül sötét békési éjszakában.

Mert jött Bödő Zsuzsa, a gimnáziumi tanár, akit egy ízben helyettesíteni küldtek a harmadik B-be, s ő uzsonnaszünet után, egyetlen könyvvel a kezében belépett a terembe, majd miután fogadta a hetes jelentését, tanárnőnek: tisztelettel, lehuppant a tanári asztalnál álló első padra, és ebben a magyar- és franciatanárnőktől szokatlan, ámde számára láthatóan nagyon is természetes és kényelmes helyzetben, lábát hanyagul a székre vetve, kicsengetésig mesélt kedves szerzőiről, Zoláról és Maupassant-ról, úgy, hogy a negyvenöt perc során egyetlen pillantást sem vetett a magával hozott könyvbe, és jegyzeteire sem támaszkodott, hiszen efféle mankói nem is voltak.

És jött Gyulai Ábrahám, a várszínház gazdasági felelőse, aki nemcsak a könyvvitel és a pénzügyi nyilvántartások kevesek számára átlátható világában ismerte ki magát, de szüntelenül olvasott is, amiben évről évre egyre biztosabban romló látása sem akadályozta, és verseket írt, és beszélgetéseket vezetett, és egy alkalommal alig leplezett büszkeséggel újságolta a gimnázium fiatal pedagógusának, amikor az születésnapján felhívta, hogy képzelje, kik köszöntötték nem sokkal azelőtt, ugyancsak telefonon, gyermekkori barátai: Lajos, az ősi erejű színész, és László, az akkor épp a világhír küszöbén álló író.

És itt volt Baszodának hívott öreg Volkswagenjével Bánhegyi Joki bácsi, a sármos vízvezetékszerelő, aki rendszeresen feltűnt a gyulai éjszakában, ám soha egy kortyot nem ivott, nem csupán azért, mert így biztosabb eredménnyel tehette a szépet a késő éjszakára már teljesen elázott helyi nagyfiúk elhanyagolt kedveseinek, de azért sem, mert a beláthatatlanul messzire sodródott múltban épp eleget italozott az apja ahhoz, hogy ő már gyerekként fölfogja, másutt érdemes keresni a boldogságot, Bánhegyi Joki bácsi, a természetes életöröm apostola, akit, ellentétben a nőkkel, egyetlen rendszer szekértolói sem láttak szívesen a közelükben, noha érthetetlen, hogyan nem lehet szívelni valakit, aki az egész napos robot végén bármilyen társaságban őszintén közli, annyira fáradt, hogy a faszán jár, egyes közéletinek mondott szereplők említésére pedig látványosan kiköp, amire Bánhegyi Joki bácsinak, épp, mint absztinenciájára, bizonyára nyomós oka volt.

És itt volt a Kósa kölkök apukája, a langaléta lakótelepi ember, aki borostásan rótta a várost, nagyokat lépve sietett utcáról utcára, mintha folyton attól félne, hogy lemarad valamiről, és amikor hazatért álló nap az ablakban ücsörgő, szakadatlanul magában beszélő feleségéhez, összehúzták a sárga függönyt, és csend borult a földszinti lakásra, kivéve, ha fülsértő veszekedésben törtek ki, amelynek hangját épp csak tompította a bezárt ablak, a Kósa kölkök apukája, aki ormótlan fekete cipőjében időnként beállt focizni a gyepen szaladgáló gyerekek közé, és a labda-felrúgó versenyben is részt vett, ahol egyszer olyan magasra lőtte a vadonatúj bőrlasztit, hogy az elérte a négyemeletes ház legfelső peremét, sőt azon is túlrepült, és a lakótelepi gyerekek sokáig keresték, de nem találták, sem aznap, sem később, és azóta sem találta meg sehol, senki.

És jött a titokzatos kisdiák, aki egy aszfaltrajzoló délelőttön társaitól eltérően, akik napocskát, kertes házat és hagyományosan a barlangrajzok pálcikaembereire emlékeztető figurákból álló kutyás családot rajzoltak a járdára, rendhagyó alkotással lepte meg az arra járókat, a rendelkezésére álló sokféle kréta dacára, napocska, ház és család képe helyett csupán egyetlen mondatot hagyva az utókorra: Meghaltok!!, a titokzatos kisdiák, aki azóta bizonyára felnőtt, és többet megértett az üzenetéből, mint amikor a járdára vetette korán érkezett felismerését arról, hogy a szó mindig több, mint a kép, mert mindennél, még önmagánál is több, mert a legtöbb.

És itt volt Gerebenics Robi, aki nehéz sorsú gyerekeknek tanította az irodalmat, akik bizonyára nagyon szerethették őt, mert egyetlen pillanatig sem titkolta, mekkora szíve van, de hiszen nem is titkolhatta, ez ugyanis mindjárt az első mondatából kiderült, ha szóba elegyedett vele az ember, Gerebenics Robi, aki köszönés nélkül hagyott itt bennünket, amiért nincs okunk neheztelni rá, mert az van csupán, hogy most egy kicsit többet kell várnunk a következő találkozásra.

És itt Hartmann Sanyi bácsi, a tömött bajszú piktor, aki a gyanútlan megrendelői kérdésre, miszerint Sanyikám, hogyan is lesz tehát azzal az ajtófélfával, a szobafestő és mázolói szakma valamennyi zsargonját fölsorakoztató választ rögtönzött, meghuzatjuk gikszerrel, rátoljuk a flódert, aztán stoki, amire az addig magabiztos tulaj, aki addig azt gondolta, a világ egyszerűen működik, színeket mázolunk a falra, és kész, sápadtan kucorodott össze pléddel bélelt karosszékében, noha tavaszt ígérően meleg volt, sárga, fényes ősz, amikor a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem illendő szanatóriumba kerülni, pláne jobblétre szenderülni, csak mert csúnyán köhögünk, és mert már jártányi erőnk sincsen, de azért még ajtófélfától ajtófélfáig cipeljük a festékesvödröket, és a létra legfelső hágcsójára is felkapaszkodunk: istenem, hát csakugyan lehetséges ilyen messzire látni!

És itt volt Miska bá, a temetőcsősz, aki nemcsak a halottakkal diskurált, de a halakkal is szót értett, olyannyira, hogy a Csonka kocsma környéki holtág partján egy viskót is felhúzott magának, hogy éjjel-nappal a közelükben lehessen, Miska bácsi, aki se szó, se beszéd, egyszer csak eltűnt a környékről, de biztos helyről régről tudom, hogy jó helyen van, egyesek szerint a legjobb helyen, noha maga sokáig a Csonka környéki holtágat gondolhatta annak, és most már valóban nincs egyedül, mert ha Raffaello Santi egykor megfesthette Az athéni iskolát, valahol bizonyosan készül A gyulai iskola is, tablóján az Élővíz-csatorna legendás horgászfilozófusaival, az évszakról évszakra a kisszékén kucorgó Podhraczky Feri bácsitól a fürdőgatyában bicikliző Szántó Jóskáig, a kukac-sipkás Szalay Jóska bácsitól Ottó báig, akinek az évek során széles placcá taposott horgászhelyén pecagenerációk sokasága cseperedett föl.

És itt volt Furák Antal gazda, aki egy hosszúra nyúlt műszak végén a 44-es út mentén előírásszerűn, forgalommal szemben baktatott hazafelé a Gyula és Békéscsaba között majdhogynem félúton lévő tanyájára, és mert bántotta szemét a megyeszékhely felől érkező autók reflektorának fölcsapó fénye, rendre utánuk fordult, és öklét rázva válogatott sértésekkel illette őket, Furák Antal, aki egy alkalommal nem csupán megfordult és az öklét rázta az elsuhanó járművek felé, de ebben a nagy felindultságában folytatta is útját, mígnem arra eszmélt, hogy ismét a Gyula-táblához ér, amelyet másfél órával azelőtt hagyott el, s mivel föltette magában, hogy aznap éjjel okvetlen hazaérkezik, nem volt más választása, mint a 44-es út mentén előírásszerűn, forgalommal szemben elindulni, vissza, a Gyula és Békéscsaba között majdhogynem félúton lévő tanyája felé.

És jött Hornya János főpincér, aki délidőben, a Komló étterem elfüggönyözött zugában asztalhoz ültette Kohánt és Simonyit, és amikor Kohán, jóllakottan, már a kávé után, ujjai között meztelen Terv cigarettát sodorgatva odarecsegett, hogy Janikám, egyszer igazán elfogadhatnál már egy képet, csak a fejét ingatta, Gyurikám, a vendégeim voltatok, Hornya János, aki reggelente fölsorakoztatta tanulóit, egyenként szemügyre vette ujjaikat, és kíméletlenül az öltözőbe zavarta, akinek akár a legkisebb kosz is mutatkozott a körme alatt.

És itt volt Kerekes Pista, a mesearcú fotográfus, aki széltében-hosszában bejárta Gyulát, és kizárólag gyalog közlekedett, és barangolásai során megörökített számos arra méltót, és minthogy nem válogatott, megörökített számos arra érdemtelent is, akire fölösleges pazarolni a szót, szólni ugyanis e helyütt Kerekes Pistáról érdemes, aki nélkül nem lenne képünk a városról: magunkról.

*

Mert tényleg így történt, hogy jöttek, és itt voltak, és kivétel nélkül valami furcsa, megragadhatatlan, lebegő létbe voltak belezárva, és ami döbbenetes, hogy jöttek még sokan kívülük, jött, és itt volt Remeczky Feri bácsi és Szikes Antal, Borbényi doktor és Kiss Anikó, jött, és itt volt a két Fuszek és Szakmándi Laci, és Benkő Lajos, és Sütő Kati néni, Tabajdi Ernő és a Szabó fivérek, Hőgyes Elek és Szigeti Pista, Baloghné Edit és Tittya, és Karácsony Jani bácsi, és Gömbi néni, a Tihanyi testvérek és Schriffert Matyi, és Pálmai Péter, és Baumann Éva, képtelenség elősorolni, mennyien jöttek rajtuk kívül, mert minden kerületre, minden utcára, minden házra jutott legalább egyvalaki, mert jöttek sok százan és ezren, és itt voltak, és aztán történt valami egészen, az eddigieknél is döbbenetesebb, tudniillik, hogy bár valamennyien eltűntek, kámforrá váltak, vagy a föld nyelte el őket, csodálatos módon mégsem veszett nyomuk, hogy noha elillantak, és köddé váltak: nem mentek sehová, sőt soha jelenvalóbbnak nem érezni őket, mint most, amikor az ember, ha csak kiteszi a lábát az utcára, beléjük botlik, mert nemhogy szegényebb, de gazdagabb lett tőlük a város, mert amilyen botrányosan, bár nem éppen váratlanul, eltávoztak, azzal a lendülettel visszatértek is közénk, ha tettek ugyan egy tapodtat egyáltalán, annyi azonban bizonyos, hogy ezután már soha, de soha nem eresztenek bennünket.

 

*

Egy fiúcska megy az utcán, megy leszegett fejjel, megy, nem néz fel, nem pillant oldalra, a lépteire sem ügyel, megy, siet, egyik betonkocka követi a másikat, megy, szedi a lábait, mint akinek sürgős dolga akadt, megy, és közben valamit mormol, alig hallani, épp csak leheli a szavakat, és én a legszívesebben utánaerednék, hogy utolérve őt, elmondhassam neki, ne siessen, mégis hová, mégis miért, legyen nyugodt: megvárják, hiszen itt vannak mind, legyen nyugodt, ne siessen: rendben, időben ideér.