Acsai Roland
Kezdődik
Csak figyelem a zebrapintyeket.
Nem állnak meg, folyton mozognak.
Szálldosnak ma, szálldosnak holnap.
Mint két pillangó, olyan kicsinyek.
Magot esznek, és isszák a vizet,
mellükben apró szív dobog csak,
és szállni akarnak a tollak,
mint a pitypang mini pelyhe libeg.
Ma kezdődik el a nyári szünet.
Az égen szürke felhők úsznak,
s elviszik a napsütést túsznak,
de egy-egy fénypászma még leüzen,
hogy nem lesz már ennél borúsabb ‒
s érik a szilva a fán is, igen.
Madárima
Egy kéznyújtásnyira itt énekel nekem,
japán sirálykapinty, és boldog, azt hiszem.
Boldog, amennyire egy kismadár lehet,
olyan apró e lény, nem tölt be nagy teret.
Most behunyja szemét, aztán féllábra áll,
hogy ezt meg azt akar: nekem nem reklamál.
Vagy tollászkodni kezd, majd a csőrét feni,
miután a magot a csőrébe veszi.
Két csipogás között csicsergő hangja van,
fecskét, gyerekkorit idéz fel untalan.
A műtétem miatt én nem beszélhetek,
csak hallgatom szavát, mit mond szavam helyett.
Egy nyári délután a lányom kapta őt,
halkan szól kis dala, mégis mindent betölt.
Betölti a szobát, az utca légterét,
a bolygók, mintha csak e halk dalt zengenék.
Egy kéznyújtásnyira itt van most a világ,
és visszhangozza már e halk madárimát.
El nem téphetem
Pókhálóba hajolva
egy nyári reggelen:
minek lettem a foglya,
kié e lágy selyem?
Kávét teszek a gázra,
bár ez már nem divat,
s egy fának vigaszága
már csak nekem vigasz.
A házban ébredeznek,
elhúz a hűs huzat.
Mi elveszett, hát meglett,
lassul a mozdulat.
Kilépek most a kertbe,
a háló jön velem.
Érzem: érint a selyme.
Már el nem téphetem.
A Naplás-tónál
Kakukk dalolt a fák közt,
akár szellemmadár,
csak halk hangja jelezte,
forrása merre jár.
A gyermekkort idézte,
a régi nádakat,
és azt bizonyította,
mi elmúlt, itt maradt.
Ha elhallgatott néha
e biztos, méla hang,
szorongva hallgatóztunk,
hogy folytatja-e majd.
De mindig újrakezdte,
így játszott el velünk…
És akkor is folytatja,
mikor már nem leszünk.
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
