Márkus Béla
Kései tanúságtétel
Sinka István: Fekete Bojtár vallomásai
Az 1990. március 15-én posztumusz Kossuth-díjjal, majd tíz évre rá posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett Sinka István újabb negyedszázad múltán „elérte”, hogy 2025-ben végre annyi hányattatás után ismét megjelenhetett önéletrajza, a Fekete Bojtár vallomásai teljes, az 1942-44-es, kétkötetes kiadás alapján készült hiteles szövege. Ehhez társult előzményként és bővítésként az a folytatásos közlés, amelyet ritka megszakításokkal még 1939-ben, július közepétől december elejéig a Pesti Újság vállalt. Szerepel továbbá, a teljes szöveg megfelelő cselekményvonalába betoldva, három olyan epizód, amely annak idején az első kötetből hiányzott, s amelyet a Független Ifjúság adott közre 1945 júliusában, illetve októberben. És ezek a pótlások, pontosabban a harmadik történet és a vele egyszerre megjelent versek aztán olyan vitát gerjesztettek, amelynek a nyitánya valószínűleg meghatározta a Fekete Bojtár vallomásai zár alá rakását. A nyitányt a „demokratikus” hetilap, a Szabadság 1945. november 7-i számában, névtelenül, Gábor Andor vezényelte, aki később aztán felfedte a kilétét, s azt is, nem olvasta Sinka önéletrajzi vallomásait. A zöld inges Fekete bojtár című glosszájában azonban úgy hozza szóba, mint aminek az olvasásakor megértette, „miért volt Sinka István az országpusztítók és a hazaárulók kedvenc költője”, olyan „nyilas tollnok”, mint Rajniss Ferenc és Dövényi-Nagy Lajos, akik „megirigyelhették volna” a „Duna-parti gyilkosokat nevelő hangját”. E gyilkos indulatú rágalom annál inkább érthetetlen, mivel a vád alá helyezett regényepizódban egy szó sem esik zsidókról, a „politika úri betyárjairól” viszont igen, tartozzanak „bármelyik párthoz és bármelyik eszmekörhöz”. A Fekete Bojtár az istállóban hétszáz anyabirkára vigyázva, a hideg elől a lábát a vastag ganéjba beásva azon tépelődik, „hány meg hány ősöm virraszthatott így fél dermedten, úri bitangok jószága, vagyona mellett azért, hogy fenntarthassa magát és mezítlábas családját a nélkül a remény nélkül, hogy valaha ebből a sorsból csak egynek is sikerül majd az idők folyamán kiszabadulnia”. A keserű számvetést egy „nem kellemes párbeszéd” követi az állatok abrakjának kiadásáról elkéső ispánnal, aki megfenyegeti az ezt szóvá tevő bojtárt, „fogjam bé a pofámat, mert beveri a kulcscsomóval”. Erre ő amilyen gyorsan csak tudta, „nyomtam bé a villát a kabátja szövetibe”, mire elhallgatott a „csámpáslábú tintahuszár”. Kelemen Sándor úgy vette védelmébe az önéletírót – Sinka Istvánt mégis vállaljuk (Független Ifjúság, 1945. november 9.) –, hogy hangsúlyozta, a „mélyből jöttek közül nem járt még a magyar földön őelőtte senki, aki tisztábban, eredetibben és őszintébben szólott volna”. Még nagyobb nyomatékkal állította, nem az író hibája, legkevésbé pedig bűne, hogy „ebben a pusztai mélységben zsidóhitű kasznárokkal, ispánokkal találkozott, s látta, mint segítik sorstársait a temető szája felé”. Gábor Andornak a lap főszerkesztője, Hamza András is válaszolt, Sinka s általában a népi írók műveinek megítélése, értékelése dolgában vitára hívta ki, s mellette még Gergely Sándort, Horváth Zoltánt és Lukács Györgyöt.
A nyílt vitát ugyan egyikük sem vállalta, ám talán szerepük lehetett abban, hogy a Fekete Bojtár vallomásai első kötete – különös módon „csak” ez – rajta legyen azon a listán, amelyet a Fasiszta Sajtótermékek Jegyzékét Összeállító Bizottság készített még az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945. M. E. sz. rendelete nyomán, és valószínűleg a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására a Politikai Rendészeti Osztály hajtatott végre. A fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus könyvek és sajtótermékek jegyzékéből kevesebb mint másfél év alatt négy készült. Az I. számúban nincs ott Sinka önéletírása, az 1946-os kiadású IV.-ből, amely Sértő Kálmán köteteit említi, azért „hiányozhat”, mert már a III.-ban szorítottak neki helyet. Medvigy Endre, a kötet kiváló szerkesztője, a bevezető tanulmány szerzője csak a tényt tudatja ugyan, állítása mégis határozott, ugyanakkor óvatos a tekintetben, hogy kiknek az „ajánlatára” állt össze a lista. Voltaképpen mindegy is, azt nézve, hogy a nemtelenül támadó Gábor Andor a koalíciós idők végén, az ún. népi demokrácia „motorjának berúgásakor” is követőkre talált az ítélkezés nyers, megsemmisítő indulatában. A kommunisták, pontosabban a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) központi folyóirata, a Csillag leendő főszerkesztője, egyszersmind a leendő Sztálin-díjas Aczél Tamás A burzsoá ideológia egyes jelenségei fiatal magyar líránkban című, bűnlajstrommal fölérő bírálatában (Társadalmi Szemle, 1949/3-4) szerét ejtette Sinkát is bírálni. Úgy vette, mintha ifjú lenne, s nemcsak Lakatos Istvánról, Vidor Miklósról, Szabó Magdáról, Jánossy Istvánról és másokról szedheti le a keresztvizet, hanem egyetlenegy a Válaszban megjelent verse – Tenger és idő – ürügyén róla is. A költő, leplezi le, „szemérmetlen nyíltsággal, a népdalok hangján igyekszik megfékezni a magyar népi demokrácia, a dolgozó magyar nép építő lendületét”. Magatartásának lényege, jelenti ki, a „demokrácia görcsös tagadása”. „Nem vitás – vonja le a következtetést –, hogy az ilyen, azt kell mondanunk, nyílt ellenforradalmi magatartásnak el kell tűnnie a magyar irodalomból, mielőtt veszélyessé válik”. Erre tromfolt rá pár hónap múlva, 1950 februárjában az MDP Politikai Bizottságának és a párt napilapja, a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja, Horváth Márton. Előadása, A „Válasz” köre, amelyet még ugyanebben az évben bevett a Lobogónk: Petőfi című kötetébe is, Illyés Gyulát bírálta, mint akinek a gondolkodásában kiegészíti egymást „a nacionalizmus és a kozmopolitizmus”, amiben „irodalmi segédcsapatai” is egyetértenek. Szerinte a városi kispolgárság „legreakciósabb” részének pesszimizmusánál, „az »urbánus« lézengő rittereknél” is veszedelmesebbek „a »népies« irányú fasizmus »foltozott irhájú zsoldosai«”, mint például Kodolányi, Tamási és Sinka, de mások is.
Révai József mellett a dogmatikus művelődéspolitika két dirigense, Aczél és Horváth szerint tehát Sinkának mint veszélyes „elemnek” el kellett tűnnie a magyar irodalomból. Kizárták volna az Írószövetségből, hogy aztán 1956 szeptemberében visszavetessék, ha egyáltalán tagja lett, lehetett volna. A történet fordulatai tragikomikusak: Erdei Sándor, a szövetség első titkára levélben értesíti, hogy az új elnökség határozott a visszavételéről – vagyis meg se kérdezték, beleegyezését sem kérték, különben tudatja velük, sosem volt tag. És nem is akar az lenni. Ráér várni, hisz „mérhetetlen ázsiai nyugalmú és türelmű ember” – válaszolja Erdeinek –, ráér, míg elégtételt nem kap. Taglalja, mire gondol, mit remél: „eljön majd annak is az ideje, amikor az Írószövetség rájön, hogy a ledorongolt és leköpdösött írónak erkölcsi elégtételt adjon a nagy nyilvánosság előtt, ott, ahol leköpdösték és ledorongálták”. Miért van az Írószövetség, ha ezt nem tudná kikövetelni? – kérdezi, emlékeztetve, ha pár évvel ezelőtt „azokban a lapokban, ahol az Írószövetség tagjai is írtak, fasiszta, reakciós ellenforradalmár voltam, a nép ellensége, akkor az vagyok ma is, mert én nem érzem, hogy változtam volna”. És ha – folytatja – „egy ilyen mosdatlan fajankót az Írószövetség ma felvesz a tagjai sorába, akkor saját törvényeit sérti meg, Sőt: azonosítja magát a fasizmussal, a reakcióval és a népellenség-ellenforradalommal” – ezt pedig ő nem akarja, úgy érzi azonban, „zúzdába rúgott” könyveiért, „összeköpdösött írói hitelemért” járna valamiféle kártérítés. (ld. Erdei Sándor levele Sinka Istvánnak. – Sinka István levele Erdei Sándornak. In: Anyám balladát táncol. In memoriam Sinka István. vál., szerk. Medvigy Endre. Bp., Nap K. 1999. 195–196.) Erdeire – akit különben barátjának tart, és sok szeretettel köszönt – bízza annak a kérésének a teljesítését is, hogy a Hét évszázad magyar versei antológia új, bővített kiadása szerkesztőinek tudomására hozza: tiltakozik az ellen, hogy tőle „egy sor is megjelenjen”. Mielőtt nyomatékkal megismételné, írásai közlésébe „semmiképpen” sem egyezik bele, okát is adja döntésének: „ha az antológia első kiadásakor – amely, ugye, 1951-ben jelent meg – én nem voltam költő, akkor most se”, a második kiadásakor sem az (ld. Sinka István levele Erdei Sándornak. In. u.o. 187.) És így is lett, noha az Irodalmi Újság (1954. május 22.) már beharangozta, hogy az új, négykötetes kiadás „jelentősen kibővült és új színekkel gazdagodott” azáltal is, hogy a Horthy-korszakban alkotók fejezetébe bekerültek Zelk Zoltán, Illyés Gyula, Erdélyi József, Keszthelyi Zoltán és Földeák János, Sinka István mellett mások is. A „felszabadulás után kibontakozó” tehetségeket is említik, Benjámin László, Nagy László, Simon István, Kuczka Péter, Kónya Lajos között Aczél Tamást. Az 1954-ben megjelent antológiában szép számú verssel szerepel aztán Radnóti és József Attila, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula, de Erdélyi József is, akinek, akár csak Gábor Andornak, tizenhat költeményét válogatták be, jelen van Dsida Jenő, Sárközi György – az „ifjabbak” sorában szerepel Aczél négy verssel, Pilinszky János kettővel, Devecseri Gábor kilenccel, Kormos István néggyel. Az irodalmi hetilap „jóslata” így is bevált: a válogatás gazdagsága felülmúlja az első kiadást.
A tagság, illetve az antológiában való megjelenés dolgára két okból is érdemesnek és szükségesnek látszott kitérni. Egyrészt mert annak bizonyságai, hogy az 1953 júliusában a szocializmus – lényegében: a pártdiktatúra – politikai rendszerének keretein belül a Nagy Imre miniszterelnök programbeszédében meghirdetett „új szakasz” a politikai és a gazdasági életen túl a kultúra területén is döntő jelentőségű változásokkal kecsegtetett. Ez utóbbiak szerves része lehetett az olyan művészeknek, íróknak a rehabilitációval felérő megnyerése, mint Sinka István is. Igyekeztek kitárni előtte az irodalmi élet kapuját – köztük olyanok is, akik pár éve még siettek bezárni; ezt önérzete, önbecsülete nehezen viselte el. Másrészt viszont még nehezebben azt, hogy több mint egy évtizeddel később, mintegy a művészetpolitika irányvonalának töretlen voltát demonstrálandó, a Magyar Irodalmi Lexikon szócikke (Bp., Akadémiai K., 1965) azt emelte ki: „a felszabadulás után hosszabb időre kirekesztette magát az irodalmi életből”. S ha akadt volna bíráló, aki egyenesen hazugságnak, finomabban félrevezetésnek, a szerkesztőbizottság maga mentségének nevezi az önkéntes kirekesztés tételét, a főszerkesztő, Benedek Marcell, és a tagok, Király Istvántól Pándi Pálon át Sőtér Istvánig és Tolnai Gáborig, bizonyítékként hivatkozhattak volna az írószövetségi tagság és az antológiabeli jelenlét elhárítására. S talán még arra is, mert némelyikük tudhatott róla, hogy a Fekete Bojtár vallomásait egy – a régebbi versekből, aztán a novellából, majd az újabb versekből álló – sorozat első darabjaként 1956-ban meg akarta jelentetni az Írószövetség önálló, Képes Géza igazgató vezette kiadója, a Magvető. Tóbiás Áron, szerkesztőként, nyáron is tárgyalt volna vele, a regény kiadását „bizonyos változtatásokkal” tervezve, ám elutasításban részesült. „Mit képzeltek, eladom magam?... Azt képzelitek, hogy most már eleget szenvedtem meg koplaltam ahhoz, hogy megadjam magam?” – hangzott a válasza. Novemberben, a forradalom leverése után, amikor még módjukban állt „akár tucatszámra is nyomdába küldeni” a kéziratokat, Tóbiás ugyancsak ellenállásba ütközött: „Mit képzelsz, amikor mindenki sztrájkol, akkor éppen én legyek a sztrájktörő, a Fekete bojtár?” A szerkesztő emlékezete szerint 1957 májusában Sinka már elgondolkodott volna az ajánlaton, ám ekkorra államosították a Magvetőt, és az sem volt bizonyos, hogy ami a nyomdában van, legalább az megjelenhet. (ld. Tóbiás Áron: Megmentett hangszalagok. Bp., Kortárs K. 2015.137–145.)
Arra persze nem lehetett számítani, hogy akár csak csonkított formában is a Fekete Bojtár vallomásai valamelyik állami kiadónál megjelenik. A lexikon szócikke alapján nemhogy a támogatott, de még a tűrt kategóriába sem volt besorolható. Túl azon, hogy a kiemelés szerint a szerző „a népi írók szélső jobbszárnyához tartozott”, a cikk lényegében az ismert szólamokat ismételte, finomabbra, halkabbra hangszerelve. Az életrajzi regényt úgy értékelte, mint amelyik „fényt vet írója ellentmondásosságára, az ösztönös tehetség és a tudatos gondolkodó harcára, a szegények lázadó hangú szószólójára, aki azonban az urakat ostorozva nacionalista, faji eszmékbe téved”. Különböző tervek, ötletek születtek később is a valamilyen formában – akár ifjúsági műként, „kivonatként” – történő megjelentetésére, ám igazából a rendszerváltozás közvetlen közelébe kellett elérni, hogy akadjon kiadó rá. Meglepő módon ekkor sem az eredeti teljes és hiteles formájában: előbb 1987-ben New Yorkban a Püski Kiadó, rá két évre pedig Debrecenben a Csokonai Kiadó vállalkozott a csonkított mű közzétételére. 2010 után Vésztő önkormányzata a csonkítatlan szöveget adta volna ki, ám a jogutódok egyike nem adta hozzájárulását.
Az utóbbiakról Medvigy Endre bevezető tanulmánya, a Kései tanúságtétel számol be. Itt hivatkozik Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon című könyvére is (Bp., Osiris, 2001), mint amelyik úgymond véget vetett a népi irodalom jobbszárnyával kapcsolatos „köntörfalazásnak, mellébeszélésnek”. A könyv erről szóló fejezete – Sinka István zsidószemlélete – teljes egészében olvasható a regény sajtóvisszhangjából szemelgető függelékben. Itt fejti ki, hogy az író zsidószemléletét legpontosabban talán „szociális felháborodottságból származó, érzületi antiszemitizmusnak (kiem. Gy. J.) lehetne nevezni”. Gondolkodásmódját vallomásaiból pontosan rekonstruálhatónak tartja, mivelhogy pontosan leírta, amit „a zsidó bérlők esetében tapasztalt”, akik a „megnyomorítottak és megszomorítottak” többsége számára „ugyanolyan urak voltak, mint akiktől a földet bérelték, csak azoknál sokkal idegenebbek”. Sinka vallomásaiból „megrendítő kép bontakozik ki az uradalmi cselédek nyomoráról, s ennek a helyzetnek az előidézésében szerinte a zsidó bérlők is kivették a részüket” – ismeri el Gyurgyák. Aki az életmű irodalom- és művelődéstörténeti megítélése szempontjából is igen fontos véleményét a lábjegyzetekbe foglalja: „tudományos kutatásra” alkalmatlanok azok a kötetek, amelyek „érthetetlen okokból” kihagyják vagy átírják a zsidóságra vonatkozó utalásokat. S itt az önéletrajz New York-i kiadására utal, jelezve, ugyanez a helyzet az összegyűjtött versek, a Nagy útakról hazatérve esetében is (szerk. Medvigy Endre. Bp., Püski, 1993), ahonnan a Denevérek honfoglalása maradt ki. Ami az antiszemitizmus jellegét illeti, az „érzület” több, más, mint az érzés, a karakter szellemi, erkölcsi irányultságát, viszonyulását is jelzi. Adott esetben azt a „morális lázadást”, amiről N. Pál József értekezett („Született költő” – a próza álarcában. In: Anyám balladát táncol. i.m. 378.), hangsúlyozva, az író „szociális lázadása” elsősorban morális lázadás, mert megélte, tapasztalta, „szegénynek lenni nemcsak anyagi kiszolgáltatottságot, de emberi megalázottságot is jelent, sőt, azt jelent a leginkább” (kiem. N.P.J.). Hasonlóan vélekedett Tornai József (A paraszti nyomor Dózsa Györgye. In. Anyám balladát táncol. i. m. 352.), együttérzéssel adva elő, hogy Sinka, amikor „írástudó proletár” lett, akkor sem „kiálthatott, sírhatott másról”, mint a nyomorúságról, szolgaságról és az „úri felsőbb világ gőgjéről, közönyéről, bűnéről” – nem törődve azzal, „magyarok-e ezek az urak, vagy németek, vagy zsidók! Egyformán az ő pusztai népének a vérét szívta mind”. Legföljebb „kíméletlenebb volt az idegennek érzettekkel szemben” – tette hozzá. Az „idegen” kifejezéssel kapcsolatban N. Pál is nyomatékosítja, hogy használatával nem akart kapcsolódni semmiféle elmélethez, így a fajelmélethez vagy az irracionalizmushoz sem. A fennhéjázó, az ő sorsosait sanyargató „úriembert” „utálta, bármilyen származású volt is” (i.m. 383.).
A Fekete Bojtár vallomásai bevezető tanulmánya kettős célzatú: az önéletírás cselekményvonalán haladva a szerző személyes és alkotói sorsalakulásának történetébe beleszövi a keletkezés- és fogadtatástörténet fontosabb eseményeit is. A tartalmi kivonat mintegy kedvet csinál az olvasáshoz, a sajtóvisszhang szemelvényei pedig segítenek a mű szellemi, eszmei és poétikai értékeinek felismerésében. S a felismerés sohasem lehet kései, még ha a vallomások teljes, hiteles szövegének újra megjelenését sokáig késleltették is. Végre azonban itt van a könyv, mégpedig a bevezető sugallata szerint elsősorban Gyurgyák Jánosnak köszönhetően. Hogy a monográfiája közreadása óta eltelt csaknem negyedszázadban ki tüsténkedett a legállhatatosabban Sinka István életműve körül, könnyen kideríthető: Medvigy Endre, a hagyaték „letörhetetlen szorgalmú gondozója”, aki minden olyan értéket, amelyet talán „fölemésztett volna a felejtés és a felejtetés” (N. Pál József), évtizedek óta igyekszik közkinccsé tenni, megismertetni. Bizonyság rá válogatott írásainak nemrég, 2021-ben kiadott kötete is, a méltánytalanul kevés elismerésben részesült Népiség, Erdély, Trianon, benne egy olyan terjedelmes fejezettel, amely például a költőnek az 1943-as Szárszói Konferencián való szerep(lés)éről, vagy a forradalmat köszöntő, 56-os verseiről értekezik, de figyelme kiterjed az alig ismert, Sinka alapította Magyar Hatodosok Társaságának programjára is. Aligha vonható kétségbe: Medvigynek nagy érdemei vannak a csorbítatlan Fekete Bojtár vallomásai megjelentetésében, de még nagyobbak talán a válogatott esszéit, tanulmányait is gondozó Időjel Kiadónak. A szerkesztőség mintegy a hivatását töltötte be, amikor azt vállalta, amit a rendszerváltozást követően sem volt bátorsága vállalni senki másnak.
Időjel Kiadó, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
