Gulyás Gábor
Kereszteződés
Emlékszem, hatéves lehettem. A nagymamámhoz utaztunk, és a Keleti pályaudvar egyik büféjében vételeztünk valamit az útra, amikor megpillantottam. Egy szürke kabátot viselő, ránézésre teljesen átlagos középkorú férfi volt. Eleinte semmi furcsaságot nem találtam benne, ám ahogy figyeltem tovább, karórája hirtelen eltűnt, egyszerűen beleolvadt a bőrébe. Körvonalai megrándultak, teste megingott; mintha áram rázta volna meg. Kabát alól kilógó keze rövid időre átlátszóvá vált, majd sebesen ide-oda cikázó molekulákból épült fel újra. E különös metamorfózis csupán néhány másodpercig tartott, ám halálra rémültem. Mire újra visszanéztem, már nem volt ott. Örökre eltűnt a szürke masszaként lüktető tömegben.
Négy évvel később, a nyári szünetben éppen osztálytársunkhoz készültünk egy barátommal, és mivel a szerelvény indulásáig még akadt egy fél óránk, valami haszontalansággal akartuk elütni az időt. Magunkat titkosügynöknek álcázva szokatlan vagy legalábbis egy alsó tagozatos szemszögéből rendkívülinek tűnő dolgokat kerestünk a pályaudvar területén. A Lotz-teremből nyíló folyosókon sétálgattunk fel és alá, amikor középtájt egy furcsa, nyúlánk árnyékkezdeményre lettünk figyelmesek. Az ablakból beszűrődő napfénnyel dacolva egyre hízott és hízott, fizikai törvényeket meghazudtolóan kúszott elő a falból. Egy olyan helyről, ahonnan semminek nem szabadott volna előjönnie. Mindketten bepánikoltunk, egyből visszarohantunk a peronokhoz, és felszálltunk a gyorsvonatra. Azóta sem beszéltünk erről a fura élményről.
Aztán úgy esett, hogy minden évben vissza-visszajártam a Keletibe: hol rokonokat kísértem ki, hol barátok elé mentem, vagy csak szimplán ismerősökkel találkoztunk a pályaudvar végtelenbe nyúló horizontján. Egyik országos cimborámat vártam a peronnál, amikor szóba elegyedett velem egy idősebb úr. Kezdetben a semmiről diskuráltunk – hirtelen változó időjárás, pocsék közlekedés, tolvaj politikusok –, aztán minden előjel nélkül átváltott olyan dolgokra, amelyek hallattán a legtöbb jóízlésű ember szükségszerű látogatást javasolna a lipótmezei sárgaházba. Még most is dereng, amint fátyolos tekintetével a távolba révedve azt ismételgeti, hogy nem véletlenül késnek a vonatok. Aztán ráérős tempóban mesélni kezdett.
Egyszer sem szóltam közbe; érdeklődve hallgattam hajmeresztő okfejtéseit, képtelenségnek tűnő megállapításait. Csak nagy ritkán tartott szünetet. Ha hiszem, ha nem, de a Keleti pályaudvar bizony egy átkozott csomópont, egy kereszteződés a világok között. Olykor-olykor a Nyugatiban és a Déliben is akadnak anomáliák, ám a Keletiben olyan rendszerességgel fordulnak elő transzcendens jelenségek, hogy letagadni sem lehetne. Az emberek legnagyobb része érez valami idegenszerűséget, amikor itt tartózkodik, ám fogalmuk sincs minderről.
Megfigyeltem-e például, kérdezte tőlem, hogy a pályaudvar épületének éles sarkai és a benne végigfutó egyenesek nem mindig követik az eredetileg megtervezett, szabályos alaprajzot. Néha – naponta akár több alkalommal – rövid időre, de torzul a tér, és ilyenkor a nem euklideszi geometria elvei érvényesülnek. Gondolj például a kedvenc pólódra, amikor a mosástól megnyúlik; alapvetően ismered, hiszen rendszeresen hordod, ám ebben az új formában mégiscsak valószínűtlenül hat.
Mindennapi világunk sziklaszilárdnak hitt kontúrjai néha elhomályosulnak, és egy másik dimenzió türemkedik be, kisebb-nagyobb átjárókat nyitva egy számunkra teljesen ismeretlen világba. Észrevettem-e esetleg a pályaudvar területén elvegyülő nem emberi alakokat, faggatott tovább. Merthogy akadnak bőven. Átlagos figuráknak, feltűnésmentes átutazóközönségnek mutatják magukat, mint te vagy én, valójában azonban alakváltó shoggoth-ok. Rejtőzködve járnak köztünk. Alkalomadtán átszöknek erre a síkra, menekülnek alvó Vén-Istenek elől. És hogy kik ők? Azt inkább ne akarjam megtudni. Elégedjek meg annyival, ha egy is felébred közülük, abba bizony beleremeg a világunk, ha nem pusztul el azonnal.
Alig öt-hat percig tartott a kissé kopaszodó aggastyán bizarr monológja, ám ahhoz bőven elég volt, hogy felidézzem magamban a mélyen elnyomott gyermekkori emléket a karórát viselő furcsa fazonról. Meg a falból lehetetlenül előtüremkedő árnyékról. Nem, az nem lehet, tiltakozott a racionalitást előtérbe helyező énem, azonban egy részem mégis hinni akart, mivel egész egyszerűen más magyarázatot nem találtam. Annyira légből kapott mese volt az öregé, hogy a szenzációhajhász bulvárújságok hátulján bárki kedvét lelné benne.
Most negyvenkettő vagyok, és egy ideje sci-fi és fantasztikus történeteket írok egy kisebb kiadónak. Azt már sajnos nem tudom megmondani, hogy az előbbi eset ténylegesen megtörtént-e, avagy ez is csak kiapadhatatlan fantáziám egyik jól sikerült terméke. Viszont a nagyimhoz még mindig rendszeresen utazunk a Keletiből, jegy nélkül. Már egy ideje ízig-vérig fővárosinak érzem magam, és egyáltalán nem zavar, ha késnek a vonatok. Még mindig jobb, mintha feléledne valamelyik alvó óriáslény.
