Halmai Tamás
Szenvedély és harmónia
Csoóri Sándor: Közel az éghez
A Csoóri-poétikától megszokott módon természeti képek szervezik, szóképek lakják bőven, s végső soron szerelmi identitást rajzol az alábbi mű. Akkor vagyok, ha viszonylatodban létezem. Kapcsolatok, kapcsolódások rajzolnak körénk kontúrt; megtalálkozások eseménye az ember. Ezt az antropológiai elevenséget ábrázolja ki a vers:
Közel az éghez
Itt a dombok között még fával fűtenek,
kéken kapaszkodik a füst magasba
s október göröngyös egén kicsi apácafelhők
suhannak hazafelé.
E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád
s magamra is. Órákig elhallgatom,
micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,
pedig már lassan kopog a dió.
Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd
s lábad nagyujjához a forrongó csírák.
Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,
mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.
Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok
s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?
Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától
a végtelenséget is meghittnek érzem.
Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,
mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?
Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot
s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.
Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád
s magamra is. Itt kéne még élnem
sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,
közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.
Jelenetező rámutatás („Itt a dombok között”) vezet be az alkotás világába; a jelenvaló múltak jelzete természeti otthonosságot sugall („még fával fűtenek”); a megszemélyesítés („kapaszkodik”) és a két metafora („göröngyös egén”, „apácafelhők”) egyaránt vertikális távlatot nyit.
A második strófa a tájképfestő élménylíra szándékait viszi tovább, a békesség anakronisztikus tapasztalatát rögzítve („E múlt századi tájban”), egyúttal – a hiány keltette vágy és a másiktól ösztönzött önreflexió alakzatán keresztül – én és te emberi jelenlétét is a képek közé komponálva: „sűrűbben gondolok rád / s magamra is”. Az őszi szcenikában meglassúdik az idő („Órákig elhallgatom”), s a szenvedélyes harmónia (vö. „mozarti”) hangeffektusai („lombsusogás”, „kopog”) a beszélő köré egy érzéki teljesség auráját vonják.
A harmadik versszak az „Itt” elismételt ámulatával indul, s a közelségélményben („minden közelebb van”) a megélt pillanat szűnhetetlenségére ocsúdik. A „forrongó csírák”, a „duhaj vizek” és a „kocsin vágtázó, lakodalmi nép” képzete exlex eufóriaként azonosítja ezt az élethelyzetet és létállapotot.
A költemény második fele kérdésekből nyer új energiát a folytatáshoz. Az önelemző bizonytalanság („Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok / s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?”) azonban nem kognitív vagy mentális kudarcba sodor. Ellenkezőleg. A „Nem tudok semmit” szikár nyugtázásával az ellentétező mellékmondat elnyúló szerkezete az érzéki biztonságtudat örömét szegezi szembe, mégpedig kozmoszi perspektívát s bölcseleti dimenziót lobbantva: „Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától / a végtelenséget is meghittnek érzem.” (A nyak és a zsálya[illat] társítása emellett a versszereplőket természeti, kerti, édeni boldogságok közé, mintegy a civilizáció előtti kezdetek tisztaságába illeszti vissza.)
A derű föltételezett-megelőlegezett lelkiállapota („Ha látnád […] mosolyoghatnál rajta”) az aktuális hiátusokat is felülírja; a „tűznyelő rigó” és a „vándorló gyémánt” képzete a fényeket habzsoló, így mintegy a létezésbe szerelmes önazonosságot erősíti föl.
Ismeretelméleti közhely, hogy nincs identikus ismétlődés: ami újra megjelenik, az másként jelenik meg. A költeményt a dombok (a külvilág) és a gondolatok (az emberi benső) motivikája keretezi – de ekkor egyrészt már gazdagabbak vagyunk a szöveg dús esztétikai rendjével; másrészt szabatos tömörítő megoldás, hogy a hatodik strófa nyitánya („Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád / s magamra is”) az első és a második versszak fölütésének összevonásából keletkezik. A sűrítés (mely hovatovább a „sűrűbben” kitételben is megjelenik) esszenciálisabb közlést eredményez; s ebből visz tovább az „Itt kéne még élnem / sokáig” bevégző óhaja, a holtak és élők világát („halottaim lombosodó emlékével és veled”) egyöntetűen magáénak valló-kívánó lírai én szelíd eltökéltsége.
Szakaszolt szabadvers? Lazán kötött forma? A négysoros, behúzásokkal is élő strófák a verstani köztesség zónájában helyezik el a művet, amint föld és ég között ismer magára a társban földet is, eget is kitapintó eszméleti készültség. A szövegkép cizelláltan szabályos, a beszédmodor szabadon szenvedélyes – épp, mint az ember, mint az életünk.
A zárlatból – a föld elhagyásával – nyert fölirat (Közel az éghez) helyhatározói szerkezete sem az állítmány, sem az alany támaszát nem igényli: az idillel határos léthelyzet személytelenségig segítő voltát (másképp: emberen túli minőségét) hangsúlyozza. Egyúttal metapoétikai érvény is bujkál benne, hiszen a szövegre magára vonatkoztatva érthetjük úgy is: éghez közelít a szó, ha vers beszéde.
*
Mit toldhatnánk mindehhez hozzá? A költészet felsőfoka után legföljebb egy anti-ars poetica (avagy antivers) ébresztő varázslata állhat jót magáért:
Ha megérintlek
Miért írjak verset,
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt kicifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót
s a láthatár erdeit
döngetem a kedvedért
halomba,
egy rakásra.
Miért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok,
és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
Nyár van,
kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.
Madarak járnak feléd
s vonatok.
Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet –
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
s ha föld: a földet.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
meghalnak, mint az emberek,
de ha megérintlek,
az érintés halhatatlan marad:
nem akar jövővé változni,
se emlékezetté –
Mért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
A lábadé,
a kezedé,
a leheletedé!
Ez az élni vagy írni („valóság” vagy művészet) dilemmáját megíró költemény már címében rétegzett poétikára esküszik föl: a „megérintlek” szóalak részint köznapi és természetes, részint sietős és türelmetlen beszédre mutat; s ahogy a kimaradó e révén találkoznak a mássalhangzók: az összébb simuló személyes jelenléteket sugall.
Saját létokát ássa alá tehát a mű logikája, de ezt míves gesztusokkal teszi. Csak két sort kimetszek példaképpen: „Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok, / és a szád, mint a legmeztelenebb rím.” E részlet – a „hasonlatok” mint hasonlat révén, illetve száj és rím egymásra olvasásával – egyfelől a mindenkori szöveg anyagszerűségére, avagy a költészeti alakulatok materialitására irányítja a figyelmünket. Másfelől a mell és a száj bókoló retorikába ágyazott motívuma ószövetségi, fennkölt-meghitt hangzatot kelt (lásd például: Énekek éneke 4,3–5 és 8,3).
Efféle metanyelvi játékosság jelenik meg – hasonlóan komoly formában – egyébiránt például Kányádi Sándor Vannak vidékek ciklusában is: „vannak vidékek ahol a szerelem / akár a harmat az árnyékos helyen / tavasztól őszig őrizgeti magát / szerény hasonlat de illik rám s terád / félszeg is mint az iménti asszonánc / de időt-jelző mint arcunkon a ránc” (Viseltes szókkal). Itt az önmagát minősítő versbeszéd a „félszeg” hasonlatot „az iménti asszonánc”-hoz méri, azaz többszörösen, több szinten reflektál saját esztétikumára. Ezzel – mint Csoóri verse is – nemcsak a művészetet emeli a realitások dimenziójába, de – megfordítva – a tényszerűségeket is nyelvi létezőként mutatja hozzáférhetőnek.
*
Egy kései szonettet illesztek ide végül, példájául annak, hogy előírt formában is mennyire könnyeden bontakozhat ki az udvarló-dicsérő beszéd modern szólamrendje:
Ha nem vagy itthon
Ha nem vagy itthon, én se vagyok itthon.
Csak azt nem tudom, hol vagyok ilyenkor.
Vonatra várok vagy talán az őszre
egy hegy lábánál hűvös alkonyatkor?
Valami csattog: madárszárny vagy függöny,
egy portörlő rongy vagy egy égdarab.
Így vagy jelen, ha messze vagy is tőlem:
hallomásként, hogy mindig várjalak.
Menekült voltál s lettél menedékem,
elcserélt fejek és elcserélt hazák
örököse, ki virradatot, estét
sokat kapott a sorstól s viszi-hozza
utánam mindenhová, mintha tiszta
ágyneműt vagy újszülött reményt hozna.
A könnyűzenei zsargon bemondásnak nevezi egy-egy dalszöveg emlékezetesen jól hangzó részletét, az olyan sorokat, melyek slágerré bűvölhetik a szerzeményt. Ilyen erélyt hordoz e szonett fölütése is: „Ha nem vagy itthon, én se vagyok itthon.” Érdekes körülmény, hogy egy „szabálytalan” (4-4-3-4 soreloszlású) Petri-„szonett”, az Elégia is e szavakkal kezdődött: „Ha nem vagy itthon, üres a lakás. / Én csak tátongok. Üresség vagy űr? / Csupa menés vagyok, meg maradás, / jaj, miért hagytál ilyen egyedül.”
Költészettörténeti tanulságtól sem mentes különbség, hogy míg Petrinél pátosz és szkepszis, Csoórinál idill és melankólia szemléleti egyensúlya hordozza a maradandóság esztétikai garanciáját.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
