Esteli vérbeborulás

Már az utcáról észrevettem azt az Ady Bandit, sosem láttam korábban, csak egy pózolós, gyűrött és aláírott fotóm volt róla, amin sokkal jelentőségteljesebben kidüllesztette a szemét, mint egy átlagos, borosodó estén, a kávéházi asztalnál. Az is igaz, hogy a fotón meg nem volt ilyen véreres az a tekintet, már csak azért sem, mert a fekete-fehér jótékonyan elfedezi az efféle vérbeborulásokat.
Nem sokat köntörfalaztam, megbízatásom meglehetősen egyértelmű, benyitottam a diszkréten csilingelő szecessziós ajtón, és a felém mozduló, fehérkötényes kellnerre rá se hederítve egyenest a költő asztalához tartottam. Ahogy rám pillantott, átsuhant arcán egy tónusnyi bosszúság, meglehet, holmi rémület is.
– Ne most, fiacskám, ne most…
A másfél üveg rumon alighanem átevezett már, a vérsűrű vörösborok ideje jött el. Szája szélén kis foltot is hagyott a hegyleve, mintha afféle vámpír lenne. Persze azok is voltak, ő is meg Léda is, erről megvoltak a biztos forrásból származó értesüléseim.
– Márpediglen, kedves uram, éppen itt és most kell. Halasztást nem tűr. Amint azt maga is jól tudja. Már nem az a szóvirágos, ingyombingyom költőcske, mint aki az első versei idején volt. Kikupálódott, professzionalistává nőtte ki magát. Úgyhogy amiért jöttem, annak bizony meg kell lennie. Jól mondom-e?
– Nem rosszul, de te is tudod, komám, hogy jogom van elkergetni téged. Iszkolj valamelyik nyomorú, idült szerelmetlenségben sínylődő bús baromhoz, a Juhász Gyulához vagy a Tóth Pádihoz, majd azok foglalkoznak a kicsi lelkeddel. Nem érek rá, buggyantig tele a vérem azzal a nővel, akire gondolni kín és gyönyörűség.
– Jó nyomon járunk, főnököm, tetszik ez nekem. Fűtse csak ezt a kazánt, s legott beröffen a gőzmasina!
– Cseppet sem értesz engem, jó fiú – pattant fel, és ragadta meg a mellemen az inget Ady –, kihajítalak innen az utcára, hogy csontodat töröd!
– Csihadjon az úr, ha kérhetem! Tisztában van vele, hogy nem szállok le róla egykönnyen. Makacs a természetem. Álmában fogok visszatérni, virágos hajnalon riasztom fel egy furcsa szóval, akkor sziszegem fülébe tébolyító varázsigéimet, amikor magában zokog kétségbeesetten.
– Kitessékeljem az illetőt, Bandi úr? – lépett oda szolgálatkészen a pincér.
Ady visszaroskadt, mohón ivott.
– Nem kell, fiam, köszönöm, magam is megbírok vele. Na, vigyázz, öcsém! Mert rád borítom csőstül az egészet! Itt zakatol bennem az én csontig őrjítő árvaságom. Elpusztulok, de képtelenség enélkül a rongyos nőszemély nélkül élnem. Akarnia kell, hogy mellette élhessek. Minden gyötrelme itt sajog a velőmben. Talán próbál a céda eltemetni magában. Talán mással is kísérletezett. Iszonyúakat érzek néha. Őrültebben kívánom, mint valaha. Nincs más, csak ő, mi az életből még érték.
Elismerően biccentettem.
– Na, hát ez nem rossz, nem rossz, majd írja meg annak az Ödönnének vagy a Reinitz Bélának, aki nótába dalolja szépen, drága Ady úr! Én nem ilyen szavakban utazom, azt maga is tudja, emeljük a tétet! Járt maga már úri kaszinóban, sejti, hogy megy ez…
– De mit csináljak, ha kiszakad a szívem, és itt fogom tartani véres mancsomban a maga orra alá, hogy menten elájul.
– Látványos lenne, szó mi szó. Ha esetleg ez a szerve véletlenül kiszakad, daráljon rá kis borsot, és egye meg azon nyersen. Egészségére! Van tudomása róla, hogy az eszkimóknál az a legény, aki vadászat után azonmód beleharap egy bébifóka nyers szívébe? Egyelőre jobb lenne, ha munkához látnánk. Nem titok ön előtt sem, hogy az élettartamom hamar kihuny, most kell belevágni az üzletbe.
– Minden fáj, amiben csak nem volt részem Léda életéből. Odavagyok igazán az őrülésig. Csak mehetnék, csak tíz percig láthatnám, markolhatnám, haraphatnám megint. A szívem olyan rossz, olyan kattogó, hogy félek, megöl. Na de kinek mondom? Mit is tud maga arról, mi a szerelem.
– Valóban, én csak arról tudok, milyen a szerelmes líra. Arról viszont mindent. De tetszik a kis bemelegítés, bírom a stílusát, a végletességét, ebből lesz aztán a kannibál költemény! Viszont libbenjünk át a nyitányra. Jussunk egyről kettőre.
– Miért is nem jó kezdet ez? „Szívem oly kattogó, félek, hogy megöl.”
– Rossznak nem rossz, de nem fog beleremegni a Parnasszus. Egy szimbolista költő keressen valami szimbolikusat. Diktáljam talán?
– Hát, sebesebben végeznénk.
– S aztán berúghatna szabadon. Ha elkészültünk, megihatja a kancsó maradékát, most egy fertályórára bírja ki nélküle – toltam félre a vörösbort.
– Nedvesítés nélkül nem megy, jópajtás!
– Nedves maga már épp eléggé. Hajtsa előre ama nemes eszmény, hogy ez a jó nyelet vörös lesz végül a pályadíj! No meg az örökkévalóság, amíg magyar él s mozog a planétán, de hát az bagatell, önt már addigra elviszi a májzsugor vagy a franciakór!
– Ó, azt a komisz pedellus mindenit. Maga egy hajcsár!
– De legalább már nem tegez, Bandi úr.
– Legyen a „héja”.
– Minek a héja? Kenyérnek, citromnak, krumplinak?
– Ej, ne tegye magát, jó vagy nem jó? Lehet karvaly vagy keselyű is, felőlem. Csak j betű legyen benne!
– Csodás a héja, ez már döfi. Látja, milyen eredeti pali! Csak nehogy beletegye nekem mindjárt az első sorba.
– Üzleteljen magával a hóhér! Takarodjék, mocskos gazember… Vegye észbe, képtelen vagyok erről írni, így nyersiben! Ez az én mindenkori fátumom, az én szerencsétlen sorsom. Most érzem, most siratom mindazt, ami megvolt, és ami nem voltam, és amit nem tettem. Maga élve darabol fel engem. Nem szégyelli a zsíros pofáját?
– Nézze, bizonyos szakmákban megvastagodik az ember arcbőre. Aki hóhér vagy végrehajtó, nem sokat törődik az emberi nyavalygással, máskülönben mehetne felkötni magát minden áldott nap. Szóval csak folytassuk. Esküszöm, ahogy megvan, eltűnök, mint a kámfor.
– „Útra kelünk, megyünk az őszbe”…
– Dehogy megy maga, innen ugyan sehová, míg…
– Hát nem érti? Elkezdődött… Ez már az! Csak hogy örüljön… „Útra kelünk, megyünk az őszbe”…
– Hohó, az őszbe, hát persze, az őszbe! Sehol egy héja. Pompásan indul… És nagyon viszket a vége, erős rímhívást érzek, hiába, a rutin!
– „Őrülten sírva, kergetőzve”…
– Á, ne, az őrületet itt még ne mondja bele. Majd kikalapálja azt maga a költemény. Kellner, komám, tollat, téntát, kalamárist a költő úrnak. Szaporázza, egyik lába itt, másik ott…
A pincér alázatosan hozta az írászati kellékeket, akkurátusan szétrakosgatván az asztalon mindent, de emezek ügyet se vetettek rá. Túlságosan belemerültek az eszmecserébe.
– „Süvöltve, sírva, kergetőzve”? Jó kis alliteráció.
– Majdnem jó… Az a süvöltés olyan… gyermekes. Nem elég vérfagyasztó. Nem elég héjás… Nem elég fennhéjázó, hihi… Ha érti, amire gondolok.
– Sivítva?
– Az meg a gőzmozdony… Vagy egy hisztisebb fajta riherongy…
– „Vijjogva, sírva, kergetőzve”… Huhh, a libabőrös mindenit…
– Huh, a libabőrös mindenit, maga aztán tényleg Hadibandy a javából. Körmölje csak le!
– S hozzábiggyesztem azt is: „Két lankadt szárnyú héjamadár”…
– Brr, ez borzongató… A „héjamadár” visszavijjog a „vijjogásnak”. Ahogy a ragadozó hangja visszhangzik. Mi lesz a rím a harmadik sorra? Tatár, határ, batár?
– Azt maga csak hiszi. Látszik, hogy nem ismer engem. Nyár meg szár… Pontosabban szárny. De nem a madárral rímelnek. Hanem egymással. Ám azért rejtve összezengnek vele. A madár pár nélkül marad, rímtelen. Minden harmadik sorral így lesz ebben a versben.
– Nagy franc maga, Ady úr, csak rá kell kicsit szigorodni.
– „Új rablói vannak a nyárnak, Suhognak az új héja-szárnyak…”
– Ha nem haragszik, komám, a suhogás amolyan erőtlen. Galambnak való, nem harci héjának. Valami hetykébb?
– Surrognak…
– Alakul!
– Zurrognak?
– Modoros…
– Kurrognak?
– Sok. Meg galambnak való. Békés, motymogós, totyorászós. Csapjon oda, költőkém!
– Nem hülye maga, csak erőszakos. „Csattognak az új héjaszárnyak… Dúlnak a véres ütközetek…”
– Ez így nagyon kiszámítható. Én a maga helyében alliterálnék is. Ha már van egy csengő cs-betűm. Csak ilyen rejtetten, adysan.
– Alliteráljon a saját helyében. Mellesleg igaza van. A bánat vigye el magát, érti a dolgát. „Új rablói vannak a nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek…”
– Csókos ütközet, ez már döfi! Kötetcímnek is elmenne. Jó kis oxymoron. Simogató pofonok, karmos cirógatások, harapós puszikák…
– Ne ízléstelenkedjék, ez nem egy súlycsoport! Kikérem magamnak az utókor nevében is. Van fogalma magának arról, miféle érzelmi szökőár ez? Ádáz, viharos, irgalmatlan. Bennem nő ennél több illúziót soha nem tudott kelteni. Megéreztem az idegeit, még a sejtéseit is. Úgy teremtődött az én szegény beteg lelkemnek, hogy nem is lehetett senki egyéb, csak ő, akivel találkoznom kellett, amint el volt rendelve. Talán azért, hogy most, utólag szenvedjek még csak igazán.
– Oké, mesterem, ez fáin, de maga előtt is világos, hogy jó vers pocsék szerelemből, alkalmi kalandból is születhet, sőt, még abból is, ha csak átmegy az utcán a kedves.
– Haha, de nem nálam! Én minden szerelmes versben hasba szúrom magamat, nekem csak így stimmol.
– Értem én, bár megjegyzem, ez amolyan amatőr tempó, leginkább szobafestők meg henteslegények szokták effektíve kitépni hő kebelükből szívüket. Teszik ezt mindközönségesen pocsék rossz versezetekben. Túl van ezen már, poétám!
– Soha, értse meg, soha nem leszek túl rajta! Imádom őt, csókolom, testét-lelkét szorítom, drágám, egyetlenem…
– Kérem, ez nem gusztusos, itt emberek esznek!... Kicsit megrekedtünk nyár és ősz között félúton…
– Maga félnótás, hát kinek néz engem? Nagyon téved, ha azt hiszi, fogalmam sincs, hol tartottunk. „Szállunk a nyárból, újra szállunk, Valahol az őszben megállunk, Megtépett tollal, szerelmesen”
– Hohó, az összes cilinderemet megemelem. Eljátssza a dilettánst, az ómódi szerelemtől sóhajtozót, de belül egy literátor vadállat! Na, ezt nevezem! Kezdek felnézni önre! Ön fenomén! Sajnálom, hogy kapcsolatunknak jellege, hogy is mondjam, röpke.
– Sose sajnálja, én önt vissza nem sírom, ha már majd a kancsómat csókolgathatom…
– Bor és nő. Klasszikus kombó… Viszont ha megengedi, a „megtépett” nekem kicsit büdös, amolyan hatásvadász. Nem akarja megbirizgálni a hangzókat jobban?
– „Szétcincált tollal”?
– Ugye ugrat? Fogadok, lesz jobb megoldás!
– Legyen „Felborzolt tollal, szerelmesen”.
– Hú, ezt látom, és bizsereg is a nyelvemen a borzassága. Jól érzem, hogy lassan vége? Túl vagyunk az aranymetszésen…
– De túl ám! Innentől már csak három valóságos kőtömböt hajítok be a verskockába. Vigyázat, nehézsúly! „Ez az utolsó nászunk nékünk”.
– Jaj, ne, megint a szerelmes románc! Valami pusztulatos, vonagló hörgést ide inkább… Nem?
– De nem bizony! Nem engedek! Lendületbe jöttem, semmi nem állíthat meg. Jön a vérbe borulás is, csak várja ki… Hallgassa csak: „Ez az utolsó nászunk nékünk, Egymás húsába beletépünk, S lehullunk az őszi avaron.” A végső szó, a záróakkord a címben is visszaköszön majd. Körkörös hatás. A cím visszautal a zárásra, a zárás a címre. Oda-vissza, oda-vissza! Érti? Mint az örökkévalóság. Szakadatlan egymást marcangoló két alak! Ahogy a pelikán tépi fel begyét, hogy fiókáit vérével itassa. Ahogy a saskeselyű szaggatja folyvást Prométeüsz máját, mely untalan visszanő.
– Engem meggyőzött. Szabad megérdeklődnöm a címét?
– Na, most lessen, pajtikám! „Héja-nász az avaron”
– Pfű, édes öregem! Ezt odakente! Ahhoz képest, hogy meg se akarta írni! Most akkor már minden a legnagyobb rendben, asszony letudva, vers megírva, bor hamarost elfogyasztva. Szabadna még egyszer egyben, elölről? Csak úgy, az íze végett!
Ady saját nagyságától és a bortól megilletődve szaval:

HÉJA-NÁSZ AZ AVARON

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

– Na hallja! Micsoda csapat voltunk mi ketten! Aztán csak tisztázza le, tanulja meg fejből, és írja le egy hiba nélkül, mintha egyben találná ki, nehogy még sérüljön a legenda. Ahogy szokta! Alászolgája!
Azzal átvágott a vendéglőn az ámuló pincér szeme láttára, vigyora még keresztülvillant a kirakatüvegen, aztán alakja pillanat alatt elvegyült a sétálók tömegében.
– Büdös bugris… – morogta a költő, és nyakalni kezdte a vörösbort, majd szemügyre vette a kusza kéziratot, és azt dünnyögte a bajsza alatt – „Egymás húsába beletépünk!” Bandi! Isten vagy!
Nekifogott, hogy letisztázza. Gyűlölte a piszkozatokat. Nem illettek az egybeszabott lelkéhez!

Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.

Főoldal

2026. március 04.

Vissza