Balássy Fanni
©Gordon Eszter, Pagony

Balássy Fanni

Tebenned hittem

Zsiván Gizella emlékére

Még egyszer az előszobai tükörbe néz, a válla mögé sepri tincseit, közel hajol az üveghez, végighúzza ujjbegyét a szemében megülő ráncokon, és azon gondolkodik, vajon látszik-e rajta az elmúlt, mennyi is, hét év, vajon észre fogja-e venni azt a néhány felszaladt kilót, nézi magát, és lesimítja a szoknyáját, aztán visszalép a nappaliba, ellenőrzi, hogy minden a helyén van-e: alpakkatálcán porceláncsészék, ezüst kávéskanalak, kristálytartóban kockacukor, kézzel festett kiöntőben tej, elegáns papírszalvéták félbehajtva; megigazítja őket, és beléhasít a kérdés, vajon még mindig ugyanúgy issza-e a kávét, egy cukorral és egy csepp tejjel, vajon nem lett volna-e jobb a vitrin mögött hagyni ezt a flancos készletet, ahová való, és azzal a vastag falú kávéspohárral teríteni, amilyenből a kollégiumi kantinban is itták a presszót, azon az utolsó reggelen is, aztán inkább elhessegeti a gondolatot, megigazgatja a csipketerítőt, felrázza az egyik kispárnát, és végignéz a szobán, a mintás szőnyegen, idegességében lehajol egy szálak között megülő szöszért, a zsebébe süllyeszti, és korholja magát, hogy hirtelen miért viselkedik úgy, mint az anyja, miért vetkőzik ki magából, és akkor megakad a szeme az átellenben álló könyvespolcon, rajta útikönyvek, atlaszok, külföldi szerzők verseiből, novelláiból összeállított antológiák, festészeti albumok, El Greco műveiről több kiadvány is, komolyzenei kalauzok, bakelitlemezek, a kedvenc szerzők pedig – Hemingway, Somerset Maugham, Tolsztoj – kiemelt polcon kapnak helyet, és amikor megpillantja az Anna Karenina díszkiadását, odalép hozzá, közben arra a délutánra gondol, amikor a körúti könyvesbolt kirakata előtt állva megbeszélték, a közös polcukon milyen kötetek kapnak majd helyet, és ujját az aranyszínű oromszegőbe dugja, mire a könyv kibillen a sorból, egyenesen a kezébe, ő pedig a hálószobába siet vele, az éjjeliszekrény fiókjába süllyeszti, és miután határozott mozdulattal betolja, az ágyra pillant, a széles, bevetett franciaágyra, amelyben olyan könnyen elvész, olyan távol sodródik két test, és eszébe jut az a keskeny kollégiumi ágy a toldott lepedővel, amelyen minden nehézség nélkül, kényelmesen fonódtak egybe, de a kép túlságosan felkavaró, hogy egyedül maradjon vele a sötét szobában, ezért visszarobog a nappaliba, bevágja maga mögött az ajtót, és abban a pillanatban csengetnek.

Nem tudja, milyennek képzelte, de nem ilyennek, sápadt, beesett arc néz vissza rá az ajtóból, a szem alatt széles, fekete karikák, és a korábban mindig élénk tekintetet kilúgozza valami elmondhatatlan tudás, amely mintha a csontos vállra telepedne, kérdőjellé görbítve az emlékeiben mindig felkiáltójelként feszülő férfit, aki éppolyan esetlenül lép át a küszöbön, mint amilyen esetlenül ő tárja ki előtte az ajtót, és ahogy kétarasznyira elsétál mellette, be az előszobába, őt pedig megcsapja az illata, szappan és dohány, olyan, mint akkor a könyvtárban, amikor szerves kémia vizsgára készülve először találkoztak, és majdnem elhappolta előle az utolsó szakkönyvet, de végül azzal a feltétellel nyújtotta át neki, hogy igyon meg vele egy kávét, és a kantinban találták magukat, a viaszos vásznon két üvegpohár, a férfi előtt kávé egy cukorral és egy csepp tejjel, aztán mindig egy cukorral és egy csepp tejjel, és először még az asztal két oldalán foglaltak helyet, idővel azonban egyre szűkült a tér közöttük, amíg már két korty között a vállára hajtotta a fejét, és egészen közelről szívta magába a bőrét átható szappanillatot meg a ruhájában megülő dohányszagot, de most, ahogy a férfi szemérmesen leereszkedik az egyik fotelba, ő pedig helyet foglal a másikban, áthatolhatatlannak tűnik az asztallapnyi távolság.

Egy kávét, kérdezi a nő, és választ sem várva tölt neki, egy kockacukrot pottyant a porceláncsészébe, majd löttyint egy csepp tejet, a férfi pedig döbbenten figyeli a kezét, ahogy ösztönösen saját magának is egy cukorral, egy csepp tejjel szervírozza az italt, nem feketén, mint régen, és a mozdulat ösztönössége annyira felkavaró, hogy a férfi lesüti a tekintetét, a kanál nyomán örvénylő italra mered, és annyit mond, nagyon szép lakás, és amikor összeszedi magát, hogy újra felpillantson, megakad a szeme a könyvespolcon, helyesebben azon a vaskos kötetnyi űrön a Feltámadás meg a Háború és béke között, és tudja, hogy ez csakis az a könyv lehet, és újra a kollégiumi szobában áll, az íróasztalnak dőlve, a nő pedig fel-alá járkálva feszülten magyarázza, hogy ő egyáltalán nem érti Annát, a biztonságnál semmi sem fontosabb, és ha az ember fogadalmat tesz, ha felelősséget vállal másért, nem engedheti, hogy elragadják az érzelmei, ebben azonban nem értenek egyet, és egyre hangosabban vágnak érveket egymás fejéhez, mígnem őket is elragadják az érzelmeik, és pilledten nyúlnak el a keskeny ágyon, meztelen lábukat egymásba akasztva.

Kérdezd meg, kérdezd meg tőle, ismételgeti egy hang a nő fejében, kérdezd a börtönről, arról, hogy telt az elmúlt hét év, mi lett a többiekkel, ők életben maradtak-e, kérdezd meg, hogy gondolt-e rád, írt-e neked levelet, kucorodj elé, karold át a lábát, mint régen, és mondd el, mondd el neki, hajtogatja a hang, hogy vártál rá, öt éven át vártál, és jöttek a kérők, de te rá se néztél senkire, és jött ez a férfi, minden kitalált aprósággal beállított a gyógyszertárba, aztán egy nap feltette a kérdést, amire te nemmel válaszoltál, de nem tágított, hiába mondtál minduntalan nemet, és aztán leültetett maga mellé anyuka, és a lelkedre beszélt, hogy eltelt öt év, és nem jött egyetlen levél sem, fogadd el, hogy meghalt, felakasztották, fogadd el, és lépj tovább, itt ez a kedves, jóvágású úriember ezzel a remek állással, és nagyon szeret téged, szajkózta, mígnem egy szerdai napon be nem adtad a derekad, és az árulás gondolatára borzongás fut végig a gerincén, ezért ezeket a kérdéseit inkább elhallgatja, másokat talál ki helyettük, hol élsz most, találtál munkát, hogy vannak a szüleid, a férfi pedig udvariasan felelget, amíg egyszer csak megzörren a kulcs a zárban. Megjött a férjem, mondja a nő.

Még sosem meséltem neked a szerelmemről, kezdi a nő a család törzshelyének árnyas kerthelyiségében, eltolja maga elől a kilencvenedik születésnapjára sütött tortát, és odahúzza a kávét, egy cukrot tesz bele, és egy csepp tejet, megkavarja, majd aprót kortyol belőle. Csoporttársak voltunk az egyetemen, folytatja, de mielőtt végeztünk volna, jött a forradalom. Tökölön tartották fogva. Az első néhány levelét még megkaptam, aztán semmi. Mindenki azt hajtogatta, hogy higgyem el, felakasztották. De ő életben volt, és az amnesztiával szabadult. Utána pedig egyből megkeresett. Apád azt gondolta, hogy elhagyom azon a délutánon. De maradtam. Fogadalmat tettem neki, ezért maradtam. És szerettem őt. Hidd el, tényleg szerettem. Kezét a kávéspohárra kulcsolja, az ujján megcsillan a jegygyűrű. Így lett vége. Sosem beszéltem róla többet. Akkor láttam utoljára, és csak egyszer hallottam felőle, a hetvenes évek elején, amikor egy régi barátnőm megírta, hogy meghalt. A nyirkos börtönlevegőn töltött évek nem tettek jót a tüdejének. Üres tekintettel elbámul a lánya válla felett. Ő látta jól: Annának volt igaza eleitől fogva.[1]