Kopriva Nikolett
Istennek más a szaga, mint a férfiaknak
Papp-Sebők Attila: Káté
Szabadverses vallomások alkotják Papp-Sebők Attila Káté című debütkötetét. Vélhetően nem konceptuális művel állunk szemben – öt ciklusa, íve a szerkesztési folyamat során alakulhatott ki –, ez a debütálás esetén gyakori jelenség azonban a Kátéban szinte észrevehetetlen: a témák homogének, következetesek, a szerkezeti ív kimunkált, logikus.
A címből fakadóan talán nem meglepő, hogy a kötet legerősebb szála a biblikusság. Versbeszélőnk mély kapcsolatot ápol Istennel, belső konfliktusait személyes hitén keresztül éli meg. Noha a káté lényege a protestáns felekezeteknél a vallási tananyag kérdéseken és feleleteken keresztüli átadása, Papp-Sebők kötetében ez szerkezetileg kihasználatlan marad. Az első, ciklusokon kívüli Beszélő című vers ugyan megelőlegez egy lehetséges szerkezeti útvonalat („megkérdi, mit szeretnék. Tapintatlanul / felelem: zsúfolt várótermet, folyamatos / érkezőket, akik ceruzát hajítanak felém, / hogy rögzítsem jeleneteiket…”), összességében inkább a lírai én útkeresésének mikéntjében, önmagával szembeni szigorában érhető tetten a cím ígérete.
Az első, Feléd ciklus teljes mértékben a bibliai motívumrendszer és szóhasználat köré szerveződik. Felbukkan az első fa, a kígyó, a kiűzetés előtti pillanatok képe, az eljövetel ígérete, a harmadnap, a felemelkedés motívumai. A versek folyamatosan szólnak valakihez – feltételezhetően Istenhez: „Harmadnapja várom az eljöveteled. / Elmondom, amit tudok, anyámról, apámról, / félek bevallani, üresnek látlak, mint a dióburkot, / amit a fúrólégy megkárosít” (Az eljövetelről). Hangja érzékeny, de öntörvényű. Szabadon elmélkedik, monologizál, akár a csapongást is vállalva: „Nincs hozzád mérhető, / se a nagy szelek, a mélyülő árkok, a lápos-vizes / élőhelyek, vagy a tanúhegyek, a löszfallal / határolt tó, aminek holdszerű kráterében / megmerítkezem. Nem vagyok közüled / való, nincs is olyan, hogy közüled…” (Érés)
A test problémája, amely az egész kötetben központi szerepet kap, már itt felsejlik. A test akadály, nem enged valamihez jutni – például tudáshoz –, ezért feláldozható: „Az ismeretszerzés érdekében el kellene hagynom a testemet” (Az anyag emlékezete), „ha a sziklák sebe feloldozna, / és az élő test elengedne, / átjuthatnék” (Érés). Ennek ellenére a kötet állandóan a test lehetőségeivel él: a versbeszélő gyakran van mozgásban, indul, valahonnan valahová tart, halad, visszatérőek az étkezés jelenetei, a félelem/szorongás fizikai tünetei, nem fél merész megoldásokhoz nyúlni például a Szobrászat című versben.
A második, Hamarosan eszünk ciklusban a testkezelés teljesebbé válik – érzékenyen részletez: „Szélfútta, göndör haj, porcelánbőr / a vékony majópánt alatt. A lábfej, az érhálózat, / az anyajegyes vádli viszont nem látszik” (A visszacsatolt időről). Olykor megdöbbentő metaforákkal operál: „Surranó halfarok nagyanyám / karja, bele-beleakad lehajló / faágba, roggyant vályogfalba, / sodortatja magát, nagy tetem…” (Akvárium). A bibliai motívum, a hal hol testi hasonlatként, hol akvárium lakójaként, piaci szatyor tartalmaként, főfogásként jelenik meg a versekben. A Horog címűben felcserélődnek a szerepek, a versbeszélő válik a háló áldozatává: „Felmerülsz a paplan alól, / hálódat kiveted rám…”
A ciklus esszenciáját azok a gyermekkori visszaemlékezések adják, melyek világának alapkövei: az édesanya, a nagymama, a dédanya alakjai, a málnási borvíz tapasztalata, első kutyájának emléke, kerítésmászás, az otthoni ház kamrájának látványa, tájak, útvonalak. Nosztalgiával állítja kontrasztba őket jelenlegi helyzetével: „anyám mesét mondott, Szikra Ferkó, / Kobak könyve és pár Verne-regény. / Most te vagy itt, de tőled más szavakat / hallok – hőszivattyú, napelem, logarléc. / És legutóbb: hurokimpedancia. / Tedd zsebre, egyiket sem értem” (Balra el).
A harmadik, Fény-másolatok ciklus egyfajta alámerülés: gyökereit, őseinek világát, transzgenerációs sorsokat vizsgál. A ciklus kezdősorainak szálkás, nyers hangja érzésem szerint a kötet legerősebb verseit előlegezi meg: „Bőröm alatt aknavető férfiak. / Őket verejtékezem, akikkel sohasem / találkozhatok” (Az aknavető férfiak). A dédapák, nagyapák, apák életének egy-egy jelenete villan fel, akikkel priméren, zsigerien kapcsolódik, olykor párbeszédbe is elegyedik velük: „köszönöm leveled, amivel felkerestél, / valóban immár tíz éve, hogy nem találkoztunk / (harminc, hogy meghaltál, váratlanul került / elő a boríték, négybe hajtva, ez a hagyatékod, / ennyi jut belőled, szavak, melyek nem is / nekem szólnak)” (A viszontlátás reményében). Nem tart távolságot, hangvétele személyes, összehasonlítja magát velük, elemzi, akikből lett, és azt, amilyenné lett. Öröksége ugyanakkor teher: „kínosan figyelek, hogy amit rám szabtak, viseljem, mint / hegyhátak a fenyveseket” (Mióta tart a kitelepítés,). Látens önváddal mondja: „Nekem elektromos a hajvágóm. / És nem húzódom / lovak mögé a Múzeum körúton, / sem papírokat mosni, / sem petróleumot lopni, / én tőből nyesem a hajam” (Tőből nyesem).
A versbeszélő belső konfliktusa ezek fényében tehát összetett. Egyszerre akar megfelelni ősei hagyatékának és annak az Istennek, aki szerves része életének. Ehhez adódik hozzá a szigorú önreflexió, mellyel önmagát szemléli. A szégyen nagy emlékezete ciklus legfőbb problémája a test és a hit összeegyeztethetősége. „Ezeknek az érzéseknek / magas a hitcsillapító ereje”, jelenti ki egy ponton, a Viszonyok versében. A bűnt, vezeklést idéző nyelvi fordulatok, a szégyen, szorongás, rejtőzködés tapasztalatai meghatározóak. Ahogyan a káté felmondása kötelező lenne, úgy egy életminta követése is, mely feltételezhetően nem fér össze a lírai én vágyaival. Feltűnik a „nem ildomos” szerelem képe, egy „vállalás”, melyet romlott termésként ítélhet meg a külső szem: „Melleden heverek napoknak hitt / egy-pillanatig. Aki megítél, mint / termés válogatásán a romlottat, / nem különb, csak gyáva. Végül komposztot csinálnak / belőlünk. Arra még jók vagyunk, / hogy tápláljuk a földet” (És látom, hogy).
Az utolsó, Férfiak szaga ciklusban már nyíltan vállalja önmagát. Pilinszkyt idéző, szenvedélyes indulatok képei villannak fel: „Ha követelsz, követelj eleget, / ha hallgatsz, hallgass el végleg, / ki-be slisszolsz félelmeimbe, / halom héj, amit hagysz” (Jogunkban áll). A vizet hányó kerti slag, a falás, a vájás képei a szenvedély hajszolásának hasonlatai-metaforái: „Mint hámozott almába, beléd vájok, / magházad kifordul a tenyerembe” (Prés). S amilyen szélsőséges a szenvedély, úgy a vele járó kiszolgáltatottság is az: „Cseléded vagyok, szolgád, hű kutyád” (Rám kiáltasz).
A kötet végére egyre direktebbé válik a versbeszéd. Férfikezek, férfiak iránti vágyak, és a vádló hangnem dominál a külvilággal szemben: „Tudjátok ti, hogy amit elvártok, blaszfémia, / hogy hányszor gondoltam arcpirító szégyennel / történelemtanárom kopasz fejére, bár érinthetném! / És ti néznétek, mert ti mindent végignéztek irodáitok / biztonságából, házasságaitokból” (Isten nevét ne). E tapasztalat fényében az Istennel való kapcsolat is átalakul. Az alárendelt pozíció elvész – már ki meri mondani, hogy „Istennek más a szaga, mint a férfiaknak, / akik feltérképezték testem útvonalát, / majd elhagyták kupolámat. / Ők legalább jelen voltak” (Kupola). Az ív tehát beteljesedik, az önismereti út mérföldkőhöz ér.
Fontos megjegyezni, a konfliktusok színtere mindvégig a belső tér marad. A versbeszélő tépelődéseit nem a külvilág mozgatja, szemben például a hasonló témájú, nemrégiben debütált Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című verseskönyvével, melyben a megbélyegzés, a kiközösítéssel való szembenézés a mozgatórugó. Papp-Sebők versbeszéde összhangban van a keresztény hit bűnközpontúságával, mely eredendően vétkesként tekint az emberre, zsigeri bűntudatot ültetve belé kéri (parancsolja), vegzálja önmagát, valljon színt, akárcsak Szent Ágoston tette Vallomásaiban: „Elbújok, megyek listázni – / kivel, mikor, mit” (Nem Istennek); „Később a szobámban / mondom az imákat, mondom, miután / sorra veszem az összes fantáziát…” (Kupola)
Papp-Sebők könyvének alapélménye az állandó kontraszt: ima és fantázia, szellem és anyag, hit és test. E mozzanat legmesteribben az utolsó, Az ironikus önreflexió előnyei című versben csúcsosodik ki, amikor a versbeszélő halottai képe fölött falja a madártejet.
A Káté esszenciáját a mély személyesség, intimitás adja. A természet erőteljes jelenléte, Erdély helyeinek nevesítése (Málnás, Sepsibükszád, Olt stb.), a jellegzetesen erdélyi szavak használata (mánus, borkán, majó stb.) izgalmas ízt ad versbeszédének. Ugyan itt-ott fellelhetők a sorok között a debütkötetek gyermekbetegségei, hangja időnként megittasul önmagától, hajlamos elnagyoltságokra, Papp-Sebők Attila összességében határozott vonalvezetéssel tette hozzá a magáét a vallomásos líra soraihoz. Várjuk a folytatást.
Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
