Kiss Ottó
Fekete kapu, rozsdás szög
A kétszárnyas, kátránnyal bekent fekete utcai fakapu udvar felőli oldalából hatalmas rozsdás szög állt ki mellmagaságban, a keresztléc egy darabja korhadt el évtizedek alatt, és esett le néhány héttel azelőtt, hogy a tizenegy éves szőke fiú egyedül focizott a füves udvaron, csak a kutyája volt a közelében, a pályát határoló sövény bokrai mögött feküdt a járdán, a ház üvegezett folyosója előtti napsütötte sávban, szép koraősz volt, egy iskolai tanórákat követő szerda délután, a fiú cselezett, szöktette magát, elfutott a jobbszélen, beadta a labdát saját magának, aztán már középcsatárként óriási gólt lőtt a hátsó udvari kerítés dróthálójába, a labda pontosan befért az elvetődő argentin kapus keze és a kerítésajtót tartó faoszlop mellé, ami kapufaként szolgált a fiú képzeletében, góóól, kiáltotta hát torkaszakadtából, hisz világbajnoki döntőt játszottak, és az esélyesebb argentinok ellen éppen megszerezte a vezetést a lengyel meglepetéscsapat csatára, de ez a kiáltás nemcsak a csatár öröme volt, hanem az övé is, a tizenegy éves szőke fiúé, az egyedüllét szabadsága miatt érzett mámoros öröm megnyilvánulása is, a felhőtlenségé, hogy nincs otthon senki, aki csendre intse őt, a szülei még nem értek haza a munkából, így ez a délután is azon ritka alkalmak egyike volt, amikor szabadon dönthetett, mit csinál, mivel foglalja el magát, mert többnyire mások mondták meg, mi a dolga, és ahogy nőtt, ez egyre inkább így lett, egyre kevesebb volt a szabadon felhasználható ideje, tulajdonképpen az öröme, góóól, kiáltotta hát torkaszakadtából, aztán felkapta a labdát, és immár argentin csatárként rohant vele a középkezdéshez, hisz ha a bíró nem hosszabbít, miért is tenné, nem állt a játék, akkor a dél-amerikaiaknak a hátralévő szűk negyedórában kell megtenniük mindent az egyenlítésért, hogy a mérkőzést legalább döntetlenre mentsék, felkapta a labdát, és abban a pillanatban, amikor megfordult vele, egy másodpercre látta, ahogy a sövény bokrai mögötti napsütötte sávban heverő kutya felugrik, de semmi rendkívülire nem gondolt, csak az villant át rajta, hogy bizonyára a drótháló zörgésétől ijedt meg, a kutya ugyanis kölyökkora óta félt a váratlan zajoktól, az égzengéstől például, így feltehetően a drótháló zörgésétől is, és lehet, a kiáltástól, villant át rajta, ám ennél több időt nem szánt magában a témára, mert a lengyelek vezettek, és ő akkor már az argentin csatár volt, aki rohant a labdával a középkezdéshez, és miután ez megtörtént, az egyetlen átadást követően balszélsőként megindult a fekete nagykapu irányába, majdnem a gólvonalig cselezte magát feltartóztathatatlanul, már csak a lengyel kapuson kellett volna átjutnia, vagy ellőnie mellette a labdát, amikor megbotlott egy fűcsomóban, legalábbis az első pillanatban azt hitte, egy fűcsomóban, csak akkor értette meg, hogy a már kicselezett lengyel hátvéd nyúlt utána, amikor egy másodperc törtrészéig megpillantotta a lába között elrohanó kutyát, aki otthagyta a napsütötte sávot, átbujt a sövénybokrok között, és keresztbefutott a pályán, megérintve a focista támaszkodó lábát, aki épp egy cselt mutatott be a lengyel kapusnak, így azonnal kibillent az egyensúlyából, de mielőtt még dőlni kezdett volna, átvillant rajta a kérdés, hogy vajon a bíró ezt gáncsolásnak látta-e, és ha igen, egy ilyen kiélezett helyzetben megítéli-e majd a büntetőt, és ha megítéli, akkor ez neki jó-e vagy rossz, ám a válaszra nem maradt ideje, mert még azt sem tudta eldönteni, hogy ő akkor és ott valójában melyikük, az argentin balszélső, a lengyel kapus vagy a mérkőzést addig tisztességesen vezető bíró, hisz nem lehet egyszerre mindegyikük, nem érezhet egyet egyidőben mindhármukkal, így hát csak a kérdésfelvetésig jutott, a válaszra már nem maradt ideje, mert esés közben, ahogy zuhant a fekete fakapu felé, ugyanolyan gyorsan zuhant vissza a valóságba is, azonnal visszaváltozott tizenegy éves szőke fiúvá, aki látta, hogy éppen oda érkezik, ahol az a rozsdás szög áll ki a kapu belső oldalából, tavasszal majd úgyis átkenjük kátránnyal, vagy ha az nem lesz, fáradt olajjal, mondta az apja néhány nappal korábban, egy családi vacsoránál, persze előtte kap majd egy szép új keresztlécet is, tette hozzá, ám akkor még, azon a szerda délutánon nem volt meg az új keresztléc, hisz még csak koraősz volt, és a fiú, hogy védje magát az ütközéstől, önkéntelenül kapta maga elé a kezét, ezért nem a feje érkezett meg oda, ahol az a rozsdás szög állt ki a fakapuból, hanem a nyitott tenyere csukló felőli része, amit egy szempillantás alatt úgy ütött át az a hatalmas szög, mint ahogy annak idején üthette át valami hasonló azt a bizonyos csuklót azon a durván faragott, szálkás fakereszten.
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
