Barnás Ferenc
Kalifornia
Találhattam volna kifogást. Nem is állítottam volna valótlant. De mondom, ha már egyszer beadtam a derekam. Közben váltok is. Miért ne? Vannak még olyan iskolák, ahol a váltást tanítják? Az Egyesült Államokban voltak ilyen iskolák, erről tudok, hallottam róluk, egyről mindenképp, az is lehet, hogy olvastam róla, hah, volt ez az iskola, ahol a váltást oktatták a tanárok, maguk is költők/írók, sok mindenről beszéltek a téma apropóján, tanítani nem tanítottak, nem merték volna azt állítani, hogy tanítanak, de a tényt, hogy beszélnek, azt beismerték volna, ha kérdezik őket. Azt feltételezem, hogy nem kérdezték. De beszélni beszéltek. Hogy mikor? Az elején. Mielőtt kimentek volna a szabadba. Huss, kifelé, mondták a jelenlevőknek, menjünk ki. Kimentek a falakkal határolt terekből az Isten ege alá. Kicsit álldogáltak kint, nem tudták, mitévők legyenek. Úgy emlékszem, Kaliforniában volt az iskola: klíma bent, klíma kint, feltéve, hogy a teremben használtak légkondit, lehet, hogy nem használtak, de mi most vegyük úgy, hogy használtak. Temperált tér bent, temperálatlan kint, ha csak a másik fajta temperáltságot nem számítjuk. Egy biztos, a teremből nem a bizonytalanba mentek ki, hanem a határtalanba. Kezükben nincs toll és ceruza, legfeljebb eszükbe jut, hogy akár lehetne; négyen-öten lehettek egy csoportban. Amikor megunták az álldogálást, elindultak. Mozgásban kell lenni, ezt maguk is tudták. Ha nem vagy mozgásban, lelassul benned az élet, a belső élet, a vérkeringésedre gondolj (ütőér). Mialatt mentek, a tanárok instrukcióira gondoltak. Voltak olyanok, akik eközben ezt-azt felírtak, nem bíztak magukban, ezért puskáztak. Nem volt megtiltva a toll és a ceruza használata. Többségük nem puskázott. Túl direkt lett volna rögtön átfordítani az elméleti ismeretet gyakorlatiba. A tanárok, maguk is költők/írók, azt mondták: könnyű légzés. Ez most csak próba, légzéspróba, helyzetgyakorlat, írásgyakorlat írás nélkül. Mielőtt elindultak volna a szabadba, egy-két szempont meg lett adva, például: írj úgy, mondták, ahogy a körülöttünk lévő világ van, nézd, figyeld a világot, közben ne gondolkodj, ne akarj gondolatot kifejezni, ha van is gondolat a fejedben, dobd el, ne bízz a gondolatodban, az igazi gondolat máshonnan jön, senki sem tudja, honnan, csak annyit tudunk, hogy máshonnan. A forrást kellene megkeresni, a gondolat forrását. Nézzük először a légzést. Figyelj, te is figyelj, bárki is vagy. Jaj, a levegő. Ahogy beszívod a tüdődbe a levegőt. Legyen a gondolat forrása felé való közeledés egy folyamat, lásd légzés. Ez csak ötlet, léha ötlet, de praktikus, mert miközben elkezdünk figyelni a lélegzésünkre, pillanatokon belül rájövünk, hogy nem jó a légzésünk, nem jól lélegzünk, gond van a légzésünkkel, ha pedig gond van vele, akkor mindennel gond van. Hogyan is juthatnánk el a gondolat forrásához, ha gondolkodni sem tudunk helyesen? Ne siess, meglódultál. Jaj. Persze hogy meglódultál, hisz nem lélegzel helyesen. Ezért most megállunk, nem folytatjuk, letesszük a tollat, kikapcsoljuk a számítógépet. Nem. Még nem kapcsoljuk ki, hogyan is kapcsolnánk ki, még nem indokoltuk meg, hogy miért adtuk be a derekunk. Szünetet viszont tartunk. Szünet. Nekiállunk légzőgyakorlatokat végezni, ezért teszünk ide egy pontosvesszőt, így ni: ; Gond nélkül telik az első néhány másodperc a légzéssel, ami nem egyszerűen légzés, ugyanis a gyakorlat végzése közben valami bekerül a folyamatba, nem egy idegen elem, hanem a folyamat egy része mintha leválna saját magáról (homályos gondolat), és elkezdi mutatni, pontosabban megmutatni magát. A levegő nem egyszerűen bejut a tüdődbe, hanem ott megáll, a bolyhokban szétterpeszkedik. Tudod, mi történik, nagyon is tudod, hisz te vagy az, aki a tüdődben tartod a levegőt. Egyfajta feszülés keletkezik a testedben, megjegyzem, nem csak ott, hanem a tested részét képező egyéb valamiben is. Most nem kezdünk bele, hogy mi ez a valami, elég legyen annyi, hogy kezded érezni a jótékony feszülést, a levegőprés gondoskodik a jóérzetről. Néhány másodpercig tart. Nem mondhatnánk, hogy érzékeled, vagyis észleled a másodperc hosszúságát, de ha utólag visszagondolsz erre a gyakorlatra, akkor tudod, szinte biztosan állíthatod, hogy nem másodpercben mérted a múlást, a jóérzet múlását, ami persze hogy nem múlt, nagyon is nem múlt. Mondhatnánk, hogy megállt az idő. De nem állt meg. Tested az idő foglalataként egzisztál, ezt a gondolatot ne felejtsd el. Látod, tehetsz kijelentéseket. Például azt is kijelentheted, hogy bizonyos nézőpontból néhány másodperc mégiscsak eltelt ebben a jóérzetben. Tovább végzed a légzőgyakorlatot, azaz végeznéd, ha valahol az agyban egy hullám nem adna magáról jelet. De ad. Ha csak azt adna. De egyszere ráeszmélsz, hogy ez a hullám, nevezzük agyhullámnak, viszi tovább az iménti gondolatot, azt, amivel le akartál állni, amit ki akartál dobni, ahogy a kaliforniai tanárok – maguk is költők/írók – tanácsolták a hallgatóiknak. Feltett szándékod volt, hogy kidobod, éspedig azért, hogy megértsd, honnan jön a gondolat (visszakeresés), továbbá azért, hogy – itt most egy nagyot ugrunk –, hogy eljuss a gondolat forrásához. Ha egyszer képes leszel eljutni ide, akkor talán arra is rájössz, hogy az igazi gondolatok honnan jönnek. Ám ennek még semmi jele. A kisagyhullám viszi tovább az elfelejteni kívánt dolgot, hiába akartunk szünetet tartani és csak a légzésünkre koncentrálni, a gondolat futott tovább. Hiába végeztük néhány másodpercig helyesen a gyakorlatot, rá kellett jönnünk, hogy távolról sem végeztük helyesen, mert, mondhatnánk most lélegzetünket visszatartva, egy utórezgés közbeszólt. Ezért most tényleg megállunk, nem folytatjuk, letesszük a tollat, kikapcsoljuk a számítógépet, nekiállunk egy újabb légzőgyakorlatnak, és ha néhány másodpercig tényleg képesek vagyunk kikapcsolni, akkor visszatérünk erre az egészre.
