Herczeg Ákos 

A múzsaszerep újjáélesztése

Előzetes megfontolások a Léda asszony zsoltárai olvasásához

Diósyné Brüll Adél, közismertebb nevén Léda a különös figyelemmel kísért, gazdagon dokumentált Ady-életútnak köszönhetően a magyar irodalom kétségkívül legismertebb költői múzsája. Noha a mai irodalomértés számára minden bizonnyal magától értődően különül el egymástól a fiktív és a biográfiai nőalak, mégsem állítható, hogy ez a kivételes, sőt többek, például Péter I. Zoltán könyve által egyenesen „regényesített”^[1] karriertörténet ne hatna vissza a mai napig a Léda-versek olvashatóságára. Annál is inkább, mivel már a korban is komoly interpretációs kihívást jelentett az Új versek kötettel elindított, a századfordulós biedermeier szerelmi költészet alapján kijelölt értelmezői elvárásrendet felülíró művészi program, amely látszólag egyszerre teremti meg a lírai hagyomány – a hangsúlyozottan reflektált múzsaszereppel külön kiemelt – folytonosságát, és tart ellen az éppen ebből a műfaji-poétikai beágyazottságból következő életrajzi olvasatnak. Jól látszik ez a tanácstalanság abban, hogy a Léda-ciklus korabeli bírálói, például Horváth János,^[2] egyként ítélték el a versek (és persze kimondva-kimondatlanul szerzőjük) „satnya érzékiségét”, erkölcstelenségét és a világos kifejezés íratlan szabályát felrúgó poétika „nagyképű homályát”. Az Ady-vers egyszerre volt tehát mint morálisan meg- (pontosabban el-) ítélhető megnyilatkozás túlságosan is jól érthető, és mint ahogy a szótári szavakon túlmutató jelentés mellett érvelő Ignotus elhíresült kijelentése igazolja,^[3] műalkotásként érthetetlen. A másikhoz való viszonyulás változatos, gyakran egymásnak ellentmondó költői szereplehetőségeit^[4] megteremtő versekben az addig jobbára egyneműként ábrázolt szerelmi érzés kifejeződése éppen attól válik különösen zavarba ejtővé, hogy a kínnal és vággyal telített szerelmi forrongásról referáló ambivalens állításokba futó mondatok nem igazolhatók vissza az előírásszerűen megjelenített érzések és a beszélői szólam azonosíthatóságán, a kettő összhangjából kiinduló romantikus szerelmi líra tradíciója alapján. Sem az én, sem a másik (vagy épp a kettejük egységét alkotó mi), sem pedig a színre vitt szenzuális érzéklet (pl. „Sajgó, tüzes seb vagyok, égek”) nem képez olyan referenciapontot, amely szavatolná a versről versre változó retorikai helyzetben és modalitásban láttatott én–te reláció rögzíthetőségét, ekként leírhatóvá tenné egy konkrét szerelmi viszonyrendszer természetrajzát. Innen nézve különösen tanulságos, hogy noha a Szeretném, ha szeretnének című kötetig közölt, majd A menekülő Életben a jól ismert „búcsúverspárral” lezárt újabb és újabb Léda-ciklusok éppenséggel dinamizálták művészet és élet korábban sematikusan elgondolt viszonylatát, a formabontó verseskönyveknek és a – társadalmi normarend szempontjából nem kevésbé felforgató^[5] – kapcsolat életrajzi vonatkozásainak egyaránt szóló (egymás hatását, mondhatni, felerősítő) felfokozott médiafigyelem óhatatlanul a művészi alakítottság biográfiai kódolása felé terelte a befogadói figyelmet. Arról nem beszélve, hogy a szimbólumokba burkolt nyelvből homályosan, de – a recepció tanúsága szerint – annál félreérthetetlenebbül kirajzolódó férfi–nő kapcsolat életrajzi olvasata aligha volt megkerülhető az Ady halála után felszaporodó visszaemlékezések nem ritkán legendaképző gesztusai, illetve még inkább a hamar publikussá váló levelezés,^[6] azaz a kapcsolat dinamikáját, a lángra lobbanás és a múlás stációit látszólag követhetővé tevő, sőt ami lényegesebb, igazoló írásművek nyomán. Mindez persze óhatatlanul maga után vonta művészet és élet határainak szétszálazhatatlan egybefonódását az értelmezésben: nemcsak a versek „üres helyei” bizonyultak a kimerítően adatolt biográfia nyomán kitölthetőnek, de az ekként világossá váló, korábban híresen enigmatikusnak tartott versbeszéd is egy konkrét szerelmi történet kvázi hitelesítő dokumentumaként válhatott transzparenssé. Az életrajz elemeit és a költői törekvéseket szintetizálni igyekvő, ekként a költészetet az életesemények illusztrációjaként felfogó (Ady esetében különösen hangsúlyos „élete és műve” típusú) értelmezések ugyanakkor, félő, éppen az Ady-líra innovációját jelentő legalapvetőbb sajátosságát tévesztik szem elől, nevezetesen azt, hogy a versekben megjelenített, sokszor egymásnak ellentmondó érzések jelzetten nem az önfelmutatás, az azokból kiolvasható konkrét érzelmi viszonyulás evidenciáját, hanem sokkal inkább a mindenkori szerelmi reláció misztériumát képezik le.

Habár a köztudatban úgy rögzült, hogy a közönség a korabeli közízlés elleni lázadásként, „botránykőként” tekintett az Új versek Léda-ciklusára (Léda asszony zsoltárai), a valóságban inkább az Ugar-versek keltettek a némileg későn ébredő konzervatív kritikán belül általános felháborodást. Hogy a gyakran emlegetett erkölcstelenség, a hiedelemmel ellentétben, mégsem vált a recepció meghatározó szólamává, azt az is mutatja, hogy a biedermeier szerelemfelfogás – a magyar századfordulós költészetben távolról sem példa nélküli, radikálisnak is csak fenntartásokkal tartható – felforgató poétikai mozzanatai főként a nyugatutánzás vádja vonatkozásában bukkantak fel elszórtan a kritikákban, közvetlenül nem is a szerelmi ábrázolás mikéntjét, hanem elsősorban annak „magyartalanságát” ^[7] marasztalva el.  Általában elmondható, hogy az Új versek kitüntetett fogadtatásában tapasztalható indulat, ami hol a piedesztálra emelésben, hol pedig a dicsérő szózatoknak történő dühös ellenszegülésben nyilvánult meg az egyes írásokban, a vártnál talán csekélyebb mértékben érintette a kiemelt helyen, a kötet élén álló szerelmi ciklust. Ha nem is hagyták tehát figyelmen kívül a recenzensek, többnyire semlegesek maradtak a Léda-versek vonatkozásában, és vagy Ady – a romantikus szerelmi líra közhelyeit felülíró – újszerűségét igazoló példatárként került szóba, vagy, épp ellenkezőleg, ahogy Hatvany Lajos fogalmaz, a francia irodalomból beszüremkedő „holt részként” tételeződött, mellyel különösebben „nem érdemes foglalkozni”.^[8] Kétségtelen, hogy egyik jellemző alapállás sem kedvezett a ciklus sajátszerűségének feltérképezésében. Míg az érzést másként megjelenítő Ady költői érdemeit ekként kiemelő Grósz Henrik vagy Miklós Jenő óhatatlanul a szerelmi líra olvasásának beidegződéseit követi, és éppen a szubjektív érintettségre való folytonos hivatkozással mulasztja el a Léda-versek valódi korszerűségének feltérképezését,^[9] addig a Hatvany-féle sommás értékelés (nagyvonalúan megfeledkezve a Baudelaire által ihletett – a magyar költői közbeszéd tekintetében aligha lebecsülhető – versszemlélet megtermékenyítő hatásáról) pontosan a francia szimbolizmussal történő alaposabb összevetésben rejlő lehetőségeket hagyja kihasználatlanul, és marad végső soron vak a ciklus valódi művészi jelentőségére. Még az a Biró Lajos is zsákutcába jut, aki érzékeli ugyan az Ady-líra által színre vitt belső ellentmondások megjelenítésének poétikai újszerűségét, ám ahelyett, hogy ebből a meglátásból kiindulva a vallomásköltészet hagyományának kibillentéséről adna számot, éppenséggel rögzíti a szerelmi ambivalencia megélt tapasztalat alapján visszaigazolható, már a múlt század költészetéből is jól ismert felfogását.^[10] Holott bőven találhatók olyan szöveghelyei a Léda asszony zsoltárainak, amelyek révén a kínnal és gyönyörrel kevert érzés irodalmi és életvilágbeli toposzán túlmutatva pontosan a másik és az én kiismerhetetlenségében, ennek költői artikulációjában volnának felismerhetők a századforduló utáni szerelmi költészet legfőbb kihívásai.^[11]

Noha a kötet korabeli olvasói, a megjelent kritikák tanúsága szerint, a vártnál talán kevésbé szembesültek a ciklus szerelemfelfogásának poétikai értelemben vett újszerűségével, Ady mégiscsak okkal formált jogot e tekintetben is az úttörőszerepre, lévén, meglehetős erudícióval és változatossággal mozgatta ki a beszédszituáció, valamint az ahhoz társítható érzelmi állapot (és ezen keresztül az én–te reláción belül elfoglalt pozíciók) azonosíthatóságának interpretációs sémáját. Az Új versek forradalmi újdonsága azonban – joggal állapítja meg Bednanics Gábor fontos tanulmányában^[12] – nem a korábbi lírai megnyilatkozásformák leváltásában nyilvánul meg. Felforgató hatása tehát nem a kivételes originalitásának köszönhető, sokkal inkább annak, hogy a korban egyedülálló érzékkel konfigurálta egyéni hangú művészi produktummá a szerelmi költészet korábbi elemeit, és oly módon „alakította azt a lírai kontextust, amelynek maga is részese volt”,^[13] hogy közben (bármennyire is erről árulkodik a kötet fogadtatástörténete) látványosan ellenállt annak az olvasói igyekezetnek, hogy valamely irodalomtörténeti tendencia vagy akár szerzői névsor (Vajda vagy éppen Baudelaire) viszonylatában, azaz előzmény–következmény, hatásösszefüggés (vö. „nyugatutánzás”) stb. vonatkozásában legyen rövidre zárható. Nem véletlen, hogy a „temporális távlat nyitottá tétele” a kulcs Ady originalitásának megértése szempontjából Bednanics Gábor okfejtésében is: valóban, sem a kortörténeti „lezárás”, sem az „utánzás” nem írja körül kellő pontossággal azt a költői programot, amely a századforduló elavult versfelfogását részben az idealizált vagy épp szenvedő szerelem kliséinek, részben a perdita-kultusz emlékezetének nyelvi differenciálásával, azaz művészi applikációjával igyekezett újrahangolni.^[14] Igaz, az 1900-as évek elején nem is nagyon volt elképzelhető más, valóban sikerrel kecsegtető költői program a szerelmi költészet megújítása tekintetében, mint saját művészi belátássá formálni a pár évvel korábbi, nem ritkán komoly közfelháborodást keltett versmegjelenések némely tanulságát. Ismeretes, az Ady figyelmét dokumentáltan felkeltő Szilágyi Géza (Tristia, 1896) és Erdős Renée (Versek, 1902) hol a szexualitás merész, (ám nem minden esetben tényleges poétikai összetettséggel párosuló, talán túlzottan is) extatikus kifejeződésében,^[15] hol a testi vágy költői ábrázolhatóságának női szemszögből történő (nem kevésbé radikális) újrafogalmazásával már jóval az Új versek megjelenése előtt kísérletet tett arra, hogy mindenekelőtt nyelvi exemplumként, demonstratív módon forduljon szembe a tematikához kapcsolódó előírásokkal. Hogy Adyra, ahogy már szóba került, leszámítva talán Horváth János bíráló szavait, mégsem vetült rá komolyabban a szeméremsértés miatt valóban perbe fogott Szilágyi vagy a „beteges érzékiséggel” vádolt Erdős-kötet közeli emlékezete, az annak is köszönhető, hogy ő már, mondhatni, magából a szembefordulásból eredő felfokozott izgalmon túlról volt képes számot vetni a másik utáni vágyódás újonnan megnyíló költői lehetőségeivel. Az Erdős-lírában a női fél érzelmi egyenjogúsítása és a szenvedélynek való kiszolgáltatottság kölcsönössége,^[16] Szilágyi részéről pedig minden bizonnyal a korban felkapott, számos alkotó és művészeti ág kedvelt témája, a femme fatale-diskurzust^[17] megmozgató, azaz a vágy romlásba döntő potenciálját kitüntető művészi színrevitele jelenthetett továbbgondolásra érdemes mintát. Ám míg például Szilágyinál a versek rendszerint nem mutatnak túl a vágy beteljesíthetetlenségének, a női csáberő általi fogvatartottságának képzetén, Ady rendre igyekszik dinamizálni az „egyformán keserves és erőszakos, fenséges gyönyörért vívott örök harc”^[18] különféle helyzeteiben rejlő szereplehetőségeit, ezáltal a halállal rokon szerelem titokszerűségére, a versbeli én kilétét alapvetően érintő összefonódás misztériumára összpontosítva a figyelmet.

A ciklus tehát azáltal készteti olvasóit korábbi beidegződéseik felülvizsgálatára, hogy egyszerre látszik kapcsolódni a szerelmi tematika műfaji elvárásaihoz, és szembesít azok érvénytelenségével, végső soron különféle belső (nyelvi-poétikai, szemantikai, szubjektumszemléleti, kompozicionális) ellentmondások során, vagyis magán a művészi színrevitelen keresztül demonstrálva a szerelem alapvető ambivalenciáját. A kötet elé írt, erőteljesen felstilizált (sőt egyenesen anakronisztikusnak mondható) dedikáció,^[19] illetve a cikluscím által rögzített hódolati gesztus állandó ellenpontot képez a költemények hierarchizálhatatlan férfi–nő pozíciójával, amelyhez éppúgy hozzátartozik az elérhetetlen nőalaknak történő szolgai alárendelődés, mint a másik feletti feltétlen uralom kifejeződése. Mindez azon túl, hogy kimozdítja a reláció előre meghatározott szereplehetőségeit, egyszersmind dinamizálja a múzsához fordulás etikettjét, lehetővé téve, hogy a versek által felkínált, gyakorta konvencionálisnak mondható alapszituáció, illetve az abból levezethető toposzszerű érzelmi viszonyulás ellenében történjék a jelentéstulajdonítás. És amennyiben elfogadjuk, hogy a Léda asszony zsoltárai művészi kompozíciója mögül mégsem egy hétköznapi szerelem természetrajza olvasható ki, akkor az is beláthatóvá válhat, hogy a modern lírai törekvés az egyértelmű azonosíthatóságnak történő ellenállással végső soron a szerelem megfejtésre váró titokszerűségét hangsúlyozza.