Kolozsi Orsolya
A kérdés mint kudarc
Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága
Krasznahorkai László október 9-én bejelentett Nobel-díja, és az ezzel járó hírverés még a szokásosnál is nagyobb figyelmet irányított az író novemberben megjelent regényére. A hatalmas elismerés a befogadás módját, tempóját is megváltoztatta, és persze a kritikusokat is izgatottabbá tette, hiszen nem minden nap fordul elő, hogy egy Nobel-díjas szerző friss kötetéről írhatnak, írhatunk. Értelmezések egész sora született már a megjelenést követő első hetekben, melyek más-más vonásokat kiemelve ugyan, de egybehangzóan dicsérték a művet. A magyar nemzet biztonsága valóban – bár egyáltalán nem meglepő módon – különleges és kiváló regény, mely jól illeszkedik az életmű legutóbbi szakaszának kötetei közé, ugyanakkor egyáltalán nem mutatja a fáradás, a megújulásra való képtelenség jeleit.
Az új szöveg az életmű kontextusában vizsgálva több olyan jellemzőt is hordoz, melyek már régóta jelen vannak az író regényeiben, egyúttal azonban a szokásosnál valamivel rövidebb és talán szerkezetileg is kompaktabb, egyszerűbb regényt olvasunk, mely sok vonatkozásban az esszéregényekkel mutat rokonságot. A Krasznahorkai-prózában jól ismert hosszúmondatokban megelevenedő történet főhőse az író angyali tisztaságú hőseinek csoportjába tartozik, aki „elődeihez” (mint amilyen például Valuska, Florian Herscht, az öreg Wenckheim báró vagy akár Kada Józsi bácsi) hasonlóan nehezen boldogul a valóságban, ügyefogyottnak tűnik a hétköznapok díszletei között. Papp András ötvenhez közelítő entomológus, azaz a rovartan szakértője (ezen belül is elsősorban lepkékkel foglalkozik), aki a főváros perifériáján, a csepeli Vízmű lakótelepen él teljes magányban, nyugalomban, egyfajta szerény boldogságban. Élete középpontjában a lepkék állnak, és ezzel együtt kutatói munkája a Természettudományi Múzeumban. Szelíd, jóságos személyiségét árnyalja, hogy egy ritka testi fogyatékossággal rendelkezik, úgynevezett Klippel-Feil-szindrómája van, melyet két vagy több nyakcsigolya összenövése jellemez, és rövid nyakat és a fej mozgásának korlátozottságát okozza. Az ő életébe toppan be egy napon a regény másik meghatározó hőse, Krasznahorkai László író, aki eredeti tervei szerint a lepkékről szeretne többet megtudni. A rendkívül szatirikusan ábrázolt hetvenegy éves „szószátyár” férfi szintén magányos alak, aki több beszélgetést is folytat a természettudóssal, miközben korpás zakójában, elhanyagoltan, „savanyú húgyszagot” árasztva téblábol a történetben – és nem tud leállni a kérdéseivel, melyeket hol nagyobb, hol kisebb körökben kerülget, mégsem tud egyértelműen megfogalmazni. Egyfajta „kettős portrét” rajzol fel így a kötet, ahogyan a fülszöveg is megállapítja, és a regény a két furcsa figura között alakuló barátság, és az egymásra való kölcsönös rácsodálkozás története is.
Az író már korábbi, 2024 elején megjelent Zsömle odavan című regényébe is beleszőtt egy nagyon vékonyka autofikciós szálat, de míg ott egy bizonyos Laci csak epizódszereplőként jelent meg, addig Krasznahorkai László itt kulcsszerepet kap. Ő lesz, aki kizökkenti Papp Andrást, azaz Bandit a hétköznapjaiból, és miközben látszólag a lepkékről szeretne információkat, tulajdonképpen a metafizika „Nagy Kérdését” feszegeti, de a kérdés végül a többszörösen összetett, végeláthatatlan mondatokból szövődő monológjaiban sem tud határozottan artikulálódni. A transzcendens irányába történő tapogatózás (ami szintén nem újdonság a Krasznahorkai-univerzumban) fel nem tett kérdése többek között arra vonatkozik, hogy miért van az élet, és miért akar az élet ennyire élni? Persze lehetetlen megválaszolni egy kérdést, amit fel sem lehet tenni, így tulajdonképpen egy szükségszerű kudarc, amit itt sokféle szemszögből körüljárhatunk.
Mindemellett a két szereplő személyes sorsán keresztül megjelenik egyrészt a korábbi regényekben (Zsömle odavan, Báró Wenckheim hazatér) már tárgyalt öregedés, de a rovarkutató alakján keresztül a testi fogyatékoság problematikája is. Mindkét hős kiszolgáltatott, sok szempontból szánni való helyzetben él, annak ellenére, hogy intellektuálisan, kíváncsiságukat tekintve messze kiemelkednek a környezetükből. Éppen testi adottságai miatt gondolja azt Papp doktor, hogy a regénybeli író az ő személyében nem is a rovarokhoz kiválóan értő szakembert keresi, hanem valami egészen mást: „…Krasznahorkait nem a lepkészet foglalkoztatja, hogy Krasznahorkai nem erről akar könyvet írni, hanem róla, őróla akar könyvet írni, és azért, mert ő olyan, amilyen, mert hátrányos helyzetű, mert úgy néz ki, ahogy kinéz, és közben lepkékkel foglalkozik […] ő lett az áldozat, akit egy könyvben fel fognak ajánlani isten tudja, kinek, hogy lássák őt, mármint őt, annak, ami, egy szánalomra méltó korcsnak, egy szerencsétlen torzszülöttnek, aki a leglégiesebbnek tartott, meseszerű lények, a lepkék után szaladgál…”
A metafizikai és az emberi méltóságot érintő kérdések mellett természetesen megjelenik az a magyar valóság is, amely az utóbbi évtized Krasznahorkai-regényeiből aligha hiányozhat, ám korántsem olyan súllyal, mint amit a cím esetleg előrevetítene. A cselekmény ideje egyértelműen behatárolható: abban az évben járunk, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. A mindennapi Magyarország azonban csupán két hangsúlyos epizódban szivárog be a szövegbe. Az egyik ilyen jelenetben Papp Andrást a munkahelyére tartva egy fiatalokból álló társaság bántalmazza a csepeli buszon, a másik pedig akkor, amikor főnökei egy számára teljesen idegen, és ezért nem is igen értelmezhető feladattal bízzák meg. Az előbbi epizód nemcsak az országot átható gyűlölet légkörét teszi érzékelhetővé, hanem a főhős alakját is tovább árnyalja: itt válik igazán láthatóvá mindenre kiterjedő, már-már vakságig fokozott jósága, amikor megsajnálja támadóit, nem tesz feljelentést, sőt kifejezetten intézkedik azért, hogy ne érje bántódás az erőszaktevőket. A másik fontosabb mozzanat, amikor a múzeum újdonsült vezetője azzal bízza meg a megszállott lepkekutatót, hogy dolgozzon ki egy múzeumstratégiát, amellyel az intézménybe látogatóknak felhívják a figyelmét arra, hogy „a múzeum gyűjteménye a haza, a nemzet önbecsülésének motorja”. A lehetetlen kívánság mögött az áll, hogy az ismeretterjesztésből is legyen erkölcsi ügy, az erkölcsi odaadás ugyanis a kormány politikájának alapja. Még a rovartant is alárendelnék ennek az erkölcsnek, nemzeti büszkeségnek, ráadásul tenné ezt egy olyan hatalmi gépezet, melynek működésében az erkölcs viszonylag kevés szerepet kap – éppen ezért nem lehet másként, csak szatirikusan, ironikusan értelmezni a magyar nemzet érdekében tett lépéseket.
A narratívában izgalmasan összefont problémakörök közül a legfontosabb (és legnagyobb terjedelemben megjelenő) téma mégis a fent már említett feltehetetlen kérdés, mely átszövi az egész cselekményt, hiszen az író monomániásan ragaszkodik hozzá. Ennek kapcsán fejti ki egyrészt prózai ars poeticáját a regény Krasznahorkaija, és beszél arról, hogy szeretne elhallgatni és végleg abbahagyni az írást, valamint arról is, hogy az író voltaképpen nem tesz mást, mint hogy a reményt árulja. De ezekben a passzusokban gondolkodik arról is – és szó szerint ezt mondja Nobel-díjának átvételekor tartott beszédében is –, hogy amit mint író árult, a remény, mostanra kifogyott. Az írás pedig épp ezért válik lehetetlenné. Mert az igazság az, hogy semmit nem tudunk, és nem is tudhatunk, legalábbis Krasznahorkai regénybeli alakja szerint: „…itt van ez az egész emberi társadalom, ismételni fogok, a történelmével, a művészetével, a tudományával, a filozófiájával, a civilizációk folytonos építésével […], miközben abszolúte semmi fogalmunk nincs, miről beszélünk, hogy mi az a valóság, hogy mi az univerzum talán tényleg kivételes esetének, a földi természetnek a valódi működése […] az emberi civilizáció jelenlegi fokán álló ember pontosan ugyanúgy nem tud semmit, de semmit, […] mint a megelőző civilizációk bármelyik egyede…”
Krasznahorkai, ahogy pályája legelejétől fogva, továbbra is a vereségek krónikása, a vesztesek hiábavaló, mégis heroikus küzdelmeinek megörökítője marad. Ahogyan fontos irodalmi példaképének, Franz Kafkának, úgy neki is az üldözöttek, a számkivetettek, a szerencsétlenségre kárhoztatottak a legfontosabb szereplői, mint ahogy a lepkékre vadászó főhősről is írja a regénybeli Krasznahorkai: „…és arra gondolt, hogy »hiába csapkodsz, hiába hadonászol, minden hiába, kedves barátom, nem lesz esélyed, mint ahogy nem is volt egész életedben egy fikarcnyi se, mert tebelőled, Bandi, velünk együtt, már soha, de soha nem lesz pillangó.«”
De Krasznahorkai nemcsak a személyes kudarcok és a legyőzöttek írója, hanem az univerzum, a körülöttünk lévő valóság megismerhetőségének fontos szkeptikusa, kritikusa is. Legújabb regényének csapzott írója több nekifutásra sem jut más következtetésre, mint hogy a „semmiből a sehovába” jutott, és ez a zsákutca szükségszerű, emberi fogalmakkal ugyanis lehetetlen eljutni a megismerés tekintetében bárhová. Talán ezzel az ismeretelméleti kétellyel függ össze az is, hogy a regény első tíz fejezete bevezetés (Bevezetés1-től Bevezetés10-ig), és egyből utána következik a végkifejlet (Lassanvége1-től Lassanvége2-ig) felé tartó rövid araszolás. Az elhúzódó bevezető a kérdés feltevésének problémájára utal, a soha el nem érkező vég pedig a megoldás lehetetlenségére, a kudarc beismerésére. Pesszimista könyv A magyar nemzet biztonsága, mely nemcsak közéleti viszonyainkat nevetteti ki, és egyéni, személyes problémákat állít fókuszba, de a világ megismerését célzó ismeretelméleti vereségünket is megmutatja. És úgy tűnik, az író egészen addig beszél majd erről a legváltozatosabb módokon, míg meg nem találja a megfelelő módját a hallgatásnak. Annak a hallgatásnak, melyre fiktív hőse, Krasznahorkai László is vágyik, s melyet – olvasóként remélhetjük – nem talál meg még egy jó ideig.
Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
