Mihály

Úgy tapogatjuk egymást, mint a polip, kinyújtjuk csápjainkat, figyelünk, érzékelünk, értékelünk, akár egy komputer, egy érző számítógép, elemezzük, mire számíthatunk negyvenegy év után egymás mellett ülve éjszakai repülésben. Az ülésen alig férek, feszengünk, kérdezgetjük: és emlékszel… nem emlékszel… pedig jó volt, nagyon jó volt, te meg én ott és akkor, és Ágnes is volt... Ágnes nevére egy korty whisky, hogy könnyebb legyen, whisky sörrel, ahogy szoktam. Én nem iszom már egy ideje, az orvos megtiltotta, ne igyon, ha élni akar, mert a mája, a veséje, azt mondta, maga nem bírja már, nem fiatal, legénykedni nem lehet, vigyázni kell, bár nincs nagy veszély, mondta az orvos – mondja János.

Kevés vonást ismerek fel, megfakultak az emlékek, úgy emlékszem, egyenes volt, magas és egyenes, mint a vonalzó, most görbe háttal görnyed mellettem, a lábát a folyosóra nyújtja, hogy elférjen. Megkértük a nőt mellettem, hogy a folyosói ülésről az ablakhoz üljön át miattunk, mert János a keskeny sorban nem fért el. Még most is magas, bár már nem egyenes, én ezért fel kellett adjam az ülésemet az ablaknál, amit direkt kértem, így középre kerültem, ami a legrosszabb hely a háromból, jobbról a nő az ablaknál az én helyemen terpeszkedik, könyökét a vesémbe tolja, nem érdekli, oda sem néz, balról pedig János válla, a széles válla nyomakszik át a nyakamba, alig férek, kellemetlen.

Az éjszakai repülésben az a legrosszabb, hogy nem látni semmit, a fényt kikapcsolják a stewardessek, csak halvány derengés marad, és ez engem idegesít, a félhomály amúgy is mindig, de ma minden a derengésről szól, hogy feldereng-e, mi történt velünk, emlékszünk-e magunkra, egymásra, és rájövök, a barátságunkból semmi sem maradt. Fejem felett olvasófény oldja a félhomályt, de zavarja a jobbról ülő könyökös nőt, eloltom. János valamit magyaráz a régi időkről, de nem figyelek, nekem is azok a régi idők járnak az eszemben: olyan soha nem volt, hogy János mond valamit, és én nem figyelek, rá figyelni kellett, de most azt sem tudom, miről van szó, elkalandoztam, nem a nő miatt, azaz de, a nő miatt, de nem emiatt itt, a könyökével az oldalamban, hanem a másik miatt, aki miatt itt ülünk a tenger felett tizenegy kilométerrel. Zavaros minden, egy korty whisky talán segít sörrel. János mondja, mondja a magáét, ki tudja, mit, emlékezik, hogy negyvenegy éve, meg negyvenhárom éve, vissza tud menni egész negyvenhét évig, amikor megismertük egymást… tapogatom a csápjaimmal, próbálom megismerni, felismerni, de nem sikerül, idegen ez a férfi itt mellettem a jobb vállával a nyakamban, a májával és veséjével, nem ismerem, nem tudom, ki ő. A barátom, bár csak múlt időben, az egyetlen barátom volt. Szentimentálissá tesz a whisky.

Mondta a telefonban, hogy ő mindent intéz, ne aggódjak, megoldja, ő fizeti az egész utat, csak jöjjek, mert kell, hogy ott legyek, szállást, utazást, evés-ivást, mindent szervez, és igent mondtam azonnal. Erre az útra el kell jönni, mondtam, eljövök és megcsináljuk. Reszelős volt a hangja, amikor elhívott, lehet, hogy sírt, vagy talán nem beszélt azóta, megrendültem, eljövök, ismételtem, persze, persze, ott a helyem, bizonygattam, nyugodjál meg, minden rendben lesz. Jön a stewardess, egy percig sem hagynak békén, egyszer ennivalót, innivalót árulnak kis kocsiról, egyszer a szemétért jönnek, azután illatszert, ajándékot kínálnak, azután szemétért jönnek, megint étel, megint parfüm. János lábára rátaposnak, hát behúzza, összegörnyed, hogy elférjen, a válla mélyebben nyomul a nyakamba, fapados gépen nincs elég hely, de azt mondta, ő intézi, hát nem panaszkodom, nem szólok be, itt vagyunk az éjszakai repülésen, szorongunk. Kérek whiskyt, mutatom a stewardessnek, és sört is még egyet, te is kérsz valamit, kérdezem Jánost, de ő csak legyint, nem kér, csak pisilni kéne tőle, sóhajt, majd az apartmanban, majd ott egy kortyot, a kártyámat félretolja, ő fizet: megmondtam, én állom az utat, mondja, ez volt az ő kívánsága. Sok kívánsága volt, mondom, sokat akart, sokat adott, világéletében ilyen volt, ami kellett, megszerezte, engem, téged, állást, pénzt, hírnevet, mindent.

Kedves utasaink, megkezdtük az ereszkedést Izland Keflavík repülőterére, kérem, a biztonsági öveket kapcsolják be, az asztalokat állítsák függőleges helyzetbe, a sötétítőket húzzák fel, a karfákat állítsák vízszintesbe, hadarja három nyelven az utaskísérő, mindhárom nyelven érthetetlenül, a fülem pattogni kezd, lassan elvesztem a hallásom, látom, hogy János tátog valamit, de nem értem, nem is figyelek, és reménykedem, hogy hamarosan kiszabadulok a könyök és váll fogságából.

A meredek utcán alig bírom felfelé rángatni a két gurulós bőröndöt, a nagyobbik folyton fel akar borulni, közelharcot kell vívnom, hogy egyensúlyban tartsam. Talpon maradni sem egyszerű, az út néhol jeges és a szél is, ami az arcomba vág, a vadonatúj vízálló télikabátom alatt mégis szakad rólam a víz, és alig kapok levegőt. Megállok, szuszogok, túl sok ez nekem, nem szoktam hozzá a fizikai megerőltetéshez. Taxit akartam hívni, de ő nem engedte, csak néhány perc, pár sarok, mondta, nincs messze, mutatta a térképen, és tényleg közel volt, de azt nem mondta, hogy hegytetőn. Ő persze egyenletes tempóban halad felfelé, kezében a dobozzal, nem lehet nehéz…

Barátom, vagy ki is ő nekem, mert ő csak volt, ha volt egyáltalán, csak volt a barátom, de már nem az, már rég nem, mégis eljöttem, első szóra, ahogy elhívott, nem kellett ismételgetni, nem kértem gondolkodási időt, nem is gondolkoztam, azt feleltem, eljövök, igen, eljövök veled, menjünk, csináljuk, és azt is mondtam, hogy köszönöm, amit talán nem kellett volna, miért is tartoznék neki köszönettel, csak amiért felhívott annyi év után és találkoztunk, ezért engem is köszönet illet, hiszen kettőn állt a vásár, ha én nem akartam volna, akkor most nem vagyunk itt, és nem cipelem a bőröndjét, ezt a francos hatalmas vörös fenevadat, ki a fene utazik férfi létére vörös bőrönddel, és egy hétre minek ekkora, nehéz, mint a dög, ő meg csak sétál, hát milyen barát ez, már ha barát egyáltalán… most már mindegy, most már itt vagyunk, most már maradni kell. Megvárnál, kérdezem, remélem meghallja, mert a nagy része zihálás lett. Már nincs messze, fordul vissza, miközben nem lassít, két saroknyira vagyunk, teszi hozzá és otthagy. Cserélhetnénk, szólok utána, én is vihetném egy kicsit Ágnest, ekkor megáll, felém fordul, és egyszerűen ennyit mond: engem kért meg, és elindulva még hozzáteszi: ne maradj le. Most lett elegem az egészből, legszívesebben felrobbannék a méregtől, de nyugalmat erőltetek magamra, ez még csak az első nap, az első este, nekiveselkedem.

A Hallgrímskirkja sötét tömbje mint rakéta magasodik a téren, Reykjavík belvárosának a közepén. Az utcasarkon állunk, János tanácstalanul nézi a telefonját, itt kell lennie, itt van valahol, mormogja, megáll egy fehér ajtó előtt, ez az, a házszám megvan. Zárva, csengő nincs, telefonszámot keresgél a Bookingon, onnan bérelte az apartmant, Freya Guesthouse, telefonál. Közben hatalmas pelyhekben elered a hó, mint a mesekönyvekben vagy a régi gyerekkori emlékeinkben megszépült teleken, amikor a Mikulást vártuk vagy a karácsonyt. János a telefon fölé hajol, hogy védje, rágörnyedve hallgatja a csengést, de nem veszi fel senki. Nem tavasznak kéne lennie, kérdezem, mi ez a téli időjárás, nem felel, arca feszült, látom, ahogy a keze remegni kezd, találgatom, a hidegtől vagy az idegtől, állunk a havazásban, a vörös szörnyetegre vastagon rakódik a hó. Hirtelen odalép, a csupasz kezével lesepri róla, utána fázósan fújja a tenyerét, nincs kesztyűm, mondja. Én egy whiskyre gondolok egy meleg szobában, besüppedve egy fotelbe, kellemes meleg plüsspapucsba bújtatott lábbal, vastag pokrócba burkolózva, miközben a hóesésen át látom, hogy János le-fel mászkál az utcasarkon, sarokház, megnézi a másik utcán is a bejáratot, majd vállat vonva visszajön hozzám. Ekkor érkezik valaki, kulccsal kinyitja az ajtót: maguk újak, kérdezi angolul, a szobakulcsok a recepciós pulton, reggel lehet majd bejelentkezni a reggelinél, mondja, és eltűnik a lépcsőfordulóban. Becihelődünk mi is, mielőtt becsukná az ajtót, János még visszanéz a térre, gyönyörű, nem igaz, kérdezi, úgy látszik, itt ilyen a március, teszi hozzá. De, szép, felelem, és a vörös szörnyetegét a lépcső alján hagyva felkapom Ágnest, a kisbőröndömet, és elindulok megkeresni a szobánkat. A szuterénben találjuk meg, az udvar túloldalán, az ablak a járdaszintre néz, ha kinyitom, bejön a lerakódott hó. Sehol egy fotel, csak egy ágy a szobámban és egy asztal a bőröndnek, az övé ugyanilyen puritán, kicsi, de jól felszerelt konyha, asztal négy székkel, közös fürdőszoba, tágas, felújított, egyszerű. Ágnest felteszem a hűtő tetejére, az központi helyen van, a két szobaajtó között, ha kedve van, mindent láthat, de a szobák privát magánya megmarad. Már majdnem elküldtem Jánost a fenébe ezzel a szállással, és hívtam egy taxit, hogy vigyen egy normális szállodába, de mivel Ágnesnek jó helye lett, megnyugszom. Előveszem a repülőtéren vásárolt Chivast, töltök, leülünk az asztalhoz, koccintunk. Nem állom meg, azért rákérdezek, ez volt-e az egyetlen elérhető szállás a városban, a válasz lakonikusan egyszerű: ezt tudom megfizetni. A pénz nem lehet akadály, ne csináld már, szólhattál volna, méltatlankodom, de egy tőle teljesen szokatlan határozott kézmozdulattal leállít: arra kért, hogy mindent én fizessek, neked ne kerüljön semmibe. Nem értem, értetlenkedem, neked alig van nyugdíjad, én meg igen jól keresek, mi oka lehetett rá, hogy ilyen helyzetbe hozzon. A válasz egyszerű, feleli, ez is egyike Ágnes érthetetlen dolgainak, amit mindketten jól ismerünk. Igaza van, a cselekedetei kiszámíthatatlanok voltak, de mára már azt hittem, értem őket, erre tessék, Jánost anyagi csődbe akarja sodorni. Kezdek rájönni, hogy nem kell mindent szó szerint venni, amit a végrendeletében meghagyott nekünk, érdemes lesz sok mindenben eltérni tőle. Újra töltök, János nézi a címkét, húsz éves, mereng, fele annyi idős, mint amennyi ideig házasok voltunk Ágnessel, húsz év egy tölgyfahordóban magányos lehet, elviselhetetlen, mégis mitől lett ez ilyen jóízű, mi negyven évig Ágnessel úgy éltünk, mintha csak előző nap házasodtunk volna össze, egy pillanatra sem volt egyhangú vagy unalmas. Megered a nyelve: vibráló volt, amint hazaért, megtelt a lakás a lényével, ha meg elutazott, a hiánya áradt még a bútorokból is… Nem értem, János sosem volt költői alkat, úgy látszik, a felesége még ezt a racionális, tárgyilagos pasast is képes volt átalakítani. Vajon milyen meglepetések jönnek még… igyál, mondom, ne gondold túl a dolgokat.

A szuterén túlfűtött, mint később rájövünk, majdnem minden helyiség Izlandon, olcsó a fűtés, mindenütt jön fel a melegvíz. Nem bírjuk sokáig a levegőtlenséget, kimegyünk a térre, a havazásba, nézzük a templom hatalmas tömbjét, a sűrű hószakadásban nem látszik a csúcsa és a kereszt sem, csak áll ez a valószerűtlenül magas torony a homályos égbe veszve, sejtelmesen, és az az érzésem támad először az életben, hogy sokkal több az ismeretlen dolog, mint amit valaha felfoghatunk, és ettől kicsinek és sebezhetőnek éreztem magam. Menjünk, mondom Jánosnak feszengve, de nem mozdul, csak mered a magasba megbabonázva, majd rám, nem érzed, hogy kicsi vagy és sebezhető, kérdezi, ugye, milyen fenséges érzés. Megborzongok, a hó a sapkámról a nyakamba kezd hullani, a hideg lé végigcsurog a hátamon: valójában nagyon is félelmetes érzés, felelem, félelmetes és taszító. Elindulok vissza az apartmanba, engedelmesen követ: holnap megnézzük belülről is, rendben, kérdezi, de valójában kijelentésnek hat, már eldöntötte, állapítom meg.

De mégsem nézzük meg. Már a második kávémat iszom reggel, mire borzasan előmászik a szobájából. Zenét hallgatok, valami miatt az Örömódát kezdte el lejátszani a Spotify, hagyom. A netet böngészem, a helyszíneket keresem, amiket meg akarunk látogatni, fel akarunk deríteni, ki akarunk kutatni, vízeséseket, gleccsereket, gejzíreket, vulkánokat, partokat, egyebeket. Tudtad, hogy ezen a szigeten nincs tömegközlekedés, kérdezem, a városban járnak a buszok, Északra elmehetsz repülővel, de távolsági busz, mint olyan, nem létezik, ha utazni akarunk, márpedig akarunk, hogy teljesítsük a küldetést, szóval, ha utazni akarunk, autót kell bérelni, jövök elő a farbával. Hurrá, mondja János, hol a kávé. Autókölcsönzők oldalait böngészem, sorolom a biztonságos összkerékhajtású terepjárókat, speciális téli gumival, bőrüléssel, GPS-el, de hallani sem akar róluk, fennhangon magyaráz: ketten vagyunk, Ágnesnek alig kell hely, kicsi autó is elég lesz, eljutunk azzal is mindenhová, ne essünk túlzásokba, nincs pénz a luxusra. Felajánlom, hogy kifizetem, de élénken tiltakozik. Végül egy összkerekes, szöges téli gumival felszerelt Dacia Duster mellett döntünk, le is foglalom, délután átvehetjük, mindenki megkapta, amit akart. Reménykedem, így lesz ez később is, vita nélkül, bár nem hiszek benne.

A reggeli bőséges és semmi különös. Ennél még Erdélyben is szélesebb a választék, ott van ikra meg vinete meg sóstúró és maszlina, ami az országra jellemző, de itt csak főtt tojás, felvágott, sajt, lekvár, müzli és sütemények. És rémes kávé, olyan keserű, mint az ördög. Elintézzük a bejelentkezéssel járó formaságokat, és szerzek egy hajszárítót, mert mindig megfázom, ha nem szárítom meg a hajamat a reggeli zuhanyozás után. János megjegyzésére, miszerint nincs is hajam, csak a vállamat vonogatom. Minek szól be, dohogok, de el tudom engedni.

Zord téli idő fogad odakint. A várost vastagon fedi a hó, alatta jégbordák a járdákon, botladozunk, egymást támogatjuk. Élénk szél fúj szembe, a felhőket szinte kinyújtott karral el lehet érni, sűrűk és feketék, mindent áthat a félhomály. A lejtős utca alján acélszínű tengeröböl, a túlparton havas hegyek, mellettünk színes házak, élénk piros, sárga, zöld, kék. Bergen jut az eszembe, ott állnak ilyen színes, felújított házak, minden képeslapon azok láthatók. Itt minden apró, ez a főváros egy Bergennél kisebb norvég városkára emlékeztet. Olyan, mint egy norvég vidéki városka, mondom ki fennhangon, de János csak hümmög valamit, a széltől könnybe lábadt a szeme, és alig bír megszólalni. Reszket a hidegtől, fázósan húzza össze magán a dzsekijét, rendesen alul öltözött. Rendesen alul öltöztél, mondom neki, megfagysz itt nekem, erre visszamordul: ennyit hoztam, állítólag tavasz van.

Leérünk az öbölhöz, széles négysávos út, zebra, kicsit balra egy viking hajó csontváza acélból kiöntve: a Sun Voyager nevű alkotás, az izlandi hajósoknak állít emléket, olvasom a telefonomról. Letöltöttem egy online Izland útikönyvet, magyarázom. Néhány lépcsőn kell lemenni, odalent János azonnal látványosan hanyatt esik. Nem állom meg, hangosan felröhögök, de azután én is megcsúszom, alig tudok talpon maradni, a vékony hóréteg korcsolyapályává alakította a stilizált hajó szürke márvány talapzatát. Megkapaszkodom egy hajógerendában, és aggódva nézem Jánost, aki még mindig fekszik, fájdalmas arckifejezését látva pedig elbizonytalanodom: jól vagy, minden okés, kérdezem. Közben mások is érkeznek, óvatosan igyekeznek kikerülni a fekvő férfit, de ők is azonnal megcsúsznak, van, aki mellé esik, van, aki rá, amíg ki nem rángatom a kupac alól, és biztonságos távolba nem helyezem az alkalmi jégpályától. Ülünk egy lépcsőn a hóban, János a hátát tapogatja, én lihegek a megerőltetéstől, nem szólunk, nézzük a hajót, a tengert, a havas hegyeket, az jut eszembe, olyanok, mintha hétezer méteren lennének a Himalájában, hófútta fehér sziklák, bár ezt csak filmek alapján képzelem, valójában sosem jártam ott, és kétezer méter fölötti magasságban sem, de hát ezek a hegyek nem olyan magasak, alig pár száz, vagy tán kicsivel több, mint ezer méteresek, gondolom, de megmászni embertelen feladat lenne, maradjunk csak a tengerszinten, itt is milyen veszélyes. Marha nagyot estél, mondom Jánosnak, ő fintorogva néz vissza: szétázott a kabátom és a cipőm is, mindjárt megfagyok, menjünk, igyunk egy kávét valahol, és melegedjünk fel, sóhajtotta. Utána van egy tervem, mit fogunk csinálni, gondolom, de csak felsegítem, és elindulunk a parti sétányon, leverem a bakancsomról a rátapadt havat, belekarolok, nehogy megint elcsússzon, bár nem vagyok biztos benne, az én fizikumommal meg tudnám-e tartani, ha teljes hosszában el akarna vágódni. A távolban hatalmas épület magasodik, fekete monolitja uralja a tájképet. A Harpa az, magyarázom a telefonomat nézve, a zenepalota: koncertterem, színház és konferencia központ, csak lesz benne egy kávézó valahol.

A kávé keserű, akármennyi cukrot teszek bele, ihatatlan. A kávéfüggőségem komoly kihívás elé állít majd, ha nem találunk elfogadható minőséget. Hogy milyen impozáns, izgalmas, méhsejtszerű térbeli üvegalakzatokból összeállított épületben vagyunk, azt már csak a pihenő után fedezzük fel. Az első emeleten a színházterem előtti csarnok mindenféle színben fürdik, mintha szivárvány világítana valahol, pedig csak az ablakok fénytörése játszik a felhők mögül éppen előbújó nap sugarával. Elidőzünk, nézelődünk, minden irányban megszemléljük a kilátást, a város felé a leglátványosabb, a tenger felé a legizgalmasabb, a kikötő irányába mólók, raktárépületek és halászhajók összevisszasága, ami felülről nézve mégis egyfajta rendezettséget mutat, míg visszafelé, amerről jöttünk, a Sun Voyager csillog a friss napsütésben, mögötte, mellette modern emeletes házak méregdrága lakásokkal és apartmanokkal, üvegpaloták hihetetlen kilátással az öbölre a belváros közvetlen szomszédságában, nagyszerű hely olyannak, aki szeret a dolgok közepében lenni, mint én. János fintorog, sosem költöznék ilyen falanszterbe, pusmogja, sehol egy fa, egy növény, csak kő kő hátán, meg hideg acél, beton, üveg, amúgy is hideg van, de ezek az anyagok tovább hűtik a hangulatot… Szerencsére nem fenyeget az a veszély, hogy ide kelljen költöznöd, mosolygok, és hogy tudd, Izlandon nincsenek fák, vagy csak alig… kiirtották mindet, csak néhány telepített erdő van, olvastam az útikönyvben.

Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.

Főoldal

2026. március 12.

Vissza