Molnár Lajos
Ignota jegyzőkönyv
az akác éneke
megyek az utcán,
az egyik udvar kiszáradt akácfájáról
harkálykopácsolás,
mint tompított géppisztoly-sorozat.
egy ismeretlen nyelv ismeretlen szavaival
ilyen jelentéktelen pillanatokról
írok jegyzőkönyvet.
a harkályt nem látom,
a fa másik oldalán lehet,
a törzs zenél, mint mozdulatlan fonográfhenger.
a százéves akác a békeidőben
elvégezte feladatát,
most láncfűrészek célpontja.
a harkály bár nem látszik,
csak kopácsol, kopácsol.
tudja, mi a feladata,
tudja, mi a cél:
alsó széle közepe.
az utca kihalt, mint az akác,
csak cipőkopogásom.
ignota nyelven jegyzőkönyvezem.
Almost blue
a vadász éneke
kerékpározik, alatta
gurul az aszfalt.
az út mellett a fűben makk ász.
a vadász egyedül,
ujjait a tűz fölött billegeti,
mintha trombitálna. a következő
sarkon elgázolt macska. úgy
fekszik ott, mint egy elfelejtett
tárgy. a felkelő nap fényében
szőre csillog, mint a trombita
billentyűje Chet Baker ujjai alatt.
sad blues. majdnem
szép, majdnem ép.
Nyom nélkül
a sistergés éneke
ha otthon, a forró sparherd fölött
megrázza vizes kezét,
sisteregnek a platnira hullott vízcseppek.
valaha víz járt e tájon,
otthona volt ráknak, teknősnek,
egüket madárszárnysuhogás festette.
most fejek hullanak. fejek aratása.
mint a folyóvíz simogató hullámai,
ringnak a kérgesre szikkadt
napraforgótányérok.
a levegő száraz,
mint a másnapos nyelve,
csak révedez itt, a túlvilágon.
távolról mint benzint vedelő víziló,
kombájn úszik ide
tátott vágóasztal pofával.
amnéziás, torkán leszaladt a múlt.
magabiztos, azért jött erre a világra,
hogy mindent megegyen, övé itt
minden fej és fejekbe a tarkólövés.
aki ide a magot vetette, invazív fajként
nyom nélkül tűnik el,
mint vízben a tányérnyi teknős,
mint forró platnin a sistergés.
Versinda fut
az őzláb éneke
ha a falak közül az erdőbe kimegyek,
az a terepvállalás. az utolsó levél is
jobbra-balra billegve
levitorlázik. belenézek a fa arcába,
ketten vagyunk, de nem szólok hozzá.
olvassuk a csend szövegét, lefordíthatatlan.
most csupasz, de nem száradt ki.
leveleit befelé növeszti. tavasszal,
ami bent van, szabaddá engedi.
ezt én vélem, vagy gondolatuk
visszhangját gondolom?
versinda fut a fák között,
mint elnyújtott klarinétszóló.
az elöregedett gombák mellett
frissek nőnek, váltják egymást
a szólamok. piruló őzláb
meséli történetét. most a fát látom,
vagy ez csak betűkből épített hallucináció?
éjszakára nem maradok az erdőben,
én már domesztikáltam magam.
otthon mesélem el a történetem.
kitalált karakter vagyok,
valami házi muzsikus.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
