(Szimon Ágnes Nóra felvétele)
Keresztes Balázs
’Krasznahorkai Lite’?
Az alábbi írásban Krasznahorkai László legutóbbi két regényéről, a Zsömle odavan és A magyar nemzet biztonsága című könyvről lesz szó.
Krasznahorkai László azon kortárs íróink közé tartozik, akinek életművében talán legnyíltabban fedezhetők fel azok a hatások, minták, struktúrák, amelyek a világirodalom klasszikus, vagy klasszikussá szilárduló alkotóihoz kötik. Így lép kapcsolatba (divatos fordulattal: párbeszédbe) olyan írók világával, mint Dosztojevszkij, Kafka, Beckett, William Faulkner vagy éppen Thomas Bernard. Thomas Pynchon, az amerikai irodalom nagy rejtőzködője és minden bizonnyal legnagyobb élő regényírója – a pletykák szerint – Krasznahorkai László jóbarátja.
Két okból hivatkozom Pynchonra. Az egyik, hogy az amerikai író ezer oldalas, természettudományokkal, matematikával, eltérő stílusregiszterekkel és nyelvi játékokkal terhelt, bonyolult főművei után a kései korszakát egyes körökben csak „Pynchon Lite”-nak szokás nevezni. Pynchon a kései könyveire „olvasóbarátabbá”, „fogyaszthatóbbá” válik, állítják.
Ezeket a késői „lite” műveket nem kell lebecsülni. Gondoljunk Az öreg halász és a tengerre Hemingway-től vagy Az útra Cormac McCarthytól. Nem arról van szó, vagy nem csak arról van szó, hogy ezek könnyebbek vagy egyszerűbbek. (Nem mintha a könnyű és egyszerű szükségképpen negatív vagy egyáltalán magától értetődő minőség lenne.) Arról van szó, hogy egyes alkotók késői, rövidebb, ha tetszik letisztultabb írásai az életmű esszenciáját, kivonatát nyújtanák. Sok esetben kevésbé újító, kevésbé zavarba ejtő elbeszélések, és sokkal inkább kompakt mítoszok, Olyan mítoszok, amelyek felől visszafelé olvasva megnyílnak az életmű korábbi, „hard-core” művei a bizonytalan olvasó számára is. Ez igaz Pynchon, igaz McCarthy és igaz Hemingway esetében is.
A kérdés tehát a következő: Nobel-díjas szerzők késői művei vajon „Krasznahorkai lite”-nak számítanak-e? És mit kezdünk azzal, hogy „lite”? Mit kezdünk ezekkel a könyvekkel, ha az egész életművel igyekszünk megismerkedni? Érdemes-e innen, ezek felől a regények felől kezdeni az olvasást? Kulcsot adnak-e, amelyen keresztül megnyílik a Krasznahorkai-univerzum nagykapuja? Vagy csak a hátsó ajtót nyitják, és a cselédszállás felől, ha tetszik rejtekutat biztosítanak, hogy azért mégis besurranjunk így-úgy a kastélyba?
Ez az egyik kérdésem.
A másik a mítosszal kapcsolatos. A másik ok ahhoz kapcsolódik, hogy Pynchon művészetét szokás „Amerikai lelkiismetetének” is nevezni. Elsőre ezzel nem mondunk sokat, hisz ez ráaggatható a legtöbb művészre. De időzzünk el itt egy pillanatra. Az amerikai irodalomban ismeretes a „nagy amerikai regény”, a „great american novel” kifejezése, amellyel, túl azon, hogy a leghíresebb, leginkább „klasszikusnak számító regényeket tisztelik meg, azt jelzik, hogy az adott mű mintegy valamit „magáról Amerikáról állít”. Valahogy kifejezi Amerika „amerikaiságát”. Ha tetszik, létrehoz egy mítoszt, amelyen keresztül Amerika önvizsgálatot tarthat.
És az önvizsgálat a kulcs: Amerika ugyanis – mint minden nemzet – számos mítosszal, narratívával, komplett mitológiával rendelkezik, amelyet sujkolnak az utcán, a politikában, a közéletben. A popslágerekben. Amerika, a szabadság földje. A lehetőségek hazája. A demokrácia bástyája. Ez az úgynevezett „amerikai álom”. Ugye. Az amerikai irodalom, a nagy amerikai regény pedig ennek az amerikai álomnak, ennek hétköznapok mítoszának tart torz tükröt, szolgáltat ellen-mitológiát a Moby Dick, A nagy Gatsby, az Érik a gyümölcs vagy A skarlát betű példáin keresztül. Bemutatják, hogy mi van az amerikai álom másik oldalán. Kik élnek ennek az óriásplakátnak az árnyékában. És így az amerikai regény Amerika elfojtott tudatalattiját, tudattalanját szólaltatja meg. Így lesznek ezek az alkotók, köztük Pynchon, Amerika lelkiismeretének hangjai.
Azt állítom, hogy Krasznahorkai László művei a magyar irodalomban hasonló szerepet töltenek be. Ezek a művek, a Sátántangótól és Az ellenállás melankóliájától kezdve részei annak a nagy magyar önostorozó hagyománynak, amely a Himnuszunktól kezdve Vörösmartyn, Mikszáthon, Móriczon, Ady Endrén át Ottlikig és Esterházyig a magyar balsorsról adnak hírt. „Lettél magzatod miatt magzatod hamvedre” – olvassuk a Himnuszban. „Nincsen remény” – írja Vörösmarty. „Ez a magyar Ugar” – írja Ady. Ez a balsors fejeződik ki Ottlik híres idézetében Az Iskola a határon jelenetében:
„Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”
Krasznahorkai már indulásakor, a Sátántangóval kapcsolatba (és megint: párbeszédbe) lép nemcsak a nyugati irodalom már említett íróival, hanem a magyar irodalom „balsors-hagyományával” is egyszerre. A Megalázottak és megszomorítottak találkozik A puszták népével. Erről van szó, amikor a Sátántangóban azt olvassuk újra és újra, hogy „rohad itt minden” vagy azt, hogy „Irimiás nemcsak jövőjük forrása volt, de balsorsuké is lehetett” vagy azt a jelenetet, amelyben a regény főszereplője, Futaki, az átokföldjeként megjelenő, bűzös-saras Alföldön vánszorogva megpróbálja énekléssel elütni az időt. Figyeljük meg a motivációját és reakcióját:
„Hogy gyorsabban teljen az idő, s elterelje figyelmét a húsába mélyedő szíjakról, meg aztán amiatt is, mert félt egy kicsit így egyedül, itt a világ végén, egymagában a kihalt úton, belekezdett a „Szép vagy, édes Magyarország”-ba, de a második sor után már nem tudta tovább a szöveget, így aztán, mert hirtelen más nem jutott az eszébe, a Himnuszt kezdte el énekelni. Ám a dalolástól csak még elhagyatottabbnak érezte magát, gyorsan abbahagyta hát, s visszafojtotta a lélegzetét.”
És amikor erre az íróra „az apokalipszis mestereként” hivatkoznak, akkor ebben egy sajátosan magyar mitológia megteremtésének jeleit is látnunk kell. Az, hogy hogyan egészül ez ki Tarr Béla filmművészetével, egy másik előadás témája lehetne.
Mindez már a Sátántangó korai recepciójában megjelenik, amikor a regényről írt egyik legjobb kritikában Radnóti Sándor, 1985-ben az alábbi sorokkal zárja gondolatmenetét:
Ez a kis jelenet, mely a „jön a török” ismétlődő magyar történelmi tapasztalatát vonja be a regény tapasztalati világába, mégiscsak, utólag, de az egész regényre visszaható módon, a történelmi dimenziók felé is tért nyit. A kritikusnak, aki ezzel az utolsó utalással együtt erejéhez képest felmérte a könyv hozadékát, ha nem félreérthető, volna egy cím-alternatívája az egyébként kitűnő Sátántangóval szemben. A félreértést előzőleg azzal szeretném eloszlatni, hogy kijelentem: minden magyar nyelven írott művet magyar műnek tartok, akár tradicionális magyar problémákhoz kapcsolódik, akár új tradícióját teremti meg a magyar kultúrának. Mégis, mivel a Sátántangó a kettő keresztútján áll, lehetne a címe: Magyar regény.”
Tehát a „Magyar regény”-től „A magyar nemzet biztonságáig”.
Krasznahorkai legutóbbi regényeiben is folytatja a reflektálást a magyar sorsra: mind a szűken vett kortárs közállapotokra, mind a tágan értett történelmi dimenziókra. Az új regényekben nemcsak jól beazonosítható kortárs események villannak fel (orosz-ukrán háború, gazdasági infláció), nemcsak ismert közszereplők és politikusok szerepelnek névvel vagy alig maszkírozva, hanem mindez egy tágas történelmi kontextusba is kerül: Árpád-ház, Szent Korona, tatárjárás, Horthy Miklós.
Teszi mindezt úgy, hogy Krasznahorkai közben továbbépíti saját írói univerzumát, és bővíti azt a mitológiai hagyományt, amely a magyarság sorskérdéseit igyekszik megfogalmazni.
A Zsömle odavan című parodisztikus regény főszereplője egy bizonyos Kada József, egy 92 éves bácsika, aki egy Budapest környéki településen él elszigetelve: magányát csak Zsömle nevű kutyájával osztja meg. Pontosabban a mindenkori Zsömlével: minden kutyáját Zsömlének hívnak ugyanis. A történet elején egy idős háziálattal találkozunk, aki rövid időn belül elpusztul, hogy felváltsa egy fiatal eb: az újabb Zsömle.
Főszereplőnk, akit a környéken mindenki csak „Józsi bácsiként” ismer, teljes nevén Kada János, azaz (állítása, és a regény fiktív mitológiája szerint) annak a Kadan mongol törzsfőnöknek a leszármazottja, akihez ilyen-olyan politikai okokból IV. Béla kiházasította egyik lánygyermekét a tatárjárást követően. Kada Józsi bácsi tehát az IV. Béla oldalági utódja, magyarul az Árpád-ház vérvonalának tagjaként a magyar korona jogos örököse. A kortárs Magyarországon.
A helyzetet nehéz komolyan venni, és nem véletlen, hogy akik komolyan veszik, azok ahhoz a szélsőjobboldali, radikális csoportosuláshoz tartoznak, akik felkeresik az inkognitóban élő Árpád-házi Józsi bácsit, akire Magyarország megváltójaként tekintenek. Magyarországon – állítják – már csak a királyság visszaállítása mentheti meg.
A főszereplőnk viszont újdonsült híveitől is megköveteli, hogy csak „Józsi bácsinak” és ne felségnek szólítsák, és ennek fejében a sparhelt mellett ücsörögve szívesen kínálja kotyogós kávéval és a helyi italmérő olcsó lőréjével vendégeit. (Akik, tegyük hozzá, túl azon, hogy fegyveres összeesküvéssel akarják megdönteni az államhatalmat Kőbányáról, meglehetősen szimpatikus társaságként vannak megrajzolva: rendszeresen látogatják Józsi bácsit, tüzifát és rántott csirkecombot, meg demizsonos bort hordanak neki, figyelemmel hallgatják a régi történeteit, ráadásul egyik tagjuk, egy bizonyos Krasznahorkai Lacika nevű gitáros suhanc rendszeresen eljátssza Józsi bácsi kedvenc dalait is. Persze a „Szép vagy, édes Magyarország” még itt, az életmű kései darabjában sem jön össze a karaktereknek: amikor a lelkes ifjú belevág, Józsi bácsi mindjárt leinti: „jól van fiam, szépen játszol, de elég”. (Az áthallásokat, különösen a Nobel-díj tükrében, nem szükséges magyarázni.)
A magyar nemzet biztonsága című regény főszereplője egy dr. Papp András nevű rovarkutató, aki a Természettudományi Múzeum munkatársaként dolgozik, és egy nagyszüleitől örökölt, lelakott csepeli panelban lakik egymagában. Testi fogyatékkal él, minimálbérből, mégis elégedett életével: nemcsak hivatását, a lepkekutatást űzi szenvedélyes odaadással, de képes megtalálni szépséget és örömforrást olyan hétköznapi dolgokban, mint a napi ingázás a csepeli HÉV-vel, a munkaebéd a sarki gíroszosnál vagy a lakása ósdi függönyén reggelente beszűrődő napfény. Papp András, közeli ismerőseinek: Bandi Krasznahorkai olyan angyalian naiv karakterei közé tartozik, mint Valuska vagy Korin György, akik eredetüket tekintve mind Dosztojevszkij Miskin hercegére vagy Aljosa Karamazovjára vezethetők vissza.
Ezt a lepkekutatót keresi fel a történetben egy híres író, egy bizonyos Krasznahorkai László, hogy segítséget kérjen: nemcsak írói válságba került, de olyan megoldhatatlan filozófiai kérdésekbe ütközött, amelyekhez természettudományos segítségre van szüksége. Krasznahorkai ugyanis azzal a kérdéssel viaskodik (és se Schrödinger, se Darwin, se Richard Dawkins olvasása nem segített rajta), hogy „mitől van az élet”? Igen. Hogy ezt a gordiuszi csomót átvághassa, kezd párbeszédbe a természettudóssal, hallgatja magyarázatait, kíséri el lepkevadászatra.
A művész és tudós dialógusa a Dosztojevszkij-regények nagy filozofikus párbeszédeit idézi parodisztikusan, ami viszont feltűnőbb ebben a konstrukcióban, hogy a regénybeli Krasznahorkai László egy meglehetősen ellentmondásos alak. A regénybeli író „végtelenül elhanyagolt külsejű”: „pisiszagú”, „büdös szájú”, sárga a foga, koszos a körme, hasán szétpattan az inggomb, maradék hajából folyamatosan hullik a korpa. Otthona lelakott, koszos, rendetlen, amelyről már a takarítónő is lemondott, míg ő maga leginkább a teraszon szeret koktélozni és drága szivatokat pöfögtetni. A regény emlékezetes jelenete, amikor vendégét, a természettudós főszereplőt otthonában fogadja „egy botrányosan rikító, bilikék színű, fröccsöntött kínai gumipapucsban”.
Mi történik ezekben késői regényekben?
Terjedelmi okokból csak három dolgot emelnék ki
1. Az első a paródia. Krasznahorkai legutóbbi két regénye mind erős szatirikus vonásokkal operál. És ha akarjuk, ettől lehet „Krasznahorkai lite”-nak nevezni őket. Nemcsak arról van szó, hogy a korai művek sötét apokaliptikusságát, prófétai, biblikus tónusát felváltja egy játékos, hangsúlyosan önironikus hangnem, hanem arról, hogy ezeken a „könnyedebb” regényeken keresztül visszafelé haladva arra is ráébredünk, hogy Krasznahorkainak a korábbi művekben is megvolt humora. Gondoljunk ugye Futaki jelenetére a Himnusz éneklésével. Mindezzel együtt azt mondhatjuk, hogy a Sátántangóban, Az ellenállás melankóliájában vagy éppen a Háború és háborúban reflektált balsors-kérdés itt mintha már önmaga paródiájává válna, és ennek látszólag a szerző (pontosabban a szöveg) maga is tudatában van. A Sátántangó végén megjelenített, hátborzongató, egészen hitchcock-i vagy david lynch-i harangozásjelenet itt egy olyan kisharang kondulásaként tér vissza, amely Zsömle kutya házától nem messze található Józsi bácsi kertjében, és a törökvész helyett a látogatók érkezését jelzi. A „magyar nemzet biztonsága” amelynek jegyében természettudós főszereplőnknek a Természettudományi Múzeum új vezetősége utasítására „új stratégiai koncepciótervet” kell kidolgoznia, egy üres fogalommá változik. A regény híres filozófiai hasonlata szerint fogalom és valóság olyan távol állnak egymástól mint „mint egy pillangó… a magyar nemzet biztonságától”. A Sátántangó „kastélya”, amelyhez a főszereplők az ígéret földjeként zarándokolnak el, a Zsömlében már csak Lipótmezőként tér vissza új alakban – ide dugják be Józsi bácsit.
2. A második pont az írói szerepfelfogás újragondolása. Krasznahorkai korábbi regényeiben is hangsúlyos volt az írói, krónikási önreflexió. Gondolhatunk a Doktor úrra a Sátántangóból, aki a regény végén elkezdi írni a szövegét, amely maga a Sátántangó. Azzal a posztmodern gesztussal (kár lenne koptatni az autofikció lebegő jelölőjét), hogy beemeli saját írói alteregóját a regényvilágba, Krasznahorkai maga is árnyalja azt az írói képet, amely róla a szakirodalomban, a médiában vagy a díjátadók közegében terjed. A sparhelt mellett nyomorgó Józsi bácsi és a korhadó teraszán szivarozó Krasznahorkai nem véletlenül hasonlítanak egymásra. A magyar nemzet biztonságában Krasznahorkai egyfajta istenként lép saját, teremtett, fiktív univerzumába, és párbeszéde a Papp Andrással nemcsak a művész és a tudós beszélgetése, hanem az író és a karakter, teremtő és teremtett társalgása is egyben. De ha már isten, akkor ez egy legalább megkérdőjelezhető hatáskörű isten: a pisiszagról és a gumipapucsról már beszéltünk. Ezeknél fontosabb, hogy az életről, a természetről és az evolúcióról folytatott beszélgetések egy hangsúlyosan tervező vagy órásmester, vagyis isten nélküli, céltalan és szükségszerű teremtésről szólnak. És ha már: meglehetősen visszás, hogy a társadalom peremén élők krónikásaként elhíresült Krasznahorkai itt a regényben egy olyan alakként jelenik meg, aki minimálbérből tengődő vendége előtt koktélozik, drága szivarokról tart kiselőadást, mindezt úgy, hogy folyamatosan a szavába vág.
3. A harmadik, meglepő pont pedig nem más, mint az irónia mögött megbúvó szeretet. Ahogy Krasznahorkai maga is nyilatkozott, a Zsömle odavan Józsi bácsijában nemcsak egy holdkóros bácsikát kell látnunk, aki a saját tévképzeteibe bonyolódott bele. A regény nyitva hagyja azt az olvasatot, hogy Kada bácsi tényleg Árpád-házi leszármazott. És így a regény tétje nem az, hogy mit kezdünk egy összesküvéshívő nyugdíjassal és szektájával, hanem az: mit kezdene magával egy Árpád-házi király ma Magyarországon. Sőt, még csak nem is ez a tét: hanem az, hogy mit kezdük egy idős, elszigetelt 90 évessel, akiről saját családja nem, csak egy szélsőjobbos galeri visel gondot. Számomra a Zsömle legbeszédesebb passzusai azok, mint amelyikben Józsi bácsi, parlamenti audienciája során így válaszol a „Honfoglalás 2000 Bizottság” elnökének: „ne értse félre tehát, van kedve beülni a trónba, de megszokott egy életvitelt, és ahhoz vissza akar térni, amíg a döntő nap el nem jön”. Ugyanígy, A magyar nemzet biztonságában a főszereplő megsejti, hogy a regénybeli író valójában nem is a lepkék miatt kereste, hanem önmaga miatt: a testi fogyatékos panelproli, aki lepkékre vadászik! Rájön, hogy az író barátsága hamis, mert valójában témájává, céltáblájává vált.
Mégis, Krasznahorkai a történet végén úgy dönt: nem írja meg a könyvét. Fontosabb a barátság. Persze, a könyv mégis elkészül, megtaláljuk a könyvesboltokban. A lepkekutató, a barát, mégis témává vált. De ezzel fordítva az is bizonyossá vált, hogy Krasznahorkai, aki végig úgy jelent meg a könyvében parodisztikusan-ironikusan, „mint aki képtelen mások érzéseit figyelembe venni”, egész regénye során mást sem tett.
Mint ahogy tette ezt korábbi műveiben is, ironikusan, játékosan, mégis érzékenyen.
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
