Erdész Ádám
Mindig a második kockára
Egyszer, nagyon-nagyon régen, még a múlt század utolsó karácsonyának csendes napjaiban, a kezembe került egy újság. Érdekes írást találtam benne, a szöveg egy kékmackós, szőke fiúcskáról szólt. A gyerek különös ritmusban lépegetett egy régi város valamelyik utcáján. Mindig a járda második kockájára lépett, csak a párosokra. A szerző azt írta, hogy ezt a várost ma már hiába keresném, egyszerűen eltűnt. Én azonban rögtön ráismertem a titokzatos helyszínre, s azt is tudtam, hogy a város nem tűnt el.
A szőke fiút valóságos mesevilág vette körül: volt ott egy kövér suszter, aki minden este hat óra körül utánozhatatlan, gömbölyű járásával felballagott a román templom tornyába, és harangozott, hogy mindenki tudja, megint eltelt egy nap. Volt ott egy apró, töltőtolljavító műhely, amelynek tulajdonosa szertartásos komolysággal fogadta a rendelésre érkező írószereket. A város cukrászdája nem a süteményeiről és égetett cukrairól volt nevezetes – olyat máshol is készítettek –, hanem a cukrász miatt, aki nyitás előtt, csillogó csehszlovák versenybiciklijén, órákon át kerekezett a környező utakon. Ha reggel jól érezte magát a nyeregben, aznap finomabbak lettek a sarokházak és a rigójancsik. Ebben a városban csupa ilyen furcsa ember élt, de ők csak a hátteret adták az igazi nagy figurák történeteihez. A rejtelmes, legendákkal övezett alakokat a szerző „ködlovagoknak” nevezte, és sorolta is őket név szerint.
Banner József tanár úrról azt mesélte, hogyha úgy hozta a kedve, az osztályteremből kilépve latinul szólította meg a folyosón felbukkanó kollégáját, Pánczél Barnát. S azután latinul társalogva ballagtak a tanári felé. Még nagyobb ködlovag volt Simonyi Imre, aki arról beszélt ifjú követőinek, hogy az az igazi költő, aki „egyetlen gyönyörű verssorért, egyetlen gyönyörű színésznőért, vagy csak úgy, a hazája miatt, bármelyik pillanatban hajlandó feláldozni az életét”. A mester nem szerette, ha ellentmondanak neki, úgyhogy alkalmi tanítványai megpróbálták hinni a tételt. S jöttek egymás után a nevek: Soóky András, a festményeket gyűjtő, ijesztő küllemű pszichiáter, aki nagyritkán, de mindig éjszaka nézte meg értékes gyűjteményét. Ladics György, aki egy múzeumnak beillő régi házban élt, és ha nem generációk alatt összegyűlt nagy könyvtárát bújta, matematikaórákat adott kisebb-nagyobb diákoknak. A ködlovagok közt ott volt Miskolczi László, a diákjainak Ulyssest fordító angoltanár, Herbály András, a zeneiskola igazgatója és mások.
Ismertem őket. Akivel személyesen nem találkoztam, annak ismertem a históriáját. Tudtam, hogy a Banner família az 1800-as évek közepén tűnt fel a környéken, gazdatisztek, honoráciorok voltak. A család a század végén már sokra hivatott fiatalembereket küldött a kolozsvári egyetemre. A fiúk nemcsak a bölcsészkar padjaiban tanultak, hanem a „zöldfejűek” között is. Az egyetem egyik legnevesebb professzora sorolta be őket a zöldfejűek közé. Ők voltak a legígéretesebb, de még érésre szoruló tanítványai. A zöldfejűek, úgy tízen, minden vasárnap megjelentek a professzor lakásán, a könyvtárszobában beszélgettek két-három órát, majd jött a közös ebéd, amit egy nagy séta követett Házsongárd vagy a Törökvágás felé. Ha a professzor határozott egyéniségű felesége úgy találta, hogy valamelyik nagyeszű ifjú modora egyelőre bárdolatlan, akkor a fiú a társasági illemszabályokból is kapott egy nehezen feledhető leckét. Ilyen felmenők után nem is olyan meglepő az óraközi szünetekben zajló latin társalgás. Mellesleg Banner tanár úr csak messzebbről látszott ködlovagnak. Egy tehetséges besúgó 1956-tól éveken át jelentett róla. A lényeg megragadására képes, jó tollú ügynök egy éles eszű, bátor ember portréját rajzolta meg. Mindegyik ködlovagnak volt efféle előtörténete. Mesélném is ezeket szívesen, mert érdekesek, de egyik-másik elég hosszú, és erre itt most nincs hely. A régi írás úgy végződött, hogy az a város, ahol a szőke fiúcska járt-kelt, egyszerűen eltűnt. Akik most ott élnek, mindent elfelejtettek: a fura figurákat, a ködlovagokat, a hajdani városról sem tudnak semmit. Talán még a jó szándék is hiányzik belőlük, mert noszogatásra sem hajlandóak emlékezni.
Aztán a szőke fiú felnőtt, könyveket írt. Írásait sokan olvasták, szó szerint a világ minden részén. Egyszer csak kapott egy díjat, a legnagyobbat, amit író kaphat. A városban – vagy a helyén épült új településen? – nagy mozgás támadt. Régi fényképeket szedtek elő, hajdani történeteket meséltek a fiúról. Felolvastak könyveiből, és aki olvasott, azt is elmondta, miért olyan nagyon-nagyon fontos számára az a szöveg. Eljött a stockholmi nagykövet, hogy meséljen a díjról, hiszen honnan is indulhatott volna a követasszony Svédországba, ha nem ugyanebből a városból. Akadt egy könyvkötő, aki előszedte rejtegetett kincsét, a legfinomabb juhnappa bőrt, elővette az utolsó köteget a ma már nem is gyártott diósgyőri papírból, s szép emlékkönyvet készített. A városbeliek ebbe a könyvbe írták az írónak szánt üzeneteiket. Mindenki valami szépet és fontosat akart írni, aztán kinek hogy sikerült.
A nagy gonddal fűzött diósgyőri bordázott papír, a felolvasások között elmondott személyes történetek, a díj átvételekor felcsattant álló taps maga volt a megérkezés. Hazatérés abba a régi városba, ami most is ott van a helyén. Csak nagyon kell figyelni, hogy észrevegyük. Az új formák és új színek között nem mindig látszik, de ott van. Én csak tudom – hiszen levéltáros vagyok.
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
