Benedek Szabolcs

 

Két vagy három kupica snapsz[1]

 

Apád váltig azt hajtogatta, hogy ő nem tudott előre semmiről. Pedig akadt olyasmi is, amire bizton lehetett számítani. Csak hát nem akkorra, hanem valamivel későbbre hittük az eljövetelét. Én például három héttel későbbre vártam az érkezésedet. Mert hát arra is világosan emlékszem, hogy amikor Jellasics közeledett, és Kossuth apánk a városháza erkélyéről toborzóbeszédet mondott, utána hazamentünk apáddal, és ő olyan, de olyan szenvedéllyel ölelt, mint azelőtt sosem. Jó, neked ezt furcsa hallani. Megértem. Nem is erről akarok beszélni igazából, csak azért említettem meg, mert még különösebbé teszi az egészet. Mármint, hogy valójában akkor, a toborzóbeszéddel kezdődött, és én onnantól számítottam a kilenc hónapot.

Kossuth apánk szavára természetesen a szolnokiak szép számban beálltak a honvédseregbe. De ők abban a csatában még nem vehettek részt, amikor néhány nappal az itteni beszédet követően a mieink a Lajtáig kergették a császári udvar által feltüzelt Jellasicsot meg a horvátokat. Apád később sűrűn emlegette, hogy akkor nem kellett volna megállni. Ha megyünk tovább, és bevesszük Bécset, minden másként alakul. Apád mindig ilyen volt. Szeretett elmélkedni arról, hogy mi lett volna, ha… Gyakran az ábrándok világában élt. Közben meg mégiscsak ügyes, talpraesett ember hírében állott. Egy-egy különösen emlékezetes alkalomtól eltekintve általában én is így gondolok rá. Mert hát tény és való, bárki volt hatalmon, az ő szavára mindig számítottak. Azért állíthatta mindig, hogy nem tudott előre az akkor történtekről, hogy ne essék semmi baja. Végeredményben nem is esett. A szabadságharc leverése után egy ideig bujdosnia kellett, hol a padláson, hol a pincében rejtegettem, aztán a tavasz beköszöntével jobbnak látta inkább a város közelében, a nádasban, egy halászkunyhóban meghúzni magát. Azt mesélte később, hogy pelikánok fészkeit fosztogatta, és megette a tojásaikat. Nyersen, mert nem akarta, hogy meglássák a füstöt. Valamint hegyes ágból dárdát csinált, kifogott egy-egy kövér, lusta pontyot, és megette azokat is. De hogy szintén sütés nélkül? Azt már nem hiszem. Mint ahogy nem hiszem el azt se, hogy ne tudta volna előre, azon a kora nyári estén mi fog történni. Mindegy, nem hajtogatom többé.

Egyébként meg te is tudod, hogy a pelikánok csapatostul fészkelnek. Ha valamelyiknek a fészkét fosztogatják, a többiek is rátámadnak a tolvajra. Na, mindegy, nem ezt akartam mondani. Hanem akkor mit is?

Például azt, hogy este volt, de még valamennyire világos, június elején. Lefekvéshez készülődtünk, mikor egyszer csak zörögtek mindenütt, a kapun, az ablakon… Apád nem volt különösebben félős fajta, de akkor láttam rajta, hogy megijedt. Azt hitte, máris itt vannak az oroszok. Azok még valójában nem lépték át a határt, de már lehetett hallani, hogy a császár behívta őket, miután látta, hogy nem bír a magyarokkal. Micsoda szégyen volt neki, hogy a kis magyar nemzet legyőzi a hatalmas és büszke Ausztriát… Egyszóval apád megrettent, azt hitte, máris itt vannak a muszkák. De Istennek hála, nem azok voltak. Akkor még nem. Apád a nagy ijedelemben maga ment kaput nyitni, megelőzte a cselédet. Aztán majdnem hanyatt vágódott a meglepetéstől, a porta bejárata előtt ugyanis ott állt Kossuth apánk.

– Menyhért uram, én vagyok. Megismer?

Hogyne ismerte volna meg! Ki az, aki Kossuth apánkat ebben az országban nem ismeri? Apád ráadásul fél esztendővel korábban személyesen is találkozott vele. Igaz, akkor nagy volt a kapkodás, a sietség, a riadalom. Az új császár csapatai Pest-Buda felé közelítettek, és a kormány úgy döntött, mindkét várost ki kell üríteni. Sorra jöttek a szerelvények Szolnokra egymás után, hozták a minisztereket, a képviselőket, meg mindenféle fontos embert, iratot és holmit. Elköltöztették az egész kormányt és az országgyűlést Debrecenbe. Innét szekerekkel mentek tovább, de volt, aki eleve azzal érkezett. Emlékszem, fogcsikorgató hideg volt, tartani is lehetett tőle, hogy egyik-másik szekér, de akár vonat is elakad a hóban, és akkor utolérik őket Windischgrätz katonái. A gondviselésnek hála, ez nem következett be.

Olyan erős volt a jég, a bátrabbak akár gyalogszerrel is átkelhettek a Tiszán.

Apád nemzetőrként szolgált, odavezényelték az indóházba, hogy biztosítsa az átrakodást a vasúti kocsikról a szekerekre. Nem mintha komolyan tartani lehetett volna attól, hogy a szolnokiak közül bárki elkezd fosztogatni, annál sokkal jobban meg voltunk rémülve mi is, látván a Pestről érkezettek fejvesztett kapkodását, meg amúgy is, senkinek esze ágában nem volt hozzányúlni az országos iratokhoz és az effélékhez, amikor a szabadságról és a függetlenségről van szó… De biztos, ami biztos, odaküldtek néhány nemzetőrt. Hát, apád is ott állt, az indóház mögött, tudod, ahol a vágányokhoz lehet az épületből kimenni, amikor látta, hogy a nemrégiben beérkezett szerelvény felől markos emberek futólépésben, de azért nagyon ügyelve hoznak egy jókora ládát. Mellettük pedig nem más haladt, mint Kossuth apánk. Apád azonnal fölismerte, nemcsak mert nézhette a képmását mindenfelé, hanem onnét is, hogy jó egy évvel korábban látta őt személyesen, amikor átadták az indóházat és a Pest–Szolnok vasútvonalat. Hatalmas tömeg verődött akkor össze, egymás sarkát tapodták az emberek. Apádat és sokan másokat nem is engedtek közel az ünnepséghez, de azt pont láthatta, ahogyan Kossuth apánk távozik a díszebédről. Legalábbis így emlegette, meg azt mondta, hogy abból a távolságból is ki lehetett venni, mennyire vörös Kossuth apánk mindkét orcája. Később rebesgették, hogy azért lett dühös, mert István főherceg nem engedte elmondani a beszédét. Széchenyi gróf meg csak mosolygott a bajusza alatt.

Mindegy, nem ezt akartam elmesélni. Hanem azt a januári estét, rögtön újév napján.

Ott tartottam, hogy bevitték a ládát az indóházba, apád meg ment szolgálatkészen utánuk egyből. Ahogy beértek a váróterembe, Kossuth apánk körbenézett, majd megkérdezte apádtól, hogy hívják. Ő kissé megszeppenve, de persze megmondta.

– Na, Menyhért fiam – mondta Kossuth apánk, aki akkor még tegezte apádat –, mutass nekem egy olyan helyiséget, ahova ezt a ládát biztonságban el lehet helyezni. Úgy, hogy ne keltsen föltűnést, ne nyúljon hozzá senki, és ne akarják megnézni, mi van benne.

Apád szerencsére jól ismerte az indóházat, úgyhogy habozás nélkül az állomásfőnök irodájához vezette a kompániát. Nyitva volt, sőt a kulcs ott fityegett a zárban, mintha egyenesen előkészítették volna valamire. Egyébként azoknak a helyiségeknek az egyike volt, amelyekben másfél évvel korábban István és József főhercegeket szállásolták el az átadási ünnepség alkalmával. Legalábbis így mesélte apád.

A markos emberek bevitték az irodába a ládát, Kossuth apánk személyesen zárta be az ajtót, a kulcsot pedig apád kezébe nyomta.

– Jól figyelj, Menyhért fiam! – mondta aztán. – Abban a ládában nem kisebb kincs van, mint a mi Szent Koronánk. Ne áruld el senkinek, ellenben úgy őrizd, akár a szemed fényét, és ne engedj senkit a közelébe. Egészen addig, amíg ide nem jönnek érte az én utasításommal. Látod? Ezzel. Remélem, tudsz olvasni.

Azzal mutatott apádnak egy darabka papírt, az ő saját kézírásával.

Apád rendületlenül meg volt illetődve, annyira azonban nem, hogy ne bírta volna becsülettel teljesíteni a feladatot. Igaz, nem is akadt dolga. Akkora volt az indóház körül a sürgés-forgás, senkit nem érdekelt, hogy az egyik bezárt helyiség előtt egy nemzetőr posztol. Kossuth apánk is elment a költözést felügyelni. Aztán néhány órával később, amikor már alaposan benne jártak az éjszakában, odament apádhoz egy képviselő, bemutatkozott, és elmondta, hogy őt Kossuth Lajos küldte, és megmutatta neki ugyanazt a papírt, amelyet korábban Kossuth apánk nyomott apád orra alá. Ott voltak megint a markos emberek is. Apád erre kinyitotta az irodát, az emberek fogták a ládát, és fölpakolták az indóház előtt várakozó szekerek egyikére, majd elvitték a Szent Koronát Debrecenbe, nehogy megkaparinthassák a németek, és eszükbe jusson az új császár fejére tenni.

Így találkozott apád először Kossuth apánkkal, leszámítva persze, amikor az átadási ünnepélyen személyesen látta. Másodjára meg itt, a portánk előtt, legnagyobb meglepetésére.

Kossuth apánk akkor már kormányzó volt, apád csodálkozott is, mit keres az ő egyszerű hajlékában, mire amaz kérdés nélkül meg is magyarázta nyomban.

– A városházán mondták meg, merre lakik kegyelmed. Csodálkoztak, miért kérdezem, de nem akartam elárulni. Azt se, honnét ismerem Menyhért urat. – Igen, jól hallod, Kossuth apánk akkor már nem „fiam”-nak szólította, de nem is tegezte apádat, elvégre neki már nagy becsülete volt a városban. – Tudom, hogy emlékszik rám, én is jól emlékszem magára, pláne arra, milyen kiválóan teljesítette azt a feladatot, amellyel megbíztam. Hát most megismételjük azt még egyszer. Nem akarom, hogy ennek a ládának a hollétéről itt a városban bárki tudomást szerezzen, úgyhogy éjszakára elhelyezem önnél.

Azzal intett a mögötte álló embereknek, akik leemelték a házunk előtt várakozó szekérről ugyanazt a ládát, benne a Szent Koronával, amelyet egyből vittek is be hozzánk, ide, az udvaron keresztül a házba. Apád hamarjában nem is bírta eldönteni, hová tegyék ezeket a drága kincseket. Azt nem akarta, hogy egyszerűen csak lerakják a verandára, ahol mindenki láthatja, a konyhában útban lettek volna, a cselédszoba megint csak nem jöhetett szóba, a hálóban ott voltam én – legalábbis apád akkor még így hitte –, végül aztán letették itt, a tisztaszobában.

Különben is, az volt a legmegfelelőbb hely mind a drága koronaékszerek számára, mind arra, hogy a főméltóságú kormányzó urat, Kossuth apánkat méltón fogadni lehessen. Egyébiránt a ládát sem akkor, sem korábban, januárban, az indóházban nem nyitották ki. Miért is nyitották volna? Senki nem akarta, hogy a korona megsérüljön. Az országgyűlés Debrecenben kimondta, hogy a Habsburgok eltávolíttatnak a magyar trónról, a Szent Koronát meg a többi koronázási ékszert azonban természetesen változatlanul nagy becsben tartották. A ládában ott volt a koronán kívül a jogar, a kard és az országalma is. Legalábbis így magyarázta Kossuth apánk apádnak, csak éppen mi sem láthattuk az ékszereket. Ezt azóta is sajnálom, mondtam is később apádnak, hogy igazán szólhatott volna Kossuth apánknak, hogy legalább egy kicsit nyissa már ki azt a ládát, az ember életében egyszer hadd láthassa a Szent Koronát, máskor úgysincs alkalmunk megtekinteni. Hiába gondoltuk ugyanis valamennyien, hogy éljen a respublika, a Szent Korona az a Szent Korona, nem csoda, hogy Kossuth apánk személyesen vigyázott rá. De nem mertük megkérni, főleg azután nem, hogy elmesélte apádnak, hogy miután január elsején a szolnoki indóházban kocsira tették a kincseket, valahol a pusztaságban, félúton Debrecen felé a kocsi fölborult, a láda pedig a koronázási ékszerekkel egyetemben belesüppedt a hóba, alig bírták kiásni. Csoda – magyarázta Kossuth apánk –, hogy sem a koronának, sem a többinek nem esett baja. Szerencsére gondosan el lettek csomagolva, szalma közé, egyébként ez a láda is jól kivitelezett, erős darab, nem véletlen, hogy négy markos embernek kell egyszerre vinnie.

Mindezeket már én is hallottam, mert a zajra előmerészkedtem a hálószobából. Megnyugodhattam, hogy mégse a muszkák azok – akkor még reménykedtünk benne, hogy nem igazak a hírek, és nem fognak jönni –, ellenben nagy csodálkozással néztem Kossuth apánkat, aki elém sietett, meghajolt, és mielőtt szólhattam volna, kezet csókolt.

– Ó, hát most látom, milyen állapotban van a tekintetes asszony – mondta, miután végigmérte a hasamat. – Mi meg itt alkalmatlankodunk.

– Alkalmatlankodásról szó nincs, méltóságos uram – mondta helyettem is apád. – A haza mindenek előtt. Egyébként is, még nem időszerű a gyermek érkezése. A hónap második felére várjuk. Hadd mutassam be bájos feleségemet, Friderikát, akinek viszont, úgy hiszem, méltóságodat nem kell bemutatnom…

Kicsit félve attól, hogy a nagy hasamtól orra bukok – ami szerencsére nem következett be –, pukedliztem, amire a kormányzó úr még egyszer meghajolt.

– Friderika… Milyen szép név! Illik gyönyörű viselőjéhez. És a gyermeket hogyan fogják hívni, ha nem vagyok tolakodó?

– Még nem döntöttük el – feleltem, a bóktól zavarba jőve.

– Na, hát végül is ráérnek, valóban van még egy kicsike idő. Én viszont rendületlenül röstellem magam, amiért megzavartuk az eljövendő édesanya pihenését. Ha nem bánja a tekintetes asszony, üljön le egy kicsit közénk, utána, ígérem, már nem alkalmatlankodom, hagyjuk pihenni.

Azzal Kossuth apánk intett, a markos emberek kimentek, ő meg ideült, ennek az asztalnak a végére. Teljességgel úgy viselkedett, mintha ő lenne a házigazda, ami végtére is érthető, elvégre otthon érezhette magát széles e hazában. Akkor még nem tudhatta szegény feje, hogy már csak alig pár hétig tartózkodhat idehaza, és hamarosan idegen országokban való bujdosásra meg mások kegyelemkenyerére kényszerül. De hát azokban a napokban annyira békésnek és boldognak látszott minden! A honvédsereg mindenütt elverte a császáriakat, a diadalmas tavasz nyomán a kormány és az országgyűlés visszaköltözhetett Pest-Budára, egyszóval úgy tűnt, annyi vér és szenvedés után végre megszületett a független Magyarország – amelyre viszont egyelőre távolról, de érezhetően közeledve a muszka veszedelem árnyéka vetült.

Apád hozatott a cseléddel egy flaska bort, aztán töltött, előbb a kormányzó úrnak, utána magának, végül egy kicsikét nekem is, hogy majd könnyebben vissza bírjak aludni, elvégre a kisded, azaz a te érkezésed előtt fontos volt a pihenés. Aztán mindenféléről beszélgetni kezdtek. Nem akartam közbeszólni, és oktalansággal megzavarni a társalgást, de azért figyeltem nagyon. Ahogy itták a jó bort – a flaska ma is megvan, apád eltette emlékbe, te is láttad már, az, amelyiken Szolnok pelikános címere van –, Kossuth apánk megkérte apádat, mesélje el, hogy is volt, amikor három hónappal ezelőtt itt, Szolnoknál Damjanich tábornok szétverte a németeket. Apád pedig, noha közvetlenül nem vett részt benne, a saját szemével látta az ütközetet, úgyhogy elbeszélte a kormányzó úrnak, mi volt.

Nem sokkal azután, hogy a kormány és az országgyűlés Szolnokon keresztül Debrecenbe menekült Windischgrätz elől, ide is befészkelte magát egy császári dandár egy Karger nevű vezérőrnaggyal, és jószerivel napi kapcsolatban volt egy Abonyban állomásozó másik dandárral, amelynek pedig egy Ottinger nevű őrnagy volt a parancsnoka. A hozzám hasonló öregek – ne tiltakozz, fiam, minek tagadjam, én már vénasszony vagyok – mind emlékeznek rá, amit az előbb említettem én is neked, hogy az a tél különösen kemény volt. Az Alföldet akkora hó borította, hogy heteken keresztül csak szánon és léceken lehetett az utakon közlekedni, itt, a városban pedig sokan ki se dugták az orrukat a házakból, mert ahhoz, hogy akár csak a szomszéd utcáig elmenjenek, lapátolni kellett a havat. Ez persze engem nem zavart különösebben, így legalább nyugodtan fekhettem, és várhattam, hogy növekedjék a hasam, egyedül apád miatt kellett aggódnom kissé, aki akkoriban a padlás hátsó szegletében, a gerendák alatt rejtegette az atilláját, a kalapját meg a pantallóját. Hiába rimánkodtam, hogy égesse el, mielőtt valaki elárulja és érte jönnek, nem volt hajlandó rá, egyre csak azt mondogatta, meglássam, hamarosan fordul a kocka, és akkor belőle megint nemzetőr lesz. Szerencsére a cudar hidegben, meg a térdig vagy még magasabbra érő hóban senkinek nem volt kedve bárkit is följelentgetni, így aztán azok a hetek békésen teltek, leszámítva a tél viszontagságait, meg azt, hogy akárhányszor kipillantottunk az ablakon – igyekeztünk minél kevesebbszer, nehogy fölhívjuk magunkra a figyelmet –, cidriznünk kellett a császári egyenruha láttán. És hát a harctérről érkező hírek sem voltak biztatóak: bár a honvédelmi bizottmány úgy döntött, hogy a kudarcos hónapokat követően a honvédség ellentámadásba menjen át, sőt egy időre Perczel tábornok csapatai ki is szorították Szolnokról meg Ceglédről a császáriakat (és akkor apád pár napra megint fölölthette a nemzetőr-egyenruháját), a fősereg a tehetetlen Dembinszky ostobaságának köszönhetően Kápolnánál csatát vesztett, tovább fokozva a reményvesztett hangulatot.

Ennek ellenére az a két magyar hadosztály, amelyből az egyiket Damjanich, a másikat Vécsey vezérőrnagy vezette, mégis támadásba lendült dél felől. A terv az volt, hogy előbbi Cibakháza felől érkezvén eltereli Karger figyelmét, miközben utóbbi a hídon keresztül benyomul Szolnokra. Amikor azonban Damjanichék a Szent János-kápolna irányából megindultak, rövidesen azzal kellett szembesülniük, hogy a németek nem sokkal korábban vasúttal pár löveget szállítottak az indóház környékére, amelyek közül az egyik különösen nagy, hatfontos volt, és a németek ezeknek a torkaikból készültek a mi honvédeinkre ontani a tűzhalált. Damjanich vezérőrnagy ki is adta a parancsot, hogy a tisztek fújjanak visszavonulót, és állítsák meg az alighogy kibontakozott rohamot, ám a 3. zászlóalj dobosa – legalábbis így mesélte Kossuth apánknak apád – a hajnali pálinkaosztásnál kétszer vagy háromszor állt sorba snapszért, úgyhogy kijelentette, neki eszében sem áll visszatartani a huszárokat, és vad dobpergéssel egyre csak támadásra biztatta a zászlóaljat.

A lassan fölszálló köd is a mieinket segítette, a császáriakat pedig végképp meglepte a magyarok vakmerősége. Hiába küldött Karger egy mozdonnyal segélykérést Abonyba, mire Ottinger dandárja Szolnokhoz ért, jobbnak látta harc nélkül visszavonulni, mivel a városba addigra benyomultak Damjanich vörössipkásai. Na, meg persze a Tisza bal partja felől Vécseyék. A németek egy része a Zagyva felé próbált menekülni, azonban nem tudtak átkelni rajta, mert a folyó az olvadás nyomán erősen áradt, így hát sokan vízbe fúltak, mielőtt átjuthattak volna a másik oldalra. A toronyóra még nem ütötte el a delet, mikorra Szolnokról mind egy szálig eltakarodtak a császár katonái, Damjanich pedig azt mondta a lövegek ellen hősies rohamot indító 3. zászlóaljnak, hogy közülük a legszívesebben mindenkit tisztnek nevezne ki, de akkor hová lenne az ő derék és bátor zászlóalja.

– Derék és bátor zászlóalj! – Kossuth apánk ezen úgy kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak. – Igaz, ami igaz, Damjanich János, a szabadságharc egyik legkiválóbb tábornoka egyetlen ütközetet sem veszített el. Mindazonáltal, ha jól értem Menyhért úr szavait, ezt a győzelmét itt Szolnokon két vagy három snapsznak köszönheti: amennyiben az a derék dobos nem önt föl a kelleténél jobban a garatra, ki tudja, hogyan alakul a csata kimenetele. Én meg úgy hallottam egyébként, hogy utóbb Vécsey meg is rótta Damjanichot a vakmerőségéért, amit amaz kikért magának, és miután mindkettő saját magának tudta be a szolnoki diadalt, jól összevesztek, de olyannyira, hogy azóta se állnak szóba egymással.

Apád azt is elbeszélte Kossuth apánknak, hogy itt, Szolnokon olyannyira szeretik, tisztelik és becsülik Damjanich Jánost, hogy képviselőnek is meg akarták választani, amit amaz azzal hárított el, hogy ő sokkal jobban érzi magát a csatatéren, mint a politika mezején. Egyébként, ha jól tudom, soha nem békültek ki Vécseyvel, azaz csak ott, az aradi vár falainál, a véráztatta siralommezőn, mikor is az utolsóként kivégzett Vécsey búcsúzásképpen megcsókolta az akkor már halott Damjanich kezét. Így mondják legalábbis, aztán ki tudja, mi igaz belőle, mióta világ a világ, beszélnek az emberek mindenfélét.

Na, de, hogy most már arra is áttérjek, mire fel mesélem én ezt az egészet hosszasan neked, végre elmondom, hogy a beszélgetés ennél a zárszónál véget is ért, ugyanis egyszeriben olyan fájdalom tört rám, hogy azt hittem, menten elájulok. Már korábban is éreztem hol kisebb, hol nagyobb fájásokat, ám igyekeztem türtőztetni magam, nem akartam Kossuth apánk és apád beszélgetését félbeszakítani. Ekkor azonban nem bírtam tovább, és mi tagadás, hangosan jajveszékelni kezdtem. Hirtelenjében úgy éreztem, hogy menten szét fogok repedni. Erősen szégyelltem, hogy megzavarom a beszélgetést, ráadásul egy ilyen magas rangú vendég előtt ordibálok, de Isten látja lelkemet, tényleg akkora fájdalmaim lettek, amekkorákat azelőtt soha nem éltem át. Nem is tudtam, mire vélni a dolgot: miközben hol azt hittem, hogy a következő pillanatokban cafatokra szakad a hasam, hol meg azt, hogy a testem közepénél fogva kettéhasadok, azon törtem a fejemet, hogy ugyan mit ettem a nap folyamán, mi az, ami ennyire kicsinálhatta a beleimet. Apádnak közeli barátja volt egy Kázmér nevű ember, akinek az volt a feladata, hogy háborús időkben is gondoskodjék Szolnok lakosságának és az itt állomásozó honvédegységnek az élelmezéséről, és ennek a cimboraságnak köszönhetően soha nem volt üres a kamránk. Időnként szégyelltem is, mondván, másoknak kevesebb jut, nekünk meg ennyi, de apád furtonfurt leintett, hogy ne sápítozzak, és ne méricskéljem a többiekhez magunkat, örülni kell annak, ami van, ki tudja, máskor mi lesz. Így hát az ellátásunkra nem volt panasz, és bevallom, időnként a kelleténél jobban megtömtem a bendőmet, de úgy voltam vele, kettőnk helyett is eszem. Aztán hamar kiderült, hogy ezúttal mégse gyomorrontásról van szó.

Kossuth apánk eszmélt először. Míg apád levegő után kapkodott, és láthatóan fogalma se volt, mihez kezdjen velem, a főméltóságú kormányzó fölpattant a láda mellől, és rangjához méltón vezényelni kezdett:

– Hamar, hamar, a nagyságos asszony szülni fog!

Azzal megfogta a kezemet, és kérdés nélkül vezetni kezdett a ház belseje felé, amerre a hálót sejtette.

– Biztos ebben, méltóságos uram? – kérdezte apád. – Hiszen nem is mostanra várjuk…

– Egészen biztos vagyok – felelte Kossuth apánk anélkül, hogy hátrafordult volna. – Két fiam van, Menyhért uram. Mindkétszer ott voltam, amikor születtek. Néhány hétnek pedig ebben az állapotban már nincsen jelentősége.

– Akkor mit tegyek? Küldessek a bábáért?

– Bajosan hiszem, hogy volna rá idő. Hacsak nem a szomszédban lakik. Mindenesetre nem árt, ha a cseléd elszalad érte.

– De mi legyen addig is, amíg ideér? Az beletelhet egy-két fertályórába is.

– Legesleginkább ne pánikoljék, Menyhért uram. Jegyezze meg, hogy a legnagyobb ellenségünk a saját félelmünk. Ha máshogy nem megy, hajtson föl egy kis snapszot, vagy két kupicával. De akár hárommal is. Vegyen példát Damjanich vezérőrnagy dobosáról.

Míg apád egyre a kezét tördelte, Kossuth apánk betámogatott a hálóba, lefektetett, majd arra utasította a lármára ugyancsak odatámolygó cselédet, hogy szaladjon el bábáért, addig pedig apád melegítsen és hozzon vizet, dézsát, törülközőt, lepedőt – és persze az se baj, ha az a snapsz kéznél van.

A fájások akkor már annyira erősek voltak, hogy szégyen ide vagy oda, szinte folyamatosan kiáltoztam. Kossuth apánk levette a mentéjét, ott állt ingujjban fölöttem, a homlokomra vizes törülközőt szorított, amellyel időnként az arcomat is megtörölte. Közben egyfolytában nyugtatott, ami igencsak jólesett, mert valóban szép, nyugodt hangja volt. Na, meg a bölcs szavakon túl az is használt, hogy szorgosan öntötte belém a snapszot. Amiből ő és apád is ivott, már csak az idegek megnyugtatása végett. Úgyhogy mikorra a bába megérkezett, egészen oldott hangulat kerekedett, és bár a fájásaim ereje nem csökkent, voltak pillanatok, amikor csöppet se bántam az egészet.

A bábának valóban nem volt már sok dolga. Épp csak egy kicsit odanyúlt, és kihúzott belőlem téged. Ütögetni se kellett, azonnal fölsírtál. Attól nekem is záporozni kezdtek a könnyeim.

– Fiú – mondta a bába, aki zavarában Kossuth apánk karjaiba adott először. Mintha azt gondolta volna, hogy ő a te édesapád, ami igaz is, elvégre bárhol bujdossék szegény feje, Kossuth Lajos valamennyi magyarnak az édesapja mind a mai napig.

Ő viszont nem ijedt meg, és nem esett kétségbe, látszott, hogy volt már csecsemő a kezében, kicsit ringatott, majd ideadott. Nekem minden porcikám fájt, és az egész testem lüktetett, mégis majd elolvadtam az örömtől és a gyönyörűségtől

– Hát akkor, Menyhért barátom – mondta a kormányzó úr –, nagyon úgy fest, nem lehet halogatni tovább azt a névadást. Mi legyen az újszülött gyermek neve?

– Lajos – vágta rá rögtön apád, utána sietve hozzátette: – Már ha nem sértem meg méltóságodat.

– Dehogy sért, Menyhért barátom, sőt örülök és megtisztel, hogy a gyermek névadója lehetek. Nőjön nagyra ez a fiú, valamennyiünk örömére és a haza nagyobb dicsőségére! Mi pedig azon dolgozunk, hogy az ő élete a miénknél sokkal szebb legyen, egy szabad és független Magyarországon.

Erre megint muszáj volt koccantaniuk.

– Aztán méltóságos uram – folytatta apád, a pálinkától fölbátorodva –, vállalná a keresztapaságot? Ha már így másodjára is összefutottunk rövid időn belül…

Kossuth apánk megrázta a fejét.

– Örömmel vállalnám, de nem tehetem. A keresztapaság komoly felelősséggel jár, és ki tudja, engem hova szólítanak a sors kifürkészhetetlen útjai. – Miközben ezt mondta, lehet, hogy csak én láttam így a szoba félhomályában, de mintha elfelhősödött volna a tekintete. – Nem beszélve arról, hogy azt szeretném, ha a látogatásom titokban maradna. Nem is annyira a személyem, hanem a Szent Korona miatt. Bár respublika vagyunk, a korona értékes kincs, mindenféle értelemben, és nem szeretném, hogy illetéktelenek megtudják, éppen merre van. Ezért is hoztam ide, nem pedig az indóházba egyből. Oda majd akkor vitetjük, amikor reggel szólnak, hogy útra kész a Pestre tartó vonat.

Így esett, hogy nem Kossuth apánk lett a keresztapád, hanem apádnak a Kázmér nevű cimborája. Legalábbis papíron, mert mi akárhányszor gondoltunk a te keresztapádra, egyből Kossuth apánk jutott az eszünkbe. Na, meg az emlékezetes kora nyári este és éjszaka, amikor világra jöttél, és amikor egyszerre volt itt, a házban Magyarország kormányzója és Szent Koronája. Olyan jeles alkalom volt ez, akárkinek elmesélném, el se hinné senki a szolnokiak közül. Remélem, te azért elhiszed.