Magyary Ágnes

 

Nésopolis

 (disztópika-szatirika)

 
(részlet)

  

Szirt tetején épült bár kis, de demokrata város,

százszor, ezerszer tartósabb a bolond Ninivénél.

(Phókülidész)[1]

 

A látványpuncsban a kancellár holtteste úszkált. Egzotikus halként. Ernyedt végtagokkal, kidülledt szemekkel, mint aki nem érti, mi történhetett vele. A Herceget bosszantotta a kép: félelem vagy fájdalom helyett gyermeki meglepetés ült ki a halott arcára. Zoé, a Tengerészeti Központ kikapós felesége hisztérikusan sikoltozott. A vendégek döbbenten szorongatták poharaikat.

– Micsoda kár – mondta a Herceg –, ezért a finom nedűért.

– Ez módfelett meglepő – tette meg észrevételét a Tengerészeti Központ túlbuzgó vezetője, aki szerfölött és nem túl tapintatosan szeretett volna kancellár lenni, és akit a háta mögött mindenki Féregként emlegetett –, még sosem fordult elő ilyesmi a hercegség történetében, hogy valaki a puncsostál alján végezze.

Teljesen felesleges és okafogyott volt a történelmet emlegetni, tekintve, hogy a hercegség már két évszázaddal korábban megszüntette, sőt betiltotta a históriát, mint a kozmikus harmónia orrán hiábavaló sallangként illetlenül lelógó, felesleges hiúságot. A mi államunknak – szónokolták évszázadokkal korábban – nincs szüksége hagymázas magyarázatokra azért, hogy létezésünket bizonyítsuk. A hercegség nem azért virágzik, mert valamikor az idő ködös hajlataiban egy jött-ment nagyszakállú, félművelt, erősen izzadó fejbe vert egy másik nagydarab, szakállas, a feje bújáig sáros alakot.

Mi nem azért vagyunk, mert korábban volt valami, hanem azért, ami most van. Nem kell a magyarázatok hamis retorikájában csillogó államalapítás, vagy a történészi viták ködébe vesző háborús események értelmezése. Mert nem az számít, hogy mikor mi történt, és arról ki mit gondol. 

A hercegség a tökéletességre épül. A tökéletes ember tökéletes álmaira és az azokból szárba szökkenő tökéletes történetekre.

A történelmet, mint mesét, sokféleképpen lehetne jellemezni, de tökéletesnek semmiképpen: keszekusza a történetvezetés, hemzsegnek benne a felesleges kitérők, homályos a dramaturgiai cél, a karakterek elnagyoltak, a cselekmény gyomorforgató túlzásokba esik. Ráadásul sosem lehet pontosan tudni semmiről, hogy valóban úgy esett-e meg vagy sem. Az úgynevezett szakértők végeláthatatlan vitái sehova sem vezetnek, csak tovább ködösítenek.

Ezért szüntették meg az egész habókos meseszövést úgy ahogy van, és fejlesztették ki a matematikusok a hercegség egyenletét:

hercegség+tökéletesség=boldogság

Az élet egyszerű. Felesleges bonyolítani.

– Azonnal szólni kell a rendőrségnek – mondta egy vékony fiatalember –, senki ne nyúljon semmihez.

– Ki ez?  − kérdezte a Herceg.

– Csak egy ostoba taknyos, valami minisztériumi osztályvezető, akit nyilvánvalóan bank-vezérigazgató nagybátyja nyomott be a zsíros állásba – igyekezett rontani az okvetetlenkedő renoméját a Tengerészeti Központ ambiciózus vezetője, akinek természetesen fogalma sem volt ki lehet az izgága fiatalember, de nem tűrhette, hogy elorrontsák előle a felemelkedés lehetőségét.

– Hogy hívnak, fiam? – kérdezte a Herceg a nagyjából vele egyidős vékony férfit.

– Dorian Dé – mondta a körülbelül harmincéves férfi. A Herceg egy pillanatra meghökkent. A hadiözvegyek elvett gyerekeit mindig átnevezték angolszász nevekre, és a vezetéknevük helyett az abc egyik betűjét kapták meg. Viszont kivétel nélkül katonai pályára küldték őket, hiszen évszázados tapasztalat: akinek se kutyája, se macskája, az mindig hűségesebb és teljes eltökéltséggel harcol kenyéradó gazdáiért. Itt valami rejtély van – merült fel a Hercegben, de mivel mérhetetlenül bosszantották a bürokrácia ügyes-bajos dolgai, semmi kedve sem volt sokat meditálni misztikus történeteken.

– Te vagy mostantól a kancellár – mondta a Herceg –, én a lakosztályomban leszek.

Ezzel sarkon fordult. Pillanatok múlva a nyüzsgő folyosókból ijesztő, sötét kripta lesz – gondolta a Herceg. Ez történik, ha az ember nem tud tisztességesen megreggelizni.

A Tengerészeti Központ vezetője dühösen nézett Dorianre. Tengerészeti Központ vezetőjének lenni egy tenger nélküli országban nyugdíjas állás, de a Féreg becsvágyó volt, és ennél többet akart. A vékony fiatalember azonban nem zavartatta magát, és első lépésként mindenkit elküldött a puncsosmedence mellől, még a megboldogult kancellár feleségét is, Agóniát.

A kitessékelt vendégek zavartan és tétován toporogtak, majd szép lassan elszállingóztak. Ahogy kiürült a Palota, úgy lett egyre súlyosabb a csend. A pincérek némán álltak, a falhoz lapultan várták, hogy megmondják nekik, mit pakolhatnak el. Hamarosan megérkeztek a nyomozók, élükön a rendőrfőnök loholt, mert mégis csak a Palotáról volt szó, és látványosan kell intézkednie, ha nem akarja megütni a bokáját. Dorian – az újonnan kinevezett kancellár – fogadta őket. Megvetően mérte végig a rendőrfőnök ügybuzgó izgatottságát.

– Ki a legjobb nyomozó? – kérdezte Dorian, az újdonsült kancellár.

– Adrián Guiscard – mondta készségesen a rendőrfőnök, mert ha állófogadáson kancellárt ölnek, az maga a világvége –, de semmiképpen sem ajánlom ilyen kényes ügyekben, mert megbízhatatlan.

Ez szükségtelen volt mondania, hiszen a Guiscard családot mindenki ismerte. Hírhedtek voltak.

– Rokonságban áll a kivégzett tábornokkal – mószerolta tovább a rendőrfőnök a beosztottját. Dorian ezt is tudta, Marga unokaöcséről volt szó, és a híres Emmanuel Guiscard professzor fiáról. – Őt akarom – mondta az új kancellár ellentmondást nem tűrő hangon.

Ez egy ilyen nap volt, mindenki hirtelen felindulásból hozott döntéseket. De elvégre nem mindig ölnek kancellárokat. Főleg nem látványpuncsban. Bár kérdés, hogy egy olyan országban, ahol nincs történelem, mert az amúgy is csak érzelgős dajkamese, van-e értelme a mindig szót használni.

Mert addig kereste a hercegség az igazságot, azt az igazságot, amely megfelelt az elvárásoknak, hogy végül megölték a fantáziát, mondván: a társadalom évszázadokon keresztül dagonyázott a túlfűtött zavaros képzeletben.

*

Frédi, annak ellenére, hogy a fogadásról a vendégeket kiterelték a Palotából, egy óvatlan pillanatban visszaszökött, azt hazudva a posztnak, hogy azonnal beszélnie kell a szobáiba visszavonult Herceggel halaszthatatlan udvari zenei ügyekben.

A poszt készségesen engedte be, mindenki ismerte a városállamban a Herceg türelmetlenségét. Minél jelentéktelenebbnek tűnt a város lakóinak a szemében egy felmerülő probléma, a Herceg annál szeszélyesebb izgágasággal toporgott. Amikor viszont az egész államot érintő kérdésről volt szó, akkor jobbára csak a vállát vonogatta, duzzogva a szobáiba vonult, vagy a Palota kertjeiben bujdokolt az ideges bürokraták elől. Tehát a poszt egy percig sem akadékoskodott.

Frédinek azonban esze ágában sem volt a Herceghez sietni, ő aztán jól ismerte a szeszélyeit, Isten ments, hogy ilyenkor bárki a szeme elé kerüljön. Agóniát akarta megkeresni. Óvatosan mozgott a folyosókon, nesztelenül suhant a Palota oszlopos csarnokaiban. Ismerte az épület minden zugát.

Miután alig húszévesen, mint katonai karrierre teljesen alkalmatlant, kiszuperálták a janicsárotthonból, a felettese, aki szerint nála tehetségtelenebb, kétbalkezesebb újoncot életében nem látott, elintézte, hogy meghallgassák az Udvarnál mint leendő udvari muzsikust.

Frédi sosem fogja elfelejteni azt a napot. Először is a felettese azt mondta, ha úgy mer visszajönni a Palotából, hogy nem felelt meg, akkor  ott azon nyomban főbe lövi, merthogy az ő hadseregében egy ilyen hitvány, sete-suta mafla semmiféle körülmények közt sem fogja rontani a levegőt. A parancsnoka – ezt a malőrt elkerülendő – inkább magával cipelte idős nagynénje házába, ahol a nappaliban egy böhöm nagy versenyzongora árválkodott.

– Közlegény, – dörrent rá a tiszt –, leülni és játszani!

Frédi szó nélkül engedelmeskedett és játszani kezdett. Ijedtében a jól ismert gyermekdalt ütötték le az ujjai:

Frère Jacques,
Dormez-vous?
Sonnez les matines!
Ding, daing, dong!

Majd ügyesen átcsúszott a zene szárnyán Chopin Nocturne-jébe. Amikor abbahagyta, félénken kérdezte meg:

– Százados úr, jó volt?

– Honnan tudjam, maga marha?!

Majd türelmetlenül intett, hogy folytassa. Órákon keresztül vernie kellett a hangszert megállás nélkül, és ha egy pillanatra is leállt,  a felettese üvölteni kezdett, mintha csak a laktanyában lennének. A nagynéni, Liza tánti, kekszet, lekvárt és teát szervírozott meisseni porcelánban, rosszallóan korholta az unokaöcsét:

– Árminka, mégis micsoda ronda kaszárnyastílus ez?! Szegény Frédike mit fog gondolni?!  

Árminka azonban, aki nem éppen kifinomultságáról volt híres a hadseregben, ügyet sem vetett az akadékoskodó nagynénjére, magába tömte a felszolgált lekvárt, zsebre vágta a kekszet és felhajtotta a teát, mint gyakorlott alkoholista a felest. Majd magával vonszolta Frédit a városszigetre, ahol a legfényűzőbb férfiruházati boltba rontottak be.

Árminka ellenmondást nem tűrő hangon követelt fehér szmokingot Frédi számára. Frédi zavarba jött, és már-már meghatódott volna, ha Árminka nem szól rá:

– Nehogy bőgni kezdjen itt nekem, maga majom.

Nehéz volt megállnia, mivel soha életében nem kapott senkitől semmit. A janicsárotthonban, ahogy ők nevezték maguk közt, senkinek sem volt sem apja, sem anyja, így ünnepnapok sem voltak, amikor ajándékot kaphattak volna.

Frédi nem sok mindent tudott felidézni előző életéből, az igazi nevét sem tudta. A janicsárotthonban voltak olyan fiúk, akik esküdtek rá: nem felejtettek el semmit, mindenre pontosan emlékeznek. Hosszasan meséltek az anyjukról, a családi ünnepekről, a házról, ahol laktak. Igaz, amikor csúfondárosan megkérdezték tőlük, kik is a szüleik, akkor többnyire csúnya verekedés lett a dologból.

Frédi sosem vett részt sem a nagyotmondásban, sem a dulakodásban. Mielőtt elszakították az anyjától, bizonyára kaphatott ajándékot. Bizonyára családi ünnepségek is voltak valaha, volt saját szobája, talán testvérei is voltak. De Frédi semmire sem emlékezett, bár egy mosolyra, kertre, bútorokra, játékmackóra. Semmire.

Egyetlen homályos kép lebegett előtte, de nem volt benne biztos, hogy az  emlék vagy talán álom: földet súroló, vajszínű függönyök lengedeznek egy tágas szobában, ahol tisztán hallatszik a puttós állóóra ketyegése. Ebben az órában biztos volt: két kentaurlábon billegő puttó állt az óra két oldalán, kezükben kötelet fognak, mintha csak el akarnák húzni az órát, csak éppen ellentétes irányba, és amely kötél az óra alatt futó ornamentikába megy át... Az óra ütemes verésén túl semmi más zaj nincs. Ez nyomasztó –, tudja Frédi, hogy ez a nagy csend nyomasztó.

A többi fiú mindig arról számolt be, hogy hisztérikus női sikoltozás és sírás töltött be mindent, amikor elhozták őket a janicsárotthonba. Persze Frédi is azt mondta, amikor őt elhozták, akkor is hatalmas, szívet és agyvelőt szaggató sírás volt. Közben azonban nem értette,  miért nem emlékszik semmi ilyesmire. Csak a függönyök lengedezését látta maga előtt, és az egész szobát belengő, átható narancsillatot érezte. A narancs lehet a nyitja a rejtélynek. – gondolta.

Árminka, a nem éppen poétikus lelkületű kiképzőtiszt, apelláta nélkül vette meg neki a legdrágább fehér selyemszmokingot, mondván: neki semmi sem drága, ha arról van szó, hogy végre megszabadulhat Fréditől. A meghallgatásra személyesen kísérte el, és bátorításképpen, még mielőtt beléptek volna a Palotába, a fülébe súgta nagy kedveskedve:

–  Ha elbaltázza nekem, személyesen loccsantom szét az agyvelejét.

Ahogy beléptek, Árminka is egy kicsit mintha összezsugorodott volna, és meg se nyikkant. Egy idősebb férfi várt rájuk. Széles mosollyal vezette őket a csarnokba, ahol a pódiumon állt a fehér zongora. Mint később kiderült, ő volt Rogelius mester, a Herceg tanítója.

– Nem kell idegeskedni, fiatalember – biztatta a mester Frédit. Árminka is tőle telhetően bátorítóan pislogott.

– A legjobb ajánlással érkezett ide – folytatta a tanító, és Frédi csak arra tudott gondolni, hogy Árminka végső kétségbeesésében korrumpálhatta a Palotát, csak azért hogy őt oda felvegyék. Ezen annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Zokogva omlott a zongorára. Árminka ettől rögtön visszatalált a kaszárnyahangulathoz és ráüvöltött:

– Maga marha! Még a végén eláztatja a hangszert.

De Rogelius mester sokkal megértőbb volt.

– Ennyi sírásra kegyelmet adunk, sőt szánjuk a latrot – recitálta azon nyomban Vergiliust és gyengéden megsimogatta Frédi fejét, aki ettől az érzelmi megnyilvánulástól méginkább könnyekre fakadt, hiszen egyetlen emléke sem volt arról, hogy bárki atyai gyengédséget tanúsított volna iránta.

– Na, na – mondta még vigasztalóan a mester –, de hiszen fel van véve.

Frédi felindultságában kezet csókolt neki. Árminka is olyan boldog lett, hogy követte Frédi példáját.

*

Frédi minden tekintetben jobb zongoristának bizonyult, mint katonának. Hamar megszokta az Udvar életét és az ottani embereket. A Herceg szeszélyes természetétől sem ijedt meg túlságosan, a kaszárnyában ennél sokkal rosszabbakkal is volt dolga. Lakonikus egykedvűséggel vette tudomásul a Herceg dühkitöréseit, csak megvonta a vállát, amikor az törni-zúzni kezdett, de még akkor sem rándult egy arcizma sem, amikor sikoltozó nőket vonszolt ki a hajuknál fogva a hálószobájából. Frédi annyi mindent megélt a kaszárnyában a többi fiú közt, ahol mindig ő volt a leggyengébb és így neki jutott a feketeleves, hogy kicsinységeken nem akadt fenn.

A laktanyában nem lehetett panaszkodni, a tisztek nem dicsérték az árulkodókat, sőt inkább büntették. Úgy vélték, a fiúk a vegzálások révén érnek férfivá. Ördögi kör volt ez Frédinek, örökös vesszőfutás. Ahhoz képest a Palotában lakni maga volt a Paradicsom. Eszében sem volt szóvá tenni minden potomságot. Ő azért volt, hogy zongorázzon, nem azért, hogy véleményt alkosson.

Az udvarral jólnevelten, kimért udvariassággal, de távolságtartóan viselkedett. A Palota intrikáiban nem vett rész, így senki sem tartotta őt veszélyesnek, igaz lenéző kedvességgel, csak egy bármikor lecserélhető bútordarabként kezelték. Ő azonban nem bánta ezt. Sokkal jobb volt jelentéktelennek lenni, mintsem a durva tréfák céltáblájaként vergődni az időben.

A Herceg kegyeit sem kereste túlságosan azon túl, hogy minden zenei szeszélyét készségesen szolgálta ki. A Herceg viszont pont emiatt akart szüntelenül Frédi társaságában lenni, mert az emberek a környezetében mindig hátsó szándékkal közeledtek hozzá, amit rém fárasztónak és bosszantónak tartott.

Frédi némi közönyös belenyugvással vette tudomásul, hogy a Herceg órákat tölt vele, miközben ő koncentráltan gyakorol. Ezt a meghittséget az udvar is észrevette, és elsőnek a kancellár környékezte meg Frédit, hogy mézes-mázas szavaival rávegye: járjon közbe a Hercegnél „mindannyiuk érdekében”. Frédi udvarias mosollyal végighallgatta, majd azzal mentegette magát: ő egyszerű udvari muzsikus, aki túl ostoba ahhoz, hogy átlássa a bonyolult politikai ügyeket, ezért inkább azzal foglalkozna, amihez a legjobban ért, és ha a kancellár őméltósága nem bánná, visszatérne Bachhoz. A kancellár okos ember volt, és tovább nem erőszakoskodott.

Azonban a Féreg, a Tengerészeti Központ vezetője már nem volt ennyire diplomatikus, és amikor őt is hasonló módon utasította vissza Frédi, a nyomaték kedvéért, a legközelebbi alkalommal a feleségét, Zoét küldte az udvari muzsikus nyakára.

Zoét nem kellett félteni, tudta ő jól, hogyan kell a férfiakkal bánni, így aztán, amikor reggel Frédi a fehér zongorájához sietett, Zoé ott várta a zongora tetején elterülve – mint valami egzotikus állat kiterített bőre −, anyaszült meztelenül.

Frédi ezen meghökkent. Ilyennel a kaszárnyában még nem volt dolga, márpedig ő az élettapasztalatait abból a férfias világból szerezte. De azt is megtanulta Árminka hatékony oktatási módszerei során, hogy az érzelmeit nem szabad kifejezni, ezért a hölgyeknek kijáró tisztelettel és udvariassággal megkérte Zoét, hogy másszon le a fehér zongoráról, mert a Herceg és nem mellesleg ő ki nem állhatja, ha zsíros testrészekkel összetapogatják a kényes hangszert. Zoé szemei elkerekedtek, de engedelmeskedett, miközben gyilkos pillantásokat vetett Frédire, és amennyire a helyzet engedte, méltóságteljesen elvonult.

Frédi nem tulajdonított túlzott jelentőséget Zoé akciójának, az udvari intrikák részeként könyvelte el, és erre az egyetlen magyarázat az volt, hogy egy fikarcnyit sem ismerte a nőket.

Egy másik alkalommal, amikor Frédi a Herceg kérésére éppen Schubert Adagióját játszotta, hirtelen abbahagyta a játékot. Ezt azért merte megtenni, mert a Herceg már rég magára hagyta. Úgy érezte mintha valaki meredten nézné. Levette a kezét a zongoráról, és hirtelen hátra fordult. Agóniát pillantotta meg, aki egy oszlop mögül figyelte. Amikor Frédi észrevette, mosolyogva lépett elő onnan és ment közelebb.

Frédi jól ismerte őt, de beszélni addig még egyszer sem beszélt vele. Neki Rogelius mester és a Herceg adta ki a parancsot a zenei szolgáltatásokkal kapcsolatban. Frédi kissé ideges lett, mert félt, megint akarnak tőle valamit.

De Agónia nem kért semmit. Megdicsérte a játékát, és megkérdezte ki a kedvence. Frédi zavarában azt mondta, hogy a Tannhäuser-nyitány zongoraátirata, miközben ez nem volt igaz, mert ez a darab a Herceg kedvence volt.

Agónia elmosolyodott, hiszen ő is jól ismerte a Herceg ízlését. Kedvesen megsimogatta Frédi arcát, majd elment. Frédi szédelegni kezdett, mert ahogy Agónia sarkon fordult, finom narancsillat maradt utána.