Filip-Kégl Ildikó
Isten színe előtt
milyen jól áll neked ez a
fáradtrózsaszín árnyalat,
illik a ravatal fehér csendjéhez,
és elgyötört testedhez is, anyám,
reformátusoknál tilos a
holttestet megáldani, hát
legalább választottam egy
tünékenységhez illő
színt neked, miközben
a gardróbod előtt állva
gyermeki daccal vádoltalak,
ököllel ütve a szekrény ajtaját,
hogy miért így, miért ilyen korán,
egyszer csak kimerülve,
fotelbe rogyva eltöprengtem,
milyen szín illik holtságodhoz,
és akkor megpillantottam
ezt a csipkerózsa szirma,
újszülött húsa,
napnyugtakor ég alja
színű kardigánt,
amit sután, mégis elégedetten
nyújtottam át a patológusnak,
nézlek, csöpp selyembölcsődet
most koporsónak fogjuk nevezni,
de feletted az Úr lelke lebeg,
ha tudnád, milyen harmónia
van most benned,
tenyeredben az életvonal
már nem szökken,
nem libben, nem fut
egyszerre öt irányba,
megadva magad a halálnak,
nyugalommal csüng bele kezed
abba a fáradtrózsaszín
másvilágba,
milyen jól áll neked ez az
árnyalat, lefogadom, anyám,
hogy Isten színe előtt jó
színben fogsz megjelenni.
Keselyű
Szomjúságtól kóvályog
a temetőkert.
Csak a szél, csak a szél
tépi a hárs koronáját.
December volt, amikor
anyámat a holtakra bíztam,
koporsófedelén zörögtek
a rögök.
Ha itt vagyok, szüntelen
ez a hang szól,
és mint egy keselyű,
verseket tép ki
belőlem.
A kórus énekel
az élet másnapján
egy asszony szokatlanul imádkozik,
a kórus énekelni kezd, s kitart akkor is,
ha már nem hallgatja senki a dalt,
ha az asszony,
aki szokatlanul imádkozott,
már nincsen sehol.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
